az most akkor ciki vagy menő, hogy szerintem tíz-tizenöt évvel ezelőtt én pontosan az a lány fiatal nő szerettem volna lenni, akit ma láttam volna a szüleim kocsijának ablakából. ahogy sétáltam a kavargó hóban, arccal fölfelé, nyelvvel kifelé, az idei tél legszélesebb vigyorával a számon.

ja, és boldogkarácsony és szeretet és minden, de levettem az oldalsávból azokat, akik titkosítottak útközben, vagy nagyon nem írnak, bocsi.

mondtam már, hogy titokban nagyon szeretem a karácsonyt? most éppen azért, mert legálisan lehet giccses dalokat hallgatni, meg legálisan lehet előtte csomó pénzt elszórni ajándékokra. menthetetlenül szeretek csomó pénzt elszórni, óigen. 

a tegnapi ügyelet egyáltalán nem olyan volt, mint a városi legendák szerint, mármint hogy szuicid szándékúak hada, és a családom egyik része (apa+n.) hozott ünnepi kaját, a családom másik része (anya+n.) pedig ízléstelen műfenyőt (és ünnepi kaját). ma pedig már csak a nap sokkal kisebbik hányadában volt hányingerem, és enni is bírtam. ami azt leszámítva, hogy kettőt alszom, és vissza fog jönni a mínusz három kiló, azért inkább jó hír.

megyek is, harapok valamit. meg berakom századjára ezt*:

*: igen, a giccses filmek legális megtekintése miatt is szeretem a karácsonyt. mentségül annyit, hogy ez életem második könyve, amit elolvastam a bambi után, és nagyon szeretem, és megálltam, és moziba nem mentem el rá.

még mindig egy idegen lakásban érzem, ha egy fokkal is, de otthonabban magam. némileg turkáltam a kamrában, úgyhogy most már vannak karácsonyfadíszek meg gyertyák meg gömbakvárium meg minden. muszáj lesz megkérnem f.ot, hogy még a költözésem előtt rakjunk ott rendet, mert biztos vagyok abban, hogy ecseripiaci kincsek rejtőznek a kupleráj alján. 

n. is itt fog aludni, nagypolgáriaskodunk egy kicsit közösen, olyan jó, hogy visszakaptam a húgomat. és e.ék is úgy döntöttek, hogy itt töltenek kutyástul egy csomó napot, szóval lassan igazán csak a világbéke fog hiányozni.

ülök a teraszon, téli napfürdő. amikor nem a semmire, akkor a tavaly ilyenkorra gondolok. pár óra, és először csókoljuk meg egymást. nagyjából percre pontosan plusz egy nap, és keringek a kórház kertjében, proaktív és okos hangon magyarázva, hogyan fogjuk hétfőn megbeszélni kettőnket. ha függőlegesen simítok végig a homlokomon, nem lesz már soha, hogy ne érezzem a ráncokat, de ez az év sem lesz soha úgy, hogy ne lett volna. 

képes vagyok egy éve szeretni. 

egyvalakit szeretni.

pontosan ilyennek képzelem, ha haldoklik melletted, akit szeretsz. figyelem a légzését. van-e még. füldugón keresztül, hallás nélkül hallom a mozgását. mozdul-e még. és közben ököllel vágok a falba, mert miért csinálja ezt magunkkal. és én miért. monologizálok a tükörnek, mert ő úgyse hallja. értelmetlenül sok tükör van a lakásban. kifekszem a szabadsághídra, mert ő úgyse veszi észre, hogy éjszaka van és nem vagyok itt. szikrázó cseppekben szemetel rám az eső, álmodtam már egyszer ilyet.

és közben lakásom van (lesz). meg egy csomó szép karácsonyi ajándékom. és közben képet festek (legyen mit kirakni a lakásban). és barátkozom. és kiruccanok bécsbe. mondták, hogy szép, és tényleg az. és közben ezt olvasom (és közben irigykedek). 

és közben karácsony van. 

és.

sose vettem észre, mennyire hosszú tud lenni száz méter, ha közben lépésenként váltok döntést (és még mindig nem tudom). bárcsak lenne mondjuk egy telefonvonal, segély. felhívnám, és nem kéne más, csak egy automata hang, aki bemondja, hogy igen. vagy nem. (még mindig nem tudom.)

négy és fél metrómegálló után hagyott alább a szívem kalimpálása, amikor végre irányt választottam. hogy akkor haza. (mindig, nem tudom.)

ez a bejegyzés most nem a szerelemről szól, bár nyilván, hogy szívügyek. mi más. (nem tudom.)

az utcánk előtt két sarokkal aztán mégis elkezdtem zokogni, két sarok és egy kapu múlva pedig életemben először mondtam ki apámnak, hogy szeretem. (tudom.) 

persze ivott, és egyébként is süket, persze ölelés közben mondtam bele a nyakába, úgyhogy kénytelen voltam tagoltan elismételni. azt hiszem, könnyű volt, mintha magától értetődne. 

aztán gyújtottam adventi gyertyát, és lefestettem aranyszínűre négy darab, ezüstre pedig egy darab malacot.

egy kis impulzus-vásárlás (köszi, h&m home), egy kis tökéletes vacsora (köszi, la pampas, és köszi z.), egy kis istenifinom vörösbor (köszi, polgár pincészet), és máris megindultam felfelé a hullámhegyemen. 

és a számból is elmúltak a fekélyek, és csomó baráttal fogok találkozni a héten még, és csomót fogok szexelni holnap.

úgyhogy

(dogless bone.)

rosszabb napjaimon biztos vagyok a fejlődésem változásom hiányában. mert most például beleolvastam egy harmadéves medika blogjába, és nemcsak az akkori magamra ismertem rá a naponta változó boldogvagyok-nemvagyokboldog-jában. az a baj, hogy a ciklotímiámra a depresszív időszakokban nehezebb büszkének lenni, mint amikor rocksztár hipomán vagyok. 

egy csomó dolgot kezdhetnék a rengeteg időmmel. egy csomó hasznos, kreatív dolgot, például. majd holnap elkezdem. tisztára mint f., aki majd holnaptól nem iszik. naná. 

szóval holnaptól kirángatom magam. például megyünk vacsorázni z.val, aztán a csütörtököt együtt töltjük, aztán találkozom zs.val, akiből még barátnő is lehet. és jövő héten jön e., és már csak alig kell aludni, és jön haza a húgom is, és akkor megváltjuk a világot.

palo alto!

emiliana torrini!

meg a füstbement terveim. a visszavonás alatt álló tetteim.

amíg végigröhögjük a terápiám, nagy baj nem lehet.

a közfelháborodás napján még a majdnem-nulla alvós ügyelet sem tudott kihozni a sodromból (két beteg jött csak, egykor meg félhétkor, csak az van, hogy ha az ébresztés után túljutok az első, nyálcsorgatós húsz percen, akkor tökmindegy, hogy hajnal egy vagy kettő vagy három, elönt a farkaséhség. és mivel normális kajám általában nincs, csak dugicsokik a szekrényben, tegnap hajnal négyig pörögtem a cukortól. szóval nem kell sajnálni, nem dolgoztam magam agyon, hanem magamra vessek).

de amiért végképp sajnálhatatlannak érzem magam jelenleg az az, hogy 2015-től tényleg budai lány leszek. merthogy megvan a  l a k á s. illetve meg lesz, 28-án kötjük a szerződést, szóval valószínűleg egyelőre nem a különböző köreimnek szervezendő lakásavatókat kéne tervezgetnem, de próbáljatok meg ti parancsolni a fantáziátoknak. ja, és februárban elindul a jungi képzés, tegnap írt a lány, akivel együtt önkénteskedtünk a konferencián, és addigra pont levizsgázunk az at-ből is, hát, boldogság a köbön.

arról nem is beszélve, hogy mindeközben megtaláltam a tökéletes ajándékot is magamnak:

fél óra leforgása alatt töltöttem meg két ikeás-óriásszatyrot a nagygardróbból kiselejtezett, adományozásra szánt ruhaneműkkel. az utóbbi években néha konkrét düh tör rám, és megszállottan szortírozom át ezredjére is a szobám fiókjait, ládáit, szekrényeit. mindig egyre több holmitól szabadulok meg, mindig egyre fontosemlékebb holmitól. máskor viszont megijedek. biztos oké-e, hogy kidobom a szalagavatós papírvirágot. biztos oké-e, hogy nyolc-kilenc év távlatából nem jelent már semmit. mi van, ha plusz nyolc év múlva mégis jelentene (újra) valamit, most akkor kukázzak-e vissza mindent. és mennyire imádtunk tizenévesen anyukánk régi ruháiból kollekciókat gyártani és divatbemutatózni a húgommal, erre én elajándékozok mindent, mi marad a mi lányainknak. leöntöm a helyzetet az adakozás, a segítés sziruprózsaszín mázával, közben valójában arról szól az egész, hogy haragszom a felesleges ruhákra (sálakra, nadrágokra, kesztyűkre, kendőkre, fürdőruhákra, cipőkre). mert kiszorítanak. mert hol vagyok ebben én. mert folytonos mementók, hogy nekem semmi nem elég. (a gardróbszekrény, tele ruhával, a saját szekrényem, tele ruhával, a vendégszoba szekrénye, félig tele ruhával, a mindenki szerint jó testem, a mindenki szerint okos fejem, a mindent összevetve kurvanagy mázlim.)

nem jutok dűlőre magammal, még mindig nem jutok.

amikor mondta ma a félig-meddig volt évfolyamtársam, jelenleg neurológus rezidens fiú, hogy ő évek óta különböző vendéglátóegységekben tölti a szentestét, haveri körben, változó mértékben illuminált állapotban, hirtelen apróra facsarodott a szívem, és nem azért, mert óóó, szegény, hanem az irigységtől. mert évek óta álmodozom a barátokkal töltött karácsony estéről, és nem igazság, hogy az enyémek, ki a valódiság, ki a konvenciók okán, de nyilván, hogy a családjukkal vannak. én is a családommal vagyok. illetve szoktam lenni, mert tavaly g.ral ültünk a trópusi szobafából lett karácsonyfánk alatt. ha bele merek gondolni (és most épp bele merek), bármi purgatóriumot vagy pokoltüzet megérdemlek, ahogy vele is bántam. konkrétan másba voltam szerelmes, miközben a fa alatt szexeltünk ültünk, és az egész arra volt csak jó, hogy ne kelljen hazamennem egyik szülőmhöz se, és hogy véletlenül se kelljen szembenéznem önmagammal.

idén pedig ügyelni fogok szenteste, mert választani továbbra sem vagyok hajlandó (a szüleim közül). és persze mehetnék f. üres lakásába, de mégiscsak jobb, hogy nem kell hazudnom (bár a fentiek után nem értem, miért is van fenntartásom egy kis hazugsággal szemben). majd csak akkor megyek vizitelni, ha előtte csengettyűznek. 

egyébként nem sok mindent utálok jobban, mint hogy évről évre korábban kezdődik el az ünnepi mizéria, idén láttam már óriásdíszeket a westend falán pár nappal a születésnapom után, meg elkezdték kivilágítani az andrássyt is. viszont úgy tűnik, tényleg minden példa ragadós. a büdös életben november közepén nem kezdtem még el hisztériázni a karácsony miatt. 

én speciel nem kizárólag kollégákra, hanem magamra is szoktam alkalmazni, de maradjunk annyiban, hogy kínosan igaz. belőlem meg elmúlhatna ez az átkozott borderline üresség, mert szintén kezd kínosan igazzá válni.

ma egész nap budai lány voltam. és ha törés, ha szakadás, az is maradok leszek.

tegnap osztriga, ma fogorvos, ügyelet utánra pedig egy konkrét wellness-körutat tervezek. mi ez, ha nem carpe diem.

(azt már megemlíteni is alig merem, hogy levágattam a hajvégeimet. és a fodrász szerint egyelőre nem fogok megkopaszodni, kereshetek új rémálmot.)

((azért a biztonság kedvéért a végére egy kicsitdepressziós-gyönyörű:

 .))

amikor a mázsát jócskán meghaladó súlyú ex-biokémia gyakorlatvezetőm "bátran osszátok meg..., hogy sokasodjunk... [kötelező szmájli]" kommentárral tesz ki félmaratonra buzdító plakátot. akkor azért nem fogok a pokol kénköves fenekén pörkölődni, ha felhorkan belőlem egy ádáz félmosoly, ugye.

egy nap alatt egy évet öregedni pedig még mindig nem szeretek, de idén leszoktam a drámázásról, és kaptam szép karórát meg szép táskát meg finom vacsorát meg reggelit ágyba és három darab tortát. 

beletörődés helyett az ellenállás növekszik bennem folyton, ha valami tőlem független és változtathatatlan, nem mondanám magam túlzottan adaptívnak. szóval egy óra plusz ügyelettel ünnepeltem a téli időszámítás kezdetét, és még mindig fogalmam nincs, hogyan csináljam, hogy a hajnali ébresztésekkor tényleg fel is ébredjek, de legalábbis az orvos empátia felébredjen bennem. hazafelé azon gondolkodtam, a köztéri órákat vajon ki és mikor állítja át, és már láttam is a mesebeli lámpaoltogatókat magam előtt, ahogy hajnali háromkor valami hosszú kampós micsodával tekerik vissza akkurátusan a mutatókat.

itthon egy fürdőkádnyi forró vízzel és nemes nagy ágnessel próbáltam magam jutalmazni, mintha lenne miért, a takarításon kívül semmi kötelesség teljesítésére nem vettem rá magam. (hosszú még a nap, tudom.)

az apám egyébként összetörte magát csütörtökön, nem engedte a.nak, hogy felhívjon, most pedig harapófogóval lehetett egyáltalán kihúzni belőle, hogy mégis hogyan, megmutatni pedig azóta sem volt hajlandó az arcát. hisztériázni nem volt erőm, az viszont megfogalmazódott bennem, hogy nagyon remélem, hogy az én apám lesz a kivétel, akinek soha semmi betegsége nem lesz, mert ha akkor is így fogja hagyni, hogy jelen legyek, azt nem biztos, hogy képes leszek kezelni.

a másik, ami megfogalmazódott bennem, hogy mégis mikor és hogyan tanultam meg kommunikálni, mert hogy nem a családomtól, az százszázalék.

mondjuk lehet, hogy nekik van igazuk, mert a kommunikációnak semmiféle formája nem segít azon, hogy hiányzik. leginkább folyamatosan hiányzik. 

már nem halaszthatlak tovább.

csak majdnem maradtam le a sütőtökszezonról, mert a héten mégis sikerült összehoznom végre egy levest, ami amúgy a kedvencem, és tavaly minden héten csináltam. hónapok óta először nyúltam a konyhában (bármelyik konyhában) máshoz, mint a hűtőajtó. ugyanezen a napon két hete először értem haza sötétedés előtt (tudom, korán sötétedik, tudom, másoknak rosszabb), a rengeteg rámszakadt idő fölötti örömömben meg is néztem gyors egymásutánban három részt a sorozatomból. hasznos lány vagyok, mindig is tudtam.

és a héten alig párszor bántottam meg z.t, és nem is mindig akarattal.

és csinálom pár betegemmel az at-t, és valakivel talán még értelme is lesz.

és nem utálom a magyar lakosságnak azon részét, akiknek négynapos hétvégéje lesz, miközben én már megint szombaton ügyelek.

íme fejlődőképességem markáns bizonyítékai.

hogy igazán minden rosszban (áj mín, hazaköltözés az atyai házba) van valami jó, mi sem bizonyítja jobban, mint az annyiféle sajttal teli hűtő, amennyit én az elmúlt három évemben nem kóstoltam végig. és még bor is van hozzá. finom bor.

a hetem amúgy azzal kezdődött, hogy a villamosról leszállva végigmért egy középkorú nő, majd diszkréten maga elé motyogta, hogy csinos. hm, csinos. hasonlóan diszkréten megköszöntem, sose rosszabb hétfő reggelt.

tegnap pedig arra kellett ráeszmélnem, hogy fejlődéstörténetemben egyelőre még mindig ott tartok, hogy lelkifurdalásom lesz, ha egy plüsskutyát magára hagyok a kanapén ahelyett, hogy folyamatosan az ölemben moncsorgatnám (gyerekkoromban többször fulladtam kis híján plüssállatokba lefekvéskor, mert senkit nem hagyhattam ki az ölelésből, mert hát az fájna neki). 

szerintem mostantól inkább visszafelé számolom az éveimet. mert lássuk be a tényeket, és legalább nem lesz akkora dráma a szülinapom sem.

(tömör napok.)

van

izomláz a lábszáramban, ahol nem is tudtam eddig, hogy vannak olyan izmok, amiket ezek szerint nem használok (3x2 óra/die kutyasétáltatás).

ekcéma mindkét kezemen (tiszta fél-ház).

életem legszebb (és legpofátlanabbul drága) zöld kabátja a zarából (köszi, apa!).

nagy üvegnyi madaras kenzo-parfüm (köszi, z.! ráadásul amour a neve)

pár száz oldal lefordítandó-megemésztendő cikk (januári előadás, háhá).

megválaszolatlan üzenetek (bocsi, valamint hé).

mintha nyomom se lenne, pakolom apránként össze, amitől hozzám tartozik egy lakás, egy szoba. mondjuk a fényképek még kint vannak a tükör alján. azt majd a legvégén, a polaroid-vizslás meg a barátnős-húgos önmagamat. akkor igyekszem eltűnni, amikor esélye nem lesz, hogy észrevegye, tetszelgek a szerepben, hogy így okozom a legkisebb fájdalmat. pedig csak félek. valaminek muszáj most már, hogy vége legyen. még rá találok szokni a hazugságra.

meanwhile életem másik férfijával holnap megyek először együtt-vásárolni. leszámítva az inget, amit előre kinézett magának még a nyáron, aztán elvitt magával ízlés-biztosítéknak. sose vágytam még ennyire arra, hogy illegethessem magam valaki előtt. (azt mondtam már, hogy egészen miniatűr mindenféle kenzo-illatokat kaptam tőle duty free? azt mondtam már, hogy szeretem?)

ó, boldog békeidők, amikor még hittem a magamnak állított határidők betarthatóságában, ó. nem tartom számon, hány múlt már el, nem firtatom, szerelem-e ez most akkor, vagy mi más lenne.

tele van a szoba ikea-párnákkal, kicsit mintha túllőttem volna a célon, a lakás még mindig nem az enyém. fogjuk nagyvonalúan a délig alvás hipomániárája, fogjuk a benti pörgésre (két és fél napig nem voltak a nagyok, szóval kvázi én voltam az orvos, plusz ügyeltem), a hajnali kelésekre, a nemalvásra, a túlalvásra.

egyre biztosabb vagyok a defektjeimben, aminek dacára (vagy épp ezért) egyre jobban kedvelem magam.

részletek egy nyiladozó nárcisz(tikus) naplójából.

és közben próbálok haladni az ulysses-ben, de még mindig nem értem. kétszáz oldal haladékot adok neki, aztán újraolvasom inkább a sündisznó eleganciáját. a katharina blum elvesztett tisztessége viszont kifejezetten tetszett a szarkazmusával, és a hans fallada is érdemes volt.

részletek egy műveltnek tűnni igyekvő nyiladozó nárcisz(tikus) naplójából.

azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy azzal a szoknyával veszek majd le ma mindenkit a lábáról, amit egészen konkrétan azért vettem (egy blúzzal, három bugyival és két harisnyával egyetemben), mert nem volt már tiszta ruhám a helyen, ahová a rakparti szélben megyek haza.

ebben a mostban az a jó, hogy minden nap megfújatom a hajam a rakparti széllel. ebben a mostban az a jó, hogy sokkal kevesebb dioptriát romlik a szemem, mert gyakorlatilag a kórházon kívül alig ülök monitor előtt. mondjuk a blog hiányzik egy kicsit (néha egész szép mondatok jutnak eszembe a rakparti szélben). ebben a mostban az is jó, hogy mégiscsak sikerül elfogadnom egyrészt a segítséget, másrészt a tényt, hogy nem szégyen változtatni egy döntésen. és hogy talán mégsem regresszió az apámhoz költözés sem, hanem épp ellenkezőleg (bár az összes cuccom odaköltöztetésén és a rendrakás elkezdésén kívül egyelőre nem sok minden történt, holnap fogok először ott aludni [illetve az alvás talán túlzó kifejezés, mert pakolni kéne, meg most derült ki, hogy a cikk sem lesz elég hétfőre]). néha komolyan egészen felnőttnek érzem magam, az őszinteség teszi vagy ez az újdonsült bátorság, amivel revideálgatom magam, vagy a kettő ugyanaz, tökmindegy, tökjó.

és a cba-ban a legolcsóbb a jana (még a teve-diszkontnál is olcsóbb!), és a betegeimnek köszönhetően mindig van csokim (mondjuk annak jobban örülnék, ha nem csak akkor vennék be a gyógyszereiket, ha ezt minden nap a fülükbe rágom, és gyógyulnának is), és újra rászoktam az olvasásra, és van zongora, és megtanultam azt a bach-prelúdiumot, aminél egyszerűbb nincs, de hát olyan szép.

szépezazegész.

mikor történt, hogy olyanok linkeltek ki a blogjukra, akiknek a túl sokáig tartó íráshiánya krónikus hiányérzeteket kelt bennem. 

szóval köszönöm.

(kétszer fog meghalni.)

az estéim meg, mintha valami tudatmódosult mámorban. pedig azt az egy pohár kissé ecetes fehérbort leszámítva, amit e.vel ittunk csütörtök este, időtlen idők óta nem ittam alkoholt, ha másra nem is, erre jó volt az az éjszaka. jófej a sorsom, kapom itt a jó útra tereléseket. (köszi, hogy cigizel, köszi, hogy alkoholista vagy.)

idegen fényképalbumokban keresem a családom. idegen lakásban ébredek, azt játszom, hogy otthon vagyok, és ott is. vagyok. túl hamar, és még túl könnyebben válnak igazzá a vágyaim. (kivéve.)

e. tegnap kezdett élete első pszichológus-munkahelyén. a húgom kilenc óra múlva elrepül két hatalmas és egy kevésbé hatalmas bőrönddel. az első héten biztos, hogy nem fog skype-olni, mondta, nekem meg miért nem akkor hiányzott, amikor még itt volt. b.zsal meg j.val is ez történt anno, akkor véltem őket mindenféle idegenekben felismerni városszerte, amikor hosszabb ideig nem tartózkodtak a városban, facsarodott össze-vissza a szívem. tíz nap híján egy éve találkoztunk először z.val, be van írva a naptáramba. (note to self, szívecske.)

szürreális esti gondolataim, szürreális esti érzéseim, reggelre el kell, hogy múljatok. (és el is szoktak, egy szavam nem lehet.)

holnap kezdődik az autogén tréning szupervízió (tegnap tartottam az első órát), hétfőn indul újra az analízisem, miről merjek beszélni, merjek-e bármiről. lesz jungi rendezvény is, benne leszek a szervezésben, e. kért meg, hogy segítsek. 

néha tudom, hogy a szavaim mégis csak szavak, és a nagyszabású jövőképem, a kiforrott terveim mind szavakból állnak, amik csak szavak. ja, hogy én ezt akarom.

ja, hogy én ezt akarom?

pontosan huszadika óta nem találom a napokat. aznap ugyanis nekem végig vasárnap volt (köszönhetően az augusztusi egynapos hétvégéknek ez tűnt logikusnak), és azt hittem, hogy másnap kezdem a törzsképzést, ehhez képest volt még két nap belgyógyászatom plusz egy nemalvós pénteki ügyeletem, ami után két napom ismét totálisan egybefolyt. szombat este a másfél órányi ájultan alvás után szerintem másnap reggel volt, a tényleges vasárnap reggelen pedig pánikszerűen nyomkodtam a telefonom, hogy mutassa a dátumot meg a napot, de mutassa még egyszer, mert az nem lehet, hogy nem hétfő van, mert én elfelejtettem ébresztőt állítani, és elkéstem a belgyógyról, ja, nem, a törzsképzésről. 

aztán mégis lehetett, és nem hétfő volt, hanem összepakoltam a dolgaim nagy részét, és apukám átfuvarozott minket újpestre, aztán el az ikeába. hogy vehessek új cuccokat, amiket aztán lehet a utaztatni a városban megint, értitek, piteforma nélkül nem lehet élni. 

aztán tegnap r.val vittük át a következő adagot (és még mindig van), várom, hogy mikor fogok békattanni a szortírozásba. mi megy a házba, mi jön majd velem m.hez, és mi fog kelleni a következő egy hétben  f e l t é t l e n ü l. 

közben azért sütöttem is, úgyhogy ma a belgyógyászaton többen feleségül akartak venni. főleg nők, de ez semmit nem von le a meghatottságomból. és még ha eszem ágában nincs szakterületet váltani, akkor is remélem, hogy azt viszont nem csak a habos-túrós meg a liszt helyett mandulával készült csokitorta miatt mondta az osztályvezetőnő, hogy szívesen látna a csapatában, pont beleillek. 

és tökjó, hogy itt van r., nemtökjó, hogy elmegy n., de az tökjó, hogy mostanában csomót találkoztunk, és vasárnap még csapunk közös családi főzést, mielőtt indulna, és tökjó, hogy holnap megyünk múzeumba z.val meg lakást is eljön velem nézni, este pedig utazom sopronba e.hez meg a vizsla-keresztfiamhoz, és szeptemberben csak kettőt ügyelek, és most az egyik csaj elviszi a vasárnapot és egy hétfőt (!!!) ad helyette, hát, nirvána ez, komolyan mondom.

és előadót is váltottam, szóval lehet hallgatni:

(i know less about life than life knows about me.)

rotigotin kitett a blogjára, és azóta csak kapkodom a fejem, hogy 100 meg 150 meg 200, és váó, és flow, és egészen elkezdtem komoly bloggernek érezni magam. még ha a töredék olvas ténylegesen belém, akkor is már csak lépésekre a nagyszínpad. (nem ezért írunk, írok, obviously, de azért ne tagadjuk, mert na.)

és olyan jóságok is voltak ma, hogy utolsó előtti nap a belgyógyászaton. aminek örülök, de most azt is érzem, hogy mégis kibírnék még egy hetet, ha nem jönne a törzsképzés. egyrészt mert kicsit bele is rázódtam (nem lettem okosabb, és továbbra sem kezdenék el feltitrálni semmiféle belgyógyászati gyógyszerelést, de a látásmódból valami mégiscsak betalált), és jó lenne valahol a két stílus (pszichiátria és belgyógyászat) között sasszézni. nem is jó, inkább fontos. másrészt pedig mert szeretnek. a betegek is, de főleg, hogy már megint ripszropsz egy csapat része lettem, ahol ráadásul van egy csomó értékes és jófej ember. és ma a főorvosnő nagyon szépet mondott. amire majdnem azt válaszoltam neki, hogy ha ezt hamarabb tudom, a véleményét, akkor azt a kettő darab hisztériámat is megspórolhattuk volna, igazán. 

és friss-szép sárgák a körmeim, ki kell használni a megmaradt barnaságot. bárcsak eljutnánk r.val mégis a tengerhez. mondjuk most sokkal jobban vagyok annál, hogy ez úgy komolyan számítson. és mi ez, ha nem bizonyíték a változásra való képességre.

(hogy jobb vagyok magamnál.)

soha ne mondjunk sohát, de azért elég nagy százalékos eséllyel ma takarítottam utoljára a lakást. nem túl nagy kedvvel, erre a kis időre, m. mondta ezt mindig családállításokon, igaz, ő inkább gúnnyal, amikor valaki nagyon sajnálta magát.

én újabban nem sajnálom magam, és azt sem gondoltam volna, hogy zuhanysikálás közben rám tör majd a korszaklezárulás érzése. nem különösebben szeretem ezt a lakást, hülye elrendezés, sötétség, és e. praktikusan elég sok hete nincs már itt, mégis most bőgtem bele a lefolyóba. hogy nem fogunk már együtt lakni, hogy megint otthontalan leszek, megint minimum két helyen a cuccaim, megint minden átmeneti. az egyetem vége meg a munkakezdés nem viselt meg ennyire, jópofa lány vagyok én. 

annyi minden történt az elmúlt hetekben, nem igazán értem rá magamra, most viszont ünnepnap van, se belgyógyászat, se z., se aggódás, mert visszatranszportáltam őt is az osztályra, csak a tudatalattimnak kéne szólni, hogy abbahagyhatja a rémálmodást (valaki mindig meghal, valakinek mindig baja lesz, valamit mindig meg kéne oldani, és nem megy). 

m.ról amúgy az is eszembe jutott, milyen sokszor hittem azt emberekről, akiket szeretek, hogy örökre az életem szereplői maradnak, hogy nem történhet változás. de történhet. a soha, a soha tényleg sosincs. (ez persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy ismét nem tudom elképzelni, hogy f.tal például megszakadjon valaha a mostani kapcsolatunk, eltekintve a közismert tényről, hogy előbb vagy utóbb meg fogunk halni.)

és valami perverz módon mégiscsak jól vagyok. szeretem az életem. ahogy élem. szeretem benne az embereket, a történéseket, és az emberek, a történések hiányát is szeretem. 

vagy csak túl sok volt a linn ullmann. az eltűnése ott volt mindenütt.

(de őt még mindig nem találtam meg.)

napernyők vagy tűzijáték vagy tárt szárnyú madarak, ahogy a gyerekek rajzolják, ilyen volt ma a napsütés a dunán. egyszer zavarta meg hat kenus, aztán egy motorcsónak, aztán engem zavart meg egy férfi. a csálé fogain meg az alkoholszagon kívül stimmelt is minden. markoltam a fehér korlátot, gyönyörű zene a fülemben, ő megáll, nézhetjük-e együtt. ráadásul olasz, nápolyban született, de most séf bécsben, negyven körül járhat, stílusos a cipője, szép a nadrágja, vékony. kár, hogy ezek szerint az olaszokat sem tanítja meg a mamájuk a szájápolás rejtelmeire. rendkívüli módon büszke vagyok magamra, amiért hosszas rábeszélés után sem adtam meg a számom (régen mindig megadtam, hogy ne bántsak meg, és már diktálás közben tudtam, hogy a következő napokban nem fogom felvenni az ismeretlen számokat). szóval udvarias lerázás, majd tíz perc sem telt el, amikor lefékezett mellettem egy biciklis, hogy beszélek-e magyarul, csináljunk közös képet. mert csak. najó, mert szép vagyok. belementem, végül is a nevemet sem kérdezte meg, megkértünk egy turistafiút. aztán nem működött a bluetooth, hogy átküldje nekem, úgyhogy mégis sikerült bepróbálkozni egy akkor találkozunk máskor?-ral. szemérmetlenül kinevettem, ő játszotta a csalódottat, de miért nem. mert szerelmes vagyok.

a bennem zajló mindenféle között (és most nem a fent citált szerelemről beszélek, mert az tiszta és világos és múlhatatlan) továbbra sem találom magam. ez az ürügyem a nemírásra is - ami van, arról nem tudok. (a belgyógyászat gyakorlat miatti hisztijeimről, az ügyeletek miatti hisztijeimről, a lakásmizéria miatti hisztijeimről pedig akarni nem.) hiába értem és fogadom el a racionális síkon, akkor is fel vagyok háborodva. amiért nem vagyok képes megmenteni. pedig, azt hiszem, sokat fejlődött a technikám is. soha ilyen okos, ilyen érett, ilyen felnőtt, ilyen önmagamtól mentes módon nem próbáltam még megmenteni senkit. (eleve paradoxak a jelzőim, ó hogyne tudnám én.) miért adnék meg bármit, hogy jól legyen, miért fáj, hogy nem elég a bármim, ezért álltam ma ki a hídra, aztán most a rohadó fogú olasz séf miatt maradtam, ahol a part szakad.

az ügyet csak még költőibbé teszi, hogy pilinszky háza. van az a verse, amiben a nővérem az akváriumban behúzódik a moszatok közé, éjjel-nappal keressük, hol van, keressük a nyálkás és idegen lomb-levél sírban-temetőben. és lyukakat fúr a szemével, nem számít, hova, csak luk legyen bárkiben, bármiben, ellenünk, ellenem, maga ellen, luk, bármi áron. nem idézem pontosan, régen volt, akvárium a címe talán. fogalmam sincs, hogyan verjem ki a fejemből. (őt, vagy legalább a verset.) fogalmam sincs, hogyan tudja egy fél évvel ezelőtt még idegen így felülírni önmagamat.

fogalmam sincs, melyik dala illik most a legjobban, kénytelen leszek rábökni egyre a youtube-on, tessék, meglepetés:

(hanem bármit megtehetnének vele.)

nem veszem fel. a telefont sem, de most arról beszélek, amikor azt kell éreznem hat év egyetem után, orvosként, hogy kiszolgálószemélyzet vagyok. mert az összes, valamilyen alapzavarra (amit lehet és kell is kezelni, és nagyon szívesen) rárakódottan benzo-függőnek szombaton délután kettő és este kilenc között jut eszébe, hogy neki recept kell. adjondoktornőderögtön. és fel van háborodva, ha elküldöm, és fel van háborodva, ha nem azonnal (vár a taxi!), és fel van háborodva, ha nem vagyok hajlandó minden igényét teljesíteni. most mondjuk majdnem mindenki megkapott majdnem mindent, amit akart, és egyszer sem kellett biztonságiakat hívni, és egyszer sem fenyegettek a szeretteim kiirtásával. welldone.

meg arról is beszélek, amikor az emberek csak úgy mondják a mondatokat. bele a levegőbe, mert beszélni jó, másnapra ők maguk úgyis elfelejtik. ja, hogy a mondatok okozhatnak is valamit. bagatell. nem történt se dráma, se semmi, csak túl sokat gondolkodtam megint. két telefoncsörgés közt, aludni úgyis értelmetlen lett volna, ezt a harmadik mélyálomból való ébresztésem után (tanulékony vagyok, látjátok) felfogtam.

nem biztos, hogy bírom ezt még a következő tíz éven keresztül, a nemalvós ügyeleteket. a gyengeségem folytonos bizonyítékát.

persze, az is igaz, hogy így juthatnak a fülembe olyan betegpletykák, miszerint nemhogy gyönyörű vagyok, hanem egyenesen demi moore. franc se érti, miért nem látom szebbnek magamat az életet.

ez viszont szép:

vettem betadine-t, jelentem, újabb lépés a felnőttség felé. és végül ezt a kuglóf nevű helyet fedeztük fel n.val, és ilyen finomakat lehet enni meg inni:

utána meg vettem selyemszalagot, rózsaszínt, cipőfűzőnek, meg fehér tornacipőt is vettem később hozzá, mert rájöttem, hogy a régi már nagyjából kimoshatatlan (talán nem kellett volna a balaton-felvidéki agyagban taposnom vele), de legalábbis eléggé nem illik bele a rózsaszín selyemcipőfűző.

és örülök, hogy van testvérem, mondjuk ez nem mától van így, mindig is sajnáltam az egykéket.

és örülök annak, hogy ilyen zenék vannak:

nem vagyok hajlandó a júliust holmi nyüszögő, az-univerzum-összeesküdött-ellenem témájú poszttal zárni (elvégre used to be my kedvenc hónap). úgyhogy fátylat arra a több liter vérre, amit az ujjbegyemből vesztettem (miután eltörtem az elmosott poharat, mert legurult, és a kukászsák később kiszakadt, és amikor húztam rá a másik zsákot, beleállt a szilánk az ujjamba, és húsz percig ültem a kanapén, mert folyton újravérzett, és nem tudtam elindulni, és e.ék elvitték már a dolgok nagy részét, és nekem elfelejtették megtanítani a szüleim, hogy legalább némi házipatika legyen otthon, [és.]), fátylat a fülembe sugárzó fogfájásra (ami legyőzte a telefonfóbiámat, úgyhogy jövőhéten megyek egy elvileg jó fogdokihoz), és fátylat mindazokra a tárgyakra is, amiket kiejtettem ma a kezemből.

hanem. tökjó, mert

elvittem bekereteztetni azt a meseszép képet, amit még az egyik beteg festett nekem, és jövő hétre meglesz (már csak fal és lakás kéne hozzá, de egyszer az is meglesz). 

imádom az új ikeás váza-poharaimat, még a víznek is más íze van, ha rózsaszínből iszom. 

isteni finom lett a quiche lorraine-em megint (ha sokáig nem csinálok, hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire jó tud lenni). bébispenótot tettem bele meg paradicsomot, szóval ha nem számítjuk a több tonna sajtot meg a békönszalonnácskát, akkor egészen diétás, főleg hogy előtte egész nap nem ettem semmit. 

egy csomó félhivatalos telefont képes voltam lebonyolítani ma, és lehet, hogy már nincs is telefonfóbiám (?).

úgy tűnik, az utolsó orvosis könyvemet is sikerül elpasszolnom, élettan, hétezer forint (aka a mai bevásárlásom az aldiban plusz kilenc liter janavíz).

holnap a húgommal reggelizem, és megbeszélem vele, hogy a következő hétvégén hadd legyen enyém a nyaraló, mert kivételesen nem ügyelek, és szükségem van még egy falatnyi tóra meg erdőre meg tájra.

háromésfél nap és balaton volt idén a nyaralás, és ezt most nem úgy mondom, hogy a tengerhez szokott szemeimből törölgetem közben a könnyeket, mert kétésfél ebből szikrázó napsütés volt, tegnap pedig az esőmentes szakaszban elmentem az erdőbe, és kikiabáltam magamból a kikiabálandót. baromi didaktikus vagyok természetesen ebben is, úgyhogy azzal kezdtem, hogy szeretlek, csak utána jött a vége. leginkább önmagam győzködésére kiabáltam hozzá aztán, hogy tényleg, pedig addigra már szívesebben szedtem volna a nyakamba a lábaim, mert mindenféle kutyaugatások jöttek válaszul, lelki szemeim előtt pedig vadászó vérebek hordája jelent meg, akik percek alatt beazonosítják a koordinátáim, és akkor hiába a dzsípíeszes telefon a zsebemben, nincs menekvés. 

nem tudom, hogy csinálom, hogy az ún. hasznos rettegés (éjszakai városban kóborolni egyedül órákon át, idegenek autójába beülni, paranoid betegekkel kettesben maradni stb.) teljességgel hiányzik belőlem, ellenben rettentő érdekes és irreális félelmeket tudok kitalálni magamnak. bármikor, bármennyit. tegnap például attól is féltem, hogy eltévedek (a dzsípíesz csak visszafelé esett le, mármint, hogy nyilván hogy azzal tudja mérni a nájkis alkalmazás a kilométereim számát), a maximálisan eltéveszthetetlen, evidens földszínű, egyenes erdei úton, amibe olykor valóban belefutottak esetleg más ösvények, na de akkor is. non plus ultraként amikor képes vagyok abbahagyni a futást, és elhessegetni az összes képet arról, hogy hogyan kaparom majd az agyagos földet víz után kutatva, akkor a szégyen mellé van képem még büszkeséget is érezni.

körbe kéne mutogatnom még időben a barnaságom is, de továbbra sem jutok dűlőre a hangulatom ügyében. pedig az úszás meg a lebegés közben néha már egészen egyértelműnek tűntem, csak aztán elkezdtek zsibbadni a végtagjaim, és muszáj volt menni vacsorázni is. meg a norvég erdőt is muszáj volt olvasni, haraphattam aztán a kispárnát, nehogy felébresszem j.ékat a bőgéssel. tudom, persze, hogy tudom, hogy az idő majd megoldja, csak nem lehetne úgy, hogy a 17 kilométeres sétákkal meg a dombokon fel-le futással meggyorsítjuk, legalább egy picit rásegítünk?

és a szív utca is elkelt, mire mindenkivel lebeszéltem mindent, és fene a jódolgomat, hogy ilyen csalódásaim vannak, de nem vagyok benne biztos, hogy túl sok ilyen csalódással meg tudnék még birkózni. 

ja, és szerintem felcserélődtek az évszakok is.

azt hiszem, most nyert értelmet a kamaszkori hibáink felett érzett megbánás fogalma. egy órán keresztül vakartam le a pianínóról a ragasztódarabkákat, amivel anno a teáspapírokat rögzítettem. ehhez képest az ablakkeretekre felblutackelt egyforintosok lekapirgálása smafu volt, komolyan.

hány évesen lesz majd az, hogy nem ragasztom magam magamhoz, amikor pillanatragasztót veszek a kezembe.

és hány alkalommal fogok még frissen mosott hajjal elindulni, majd irgalmatlanul megázni, amíg legalább megfontolom, hogy veszek egy esernyőt.
nagyjából ennyit a júliusomról.

nem bírok magammal, na.

szép azért ez a keretes szerkezet. ahogy a zongoránál ültem, amikor kezdődött, és most is, amikor a vége van. decemberben a szíven túlcsorduló érzelmeimet kellett valamilyen formába öntenem, úgyhogy rajzoltam meg játszottam folyamatosan. (még egy klisé, ami igaz, hogy a szerelem kreatívvá tesz.) most más a motivációm, bár a szerelem változatlan. 

valójában az van, hogy nem tudom eldönteni, hogy vagyok. azt hiszem, örülök, ha nem ír. azt hiszem, nem tudok rá haragudni, ha mégis ír. azt hiszem, ő életem szerelme. azt hiszem, túl tudok rajta lenni.

közben ma volt az első lakás, ahol el tudnám képzelni magam. a szív utcában, hol máshol. a lépcsőház annyira lepukkant, hogy az már vintage (azonnal beleszerettem a korlátba, a málló falakba). azért még megnézünk párat, és görcsben a gyomrom, hogy mivan, ha megveszik a hétvégén előlünk, mert gondolatban én már tudom a zongora helyét. 

a délutáni lakás pedig pont tökközel van a bolthoz, ahonnan most írtak vissza, hogy átvehetem a polaroid fényképezőgépem.

széttáncolt térdek.

attól tartok, tegnap én voltam azok az "idősebb" lányok a hajón, akiket évekkel ezelőtt fintorogva néztünk, hogy mennyire ciki már, ahogy mernek táncolni, amikor senki más.

kapok paraszolvenciául (bár tulajdonképpen nem is saját beteg, ergo ez inkább valami más kategória) egy arany játékpisztolyt, van hangja is meg tud villogni. az ápolófiú aztán egész nap lelkesen nyomkodja. aztán folyton angolul kezdek el megszólalni - túl sok a pretty little liars. meg elkezdek táncolni a nővérszobában az adria-szó hallatára.

és senki még csak furán sem néz.

ha egyébként nem lennék benne biztos, az ilyen napok után akkor is tudnám, hogy megtaláltam a hivatásom.

mások a szavakkal, a habosbabos, nagy-nagy szavakkal, én a tettekkel. 

igen, már megint a dobálózás.

viszont annyira gyönyörű ez a város, muszáj jól éreznem magam benne.

micsoda bónusz az ügyeletekben: tömegestül jelölnek be másnap fészbúkon a mentősfiúk. mondjuk pár munkapercembe belekerült azért, amíg rájöttem, hogy feltehetően a papírkájukra adott pecsétről olvasták le a nevemet. az éjszakás ápolótól a zárton meg kaptam a kórrajzírás mellé este tízkor szendvicset*, pedig csak magamban monologizáltam arról, hogy éhes vagyok, esküszöm, minden hátsó szándékot nélkülöztem.

a másik bónusz persze az, amikor eljövök, és még a kétórás alvások után is elönt az a hipomán szintet súroló felszabadultság, hogy megcsináltam és vége. és megyek a gyönyörű csíkos ruhámban, megjutalmazom magam egy igazi reggelivel** (jobban mondva, apukám jutalmaz meg, életem első lakásnézése után), aztán egy ínycsiklandó bagett lóg ki a táskámból, ahogy megyek tovább, és egy pillanatra stílusos francia nőnek képzelem magam párizsban, és csakazértis tudom, hogy szép minden. 

*: elképesztő módon hizlaló egy ügyelet, én mondom.

**: az ügyelet utáni reggelek hizlaló hatásáról nem is beszélve.

hogy mennyire mély bilibe lógattam megint bele a kezem, és önszántamból, kit hibáztathatnék, magát a kezemet mégiscsak nívón aluli lenne.

szóval, nő balra el, férfi jobbra el. vagy nem is. nő balra el, férfi egyhelyben toporog (aka várja a csodát), függöny le, második felvonás vége.

tárt karokkal várom a jövőt.

sok ilyen nap kéne még (köszi, semmelweis, és köszi, hogy nem kaptam meg ügyeletnek).

amikor leértékelés van, és mégis lehet találni s-es méretben is szép ruhákat. meg szandált. meg azt a csíkos táskát a mango-ban, amiről pedig már lakonikusan letettem a múltkor.

amikor besüt a nap a fővámtéri mozgólépcsőre (oltári nonnszensz és pazarlás és bláblá az egész, de akkor is van ennek a négyesmetrónak valamiféle varázsa), és a város (számomra) jelenleg egyik legszebb utcájához érek fel, azok a házak, azok a spalettás ablakok, nem bírok betelni velük az égnek tartott arcommal.

amikor lefulladás nélkül túléljük, hogy én ülök a volán mögött, és még a járda mellé is sikerül leparkolnom kisebb sikítozások és manőverek árán.

amikor fahéjas-epres koktélt iszok a húgommal, és kedvesek a pincérek, mi pedig, bármennyire különbözünk, mégiscsak szuper testvérek vagyunk, sose tenném meg a leendő gyerekemmel, hogy egykén hagyom.

amikor nem tudom abbahagyni a dalt, már nem is fárasztom magam a nyomkodással, eleve beállítom ismétlésre, ez most nekem az új video games.

fejem tetejére állt a világ.

a biztonság kedvéért ma azért inkább még csak a számat tátom, nyaralást holnaptól keresgélek.

meg abban sem vagyok egészen biztos, hogy a boldogság az ideillő és illendő érzelem. 

meg lehet, hogy el sem merem hinni.

ihlet kéne. a lakásnézéshez, például. mert lesz. lakásom. saját. mennyiben árulkodik vajon a diszfunkcionalitásomról, hogy amióta ez tény, totálisan le vagyok fagyva, mert hogyan kezdjek hozzá az annyi sok lehetőségből válogatni. és egyáltalán, hogyan kell berendezni egy lakást, kreatívan, stílusosan. amikor arra is másfél napba kerül rávenni magam, hogy az ügyeleti holmijaimat kirámoljam a táskából, vagy eltakarítsam az asztalról a felgyülemlett számlafecniket. szóval most akkor merjek képeket nézegetni a művészetterápiáról? meg ötleteket a pinteresten? szóval most akkor ez igaz?

hú, de sz** vagyok a kezdésekben.

ő még nem is tudja, mert tegnap reggel beszéltünk utoljára, amikor még a kórházban voltam, ő meg a piacon teljesítette családapai kötelezettségeit. és azt sem hiszem, hogy együtt fogjuk a lakásokat járni, ami persze talán jobb is, mert minek éljem bele magam a párság illúziójába. én nem is értem, hogy van pofája a szívemnek szerelmesnek lenni belé. hogy van pofája az agyamnak reménykedni. amikor olyanokat mond, hogy ő nem tudja. ő még mindig a csodára vár. aztán kiderül, hogy a csoda akár az is lehetne, ha accidentally teherbe esnék. hogy van pofám szerelmesnek lenni belé, ismétlem, h o g y a n. 

az új lana del rey ellenben tényleg klassz. el is kezdtem aranyra festeni a körmeim. ehhez a zenéhez kizárólag az arany körmök illenek.

vannak néha ezek a túl éles kontrasztok a tegnap és a ma között. vagy maradjunk inkább annál a verziónál, hogy az egész meg sem történt. (nem a ma, a tegnap.)

két filmbe illő ház fogja közre szimmetrikusan az utca bejáratát a tér felől, és mintha egy jelenetben sétálnék át közöttük a lakás felé. aztán túl sokszor találom el a történet végét.

milyen nagyon könnyen tudok dobálózni én a tetteimmel. 

- nagyon szép a feleséged.

- ne is mondd. néha úgy szoktam nézni, mint egy szobrot.

nemtudomhányév házasság, de minimum tizenöt (meg négy gyerek) után. most akkor mégis? kezdjek el hinni?

két napig nem néztem a szemöldököm felé, hát, nem tenném ki instagramra a  látványt, ami ma reggel fogadott. 

már csak öt óra, és e. befejezi az egyetemet.

már csak egyet kell aludni, és az okos húgom is befejezi az egyetemet.

öreg vagyok, és túl változatos korosztály iránt vagyok képes anyai érzéseket táplálni.

most akkor vagy beköltözött a belvárosba valami rendkívül csípős rovar/bogár-banda, vagy allergiás vagyok magamra.

ez viszont annyira cuki így reggelre. mégis érdemes volt a múltkor betévedni a promodba. mindig ott soundhoundolom a legjobb dalokat:

a hatodik és hetedik kilométer között az az érzés, hogy bármeddig. bármeddig és bármit. meg a rosszmájú gondolat, hogy akkor most posztoljam ki én is a fészbúkra, hogy szigetkör - 26 perc 20 másodperc? ez ugyanis a volt évfolyamtársaim között az új sikk, 28 perc meg egy gyors szelfi. mondjuk jogos (lenne) a kérdés, hogy ez engem miért zavar ennyire. 

aztán persze két másodperc alatt zökkentem ki, miután légzésszabályozás helyett arról kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan fogom ezt itt megírni. aztán, hogy azt is megírom, hogy erről gondolkodtam. aztán, hogy vajon azt is meg fogom-e írni, hogy arra gondoltam, megírom, hogy mire gondoltam. aztán már nagyon kellett röhögnöm, amitől nyilván beleállt a szúrás az oldalamba. aztán lefutottam mégis a tizenhatot, és azzal jutalmaztam magam, hogy kettesvillamossal jöttem hazáig, annyira szeretem a nyáriesti budapestet, hogy sose lesz belőle elég.

tegnap meg túléltem egy újabb ügyeletet, csak azt nehéz néha feldolgoznom, hogy ezzel nem az van, hogy majd egyszer túl leszek rajta, csak ki kell bírni. merthogy van az a baromi nagy szívás, hogy minden hónap után jön egy következő, és annak a három ügyelete, meg a következő, meg a következő. és ha jól mentalizálom a többieket, akkor még bő egy év múlva is ugyanilyen gyomorgörccsel fogok eltölteni minden egyes alkalmat.

megyek is inkább szülinapi tortát enni. (a pofátlan húgocskám öregedett már megint egy évet, pedig többször mondtam neki, hogy nem vet rám jó fényt ezzel. ezek a mai huszonnégyévesek, ezek sem a régiek már.)

- bezzeg a futballpályák, azok kellettek. mondta a konszolidált nyugdíjas néni a hármas metrón, miután harmadik megállója mondta be a sofőr, hogy forgalmi dugó (???) miatt a metrószerelvény állni kényszerül, és szíves türelmünket kérik.

én meg elmentem borozni futás helyett. bátran lőjetek le, ha ezek után van pofám rácsodálkozni a hashurkáimra. 

not everythig that counts can be counted,

and not everything that can be counted counts.

but some things that count can be counted - 

and they should be.

egyébként meg baromi dühös vagyok, mert fel kell dolgoznom a hülye autogén tréning* hülye elméleti órájára hülye, értelmetlen, irreleváns cikkeket szerdára, és semmi kedvem. és törzsképzésre sincs kedvem menni, diáknak lenni megint, írni alá a katalógust, mondjam vagy mutassam, hogy mennyire unom már ezt a helyzetet is. és végképp semmi kedvem a főigazgató urunknál vizsgázni újfent, akkor sem, ha semmi tétje, mert készülni úgyis fogok, vérciki lenne nemtudni, és ne már, hogy erre menjen rá a következő hétvégémnek az a része, amikor nem ügyelek.

pedig nézhetném azt az oldalát is, hogy az előző hétvégén viszont az ő (ti. a főig. úr) jóvoltából voltunk wellnesskedni szakmailag fejlődni mátraházán egy gyönyörű hotelben, vagy hogy ezen a hétvégén nem ügyeltem és a takarításon kívül semmi hasznosat és/vagy kötelezőt nem csináltam, vagy hogy legalább együtt fogunk a nagyvárad téren ücsörögni r.val két teljes héten keresztül.

juhé?

*: ami nem hülye, mármint a módszer, mert nagyon megszerettem így az önismereti fázis végére, és komolyan nem tudnám befejezni nélküle a napomat, tudom, mert megpróbáltam. 

nem hiszem, hogy bánom. hogy az arcomra van írva az összes érzésem, hogy át tud rajta suhanni egy árnyék, látja, és azonnal kérdezi. hogy az övére nincsen ráírva semmi, mégis kitalálom, ha valami van, és azonnal kérdezem. hogy a bőröm olyan sima, hogy muszáj hozzáérni, és hagyom, hogy hozzáérjen. valaki, akinek nem szabadna, mégis így érzem helyesnek. nem hiszem, hogy bánom. ó, bolond nárcizmus, komolyan hiszem, hogy segíthetek. hogy a bőröm érintése fogja majd megmenteni. hogy attól, hogy visszaszorítom a kezét, majd nem fogja újra literszámra inni a pezsgőt. 

nem hiszem, hogy bánom. a napokat, amikor semmire nincs időm, mert betegfelvételek meg zárók meg telefonok. kicsit hisztizek, persze, a rend kedvéért, de szeretem ezt a forgószél-üzemmódot, ettől sokkal inkább orvosnak érzem magam, helló, nárcizmus, megint.

és nem hiszem, hogy bánom. hogy ott tartunk megint, hogy értem jött a keddi képzésre, és fagyiztunk a daubnerben, és az ügyeletem után feküdtünk az ágyamban, és már megvan az együttalvásunk dátuma (csak el kéne cserélnem az ügyeletet addig).

nem hiszem, hogy bánom. hogy így a jó minden, és még az ordítóan irracionális, hülye döntéseimet sem vagyok képes bánni.

kicsit megnyugtat, hogy mások se írnak, akiket igazán olvasok, különben még emiatt is támadhatna a lelkifurdalás. most egy pillanatra elgondolkodtam, hogy furdalás helyett ismeretet kellett volna írnom. de hát nincs is értelme. a lelkiismeretnek. vagy csak nekem nem stimmel. persze, a szó. vagy ha szószerint vennénk? úgy rögtön más? 

lelkiismeretes vagyok. ismerem a lelkem. na és ha ismerem. onnantól már lelkiismeretes is leszek rögtön?

(és mi van akkor a lélekvesztővel.)

doktornő, bocsásson meg, félreismertem, fogad messziről ordítva a figyelőben az a mániás pasi, akit két hete vettem fel, az előző ügyeletemben, és nagyjából százszor hülyekurvázott le az exploráció alatt, amikor egyáltalán hajlandó volt kommunikálni velem. azt nem értem, miért változott meg az álláspontja (nagyjából ugyanolyan mániás, mint volt), mert azóta nem találkoztunk, de ilyen szépen még sosem ribanctalanítottak.

imádom a munkámat.

mentem a rádayn, és még a körúton sem bírtam abbahagyni, hogy azt reméljem, ott van mögöttem, csak nem jön oda, annál nagyobb legyen majd a meglepetés, közben meghatottan mosolyog, hogy mekkora hazugság volt az a lendület, amivel elindultam a púder elől, hogy minden lépésnél szeretnék leguggolni a földre, nem, mert inkább feküdni, kapaszkodni hisztérikusan egy kerítés rácsaiba. 

mekkora hazugság az az erő, hogy kimondtam, amit tudom, hogy ki kellett.

mekkora hazugság, hogy előtte nem a szöges ellenkezőjét gondoltam, amikor hívott, hogy nem szállt fel a repülőre bécsben, hanem a pályaudvaron van, és indul haza, nem tud most elmenni. 

mekkora hazugság, amit épp most mesél otthon a feleségének.
mekkora hazugság, hogy nem remélem azt, hogy mégsem hazudik neki.

mekkora hazugság, hogy nem akarom, hogy felhívjon. ma. holnap. ma. most. most. most.

közben meg sokkal szomorúbb dolgok vannak. mert meghalt ő, akit, most már elmondhatom, ötödéves neurológia gyakorlaton ismertem meg a klinikán, akkor volt az alzheimere meg a parkinsonja közepén, legalábbis pont ott, amikor még megéli, hogy mennyire nem oké, ami vele van, és fél, és szégyelli, és nem akar megőrülni. és egyetemi docens és nem tud lerajzolni egy órát, és nem tud felvenni egy kardigánt, mert elfelejtette a mozdulatokat, hetekig voltam akkor szomorú miatta, nem tudtam kiverni a fejemből. és ma meghalt.

legalább szégyelljem magam, amiért miattam bőgök mégis.

azért reggel voltak páran a metrón, akiken napszemüveg volt. ilyenkor az első empatikus gondolatom az szokott lenni, hogy biztos nemrég volt szemműtétük, és fénykímélet szükséges. de nekik a fejük tetején volt, szóval egyéb problémájuk lehet.

meg azt sem értem, hogy miért olyan nagy hír, hogy vége lesz az iwiwnek.

térdig gázolok az érthetetlenségben ma.

elkezdték utalni a markusovszkyt, úton a mango-ból rendelt cipőm és a héten fél év után találkozunk r.val.

történelmi pillanataim.

mindjárt keresek hozzá zenei aláfestést.

valamiért mehetnékem lett most megint. talán mert apukámmal beszéltünk pénteken erről, kérdezte, mi lesz, ha e. befejezi az egyetemet, meg beszéltünk a lakásról is, amit ha anyukám eladna, a ránk eső pénzből lehetne venni egy másikat. talán mert tegnap úgy költöttem ruhákra, mintha tényleg lenne pénzem. talán mert unom, hogy hiába szeretek itt lakni, mégsem vagyok motivált a kreativitásra, nem az én lakásom, nem is lesz az, nem fogok felfúrni felfúratni egy árva szöget sem, kissámlinál nagyobb új bútor meg be se férne a szobámba. talán mert a múltkor megnéztem t.ék lakását, és ha valaki, akkor ő kreatív, és nagyjából egyezik a stílusunk is, és jó lenne akarni ezzel foglalkozni. talán mert így két hét után illene takarítani már, és még a költözés macerája is kecsegtetőbbnek tűnik a portörlésnél.

sanda a gyanúm, hogy az ún. igazán kedves emberek nem fáradnak el a munkanap végére a hidegrázásig attól, hogy egész nap kedvesek voltak. de fátylatrá.

mert akár igazi, akár fake-kedves vagyok, az igazi volt, hogy mindenki nagyon örült nekem, és kaptam sok puszit (munkatársaktól) és egy rózsát (betegtől), amit nem szabadott volna levágni, úgyhogy a pulcsija alatt rejtegette, bőre épségét kockáztatva, mi a gentlemanség, ha nem ez. és arra gondoltam, hogy én pont az a lány nő vagyok, akit utálni szoktak a más nők, és itt mégis szeretnek. de főleg arra gondoltam, hogy az a. meg aztán végképp az a nő, akinek utálnia kéne a nagykönyv szerint (rajtam kívül nagyjából minden friss húsra pufog is), ehhez képest meglátott reggel a referálón, felnézett a plafonra, és rendkívül artikuláltan az hagyta el a száját, hogy navégre. és néztem az arcát, és ez nem egy cinikus navégre volt.

aztán a mentősök örültek, hogy nem voltam bunkó. aztán nem-nemörültek, amiért várniuk kellett, amíg átértem a vizitről, és aztán szájhúzás nélkül visszavittek betegestül. aztán nem lettem dühös, amikor elszállt a nagyfokú precízséggel megírt kórrajzom. aztán kaptam csokit madridból és milkát a büféből.

aztán eszembe jutott, hogy nem akarok az a lány lenni, aki összejött valami foglalt pasival, és azóta csak arról ír. én jó énblogot akarok írni jól akarok lenni meg sokoldalú meg izgalmas, de azért most megint jó érzés ez a szerelem.

majdnem megugrottam a kamaszkori rekordomat ezzel az este délután hattól mostanáig tartó alvásommal. mondjuk akkor még délután egykor keltem, és főleg azért aludtam át fél napokat, hogy azzal is teljen az idő, nem pedig azért, mert éjfélkor* meg hajnal félötkor** hoztak a mentősök beteget.

mindenesetre felbecsülhetetlen érzés , hogy újra tudok fókuszálni embernek lenni, mert lássuk be, nem megy nekem ez a nemalvás. bulizás miatt sem ment soha (egy-két alkalmat leszámítva), nehogy már pont az ügyeleti éjszakák hozzák meg a kedvemet. nem is hozzák.

meg az öregedéshez se hoznak kedvet, tulajdonképpen egész tegnap azon kattogtam, hogy van-e vajon az egészségügyben dolgozó, gondolkodó emberek között bárki, aki szívesen érné meg a nyolcvan-kilencvenet. szerintem semmi szép és egyéb emelkedett nincs benne, ellenben van egy csomó testi nyűg és rigolya. és/vagy demencia. vagy demenciával társult paranoid zavar. vagy demencia nélküli paranoid zavar. és kórház, ahová nem érted, miért kerültél. vagy kórház, ahová mindenképpen be szeretnél kerülni, mert otthon maximum a telefonhoz lehet szólni, heti egyszer, jóesetben. 

szóval melyiket válasszam. és nyilván még mindig tudom, van erre is azért példám, hogy lehet szépen (minden relatív) megöregedni. elég, ha szellemileg fitt maradsz, és csak lassabb leszel meg fáradtabb. elég, ha ehhez még van egy jófej lányod/fiad/unokád. de amíg erre senki nem tud garanciát nyújtani, addig maradnék a tragikusan fiatalon elhunytnál.

ez viszont agyonhallgatandó. nem is értem, hogyan felejthettem el fél évtizedre a hangját:

*: még nem aludtam.

**: az előző, félkettőig tartó dokumentálás, majd felajzottan vergődés után épp végre mélyen aludtam.

(no one belongs here more than me you.)

el kéne dönteni, sírás vs. röhögés, amiért creusa a héten megtudta, hogy a nagyjából egyetlen önmaga által  is elismert erénye (a haragtartási képtelenség) abból a fakadt, hogy megrekedt azon a fejlődési szinten, ahol az adott személy iránt érzett, egymással ellentétes érzések mission impossible. 

szóval az van, hogy k***vára nem megbocsátó vagyok, hanem képtelen vagyok pár napnál tovább elviselni,  mert szerintem azt nem szabad, hogy dühös legyek valakire, akit szeretek. 

aztán a terapeutám felvetette, hogy rá alkalomadtán haragudjak bátran, mert az kell. amit tudok, magamban viszont kuncogtam a markomba, majd, ha fagy, mégis mit gondol. ráadásul őt duplán szeretem, mert áttételileg meg emberileg pláne.

főleg időhúzásból írok különben, mert már csak két rész van hátra a hídból, és minimum egyre ebből a holnapi ügyeletben lesz szükségem. 

egy skandináv sorozat az átmeneti tárgyam.

túl sok mindenki élete helyében lennék szívesebben.

lehet, hogy nagyobb lenne a motivációm a sebességnövelésre, ha a nike futós alkalmazásban egy búgó férfihang mondaná be kilométerenként az átlagomat. meg mondjuk gratulálhatna is a formás fenék felé megtett újabb ezer méterhez.

a csuklómban meg izomláz van, olyan szinten 2048-függő lettem. már megérte megcsináltatnom a telefont.

hajnalban arra ébredtem, hogy szúr a szívem, de annyira, hogy a bal oldalamra nem is tudtam ráfeküdni, ez most valami új pszichoszomatika. azonnal hideg verejték lettem tetőtől-talpig, majd konstatáltam, hogy nyilván infarktusom van. eljátszottam a gondolattal, hogy milyen ciki lenne kihívni a mentőket leendő pszichiáterként egy pánikroham miatt azzal, hogy inferior infarktusom van (valamiért arra jutottam, hogy csakis inferior lehet - don't ask). úgyhogy nem hívtam. különben is van egy óriási fekete paca a telefonom kijelzőjén, ami némileg megnehezít bármiféle tárcsázást.

ő viszont hívott (akrobatikus ujjmozdulatokkal sikerült felvennem), érezzem magam meglocsolva. 

de ha én ezt szeretném érzeni:

akkor mi van.