great expectations.

great expectations.

2016. december 31., szombat


azt hiszem, tudom.
köszi a közreműködést, 2016, szia és csocsi.

2016. december 29., csütörtök

már megint egy karmester lábaiba vagyok szerelmes. bár, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen az összes mozdulatába az vagyok.






2016. december 26., hétfő

azt az egyetlenegy zenét akarom, hogy szóljon, amikor belépsz. állandóan újra kell indítanom, közben fülelem a lépéseket, a csengőt, a kopogást. a lélegzetvételeket a folyosón. tervezem a mondatokat, amiket nem fogok elmondani sosem. gyönyörűek a fejemben, de komolyan, szóval bárcsak hallhatnád. és persze, hogy jaj, bocs, pont *****-t meg *********-t csináltam, nem vettem észre, hogy hívtál. jaa, hogy én kértem? hogy hívjál? már nem is emlékszem. ez esetben pláne bocs. bocs bocs bocs (és így tovább). nem szárítom meg a hajam, úgysem szárad meg. a bordáim sem látszódnak soha annyira ki, mint kéne. próbálom eldugni a szemem elől a telefont, alkukat kötök magammal, és szégyellem magam, felváltva.
(hogy jutott ez az egész most az eszembe. a karácsony szent harmadnapján.)
ez fájni fog.
most fog fájni, ha elfogy a vörösbor, vagy holnap fog fájni, amikor emlékezni fogok.
igen. nekem külön program az emlékezés, tudd meg.

2016. december 23., péntek

lett belőle valódiság, sütőtök és sajtosrúd illatban úszó lakás, fényárban úszó lakás. egy pohárnyi volt az üveg alján, azt odaadtam magamnak, holnap úgyis újat bontunk. minden napra jut valami mámor, felfoghatatlan, tele és üres, üres és tele. néha komolyan figyelmeztetnem kell magam. 


2016. december 22., csütörtök

mind tetszik, egyiket sem választom. végül feladom a lokálpatriótaságomat is, épp bele vagyok szeretve egy argentin vörösborba. ez lesz a karácsonyi kacsa mellé, muszáj volt akkor már egy méregdrága gyönyörűséges boroskancsót is. logikus. a szomorú zenék hallgatása viszont nem logikus. (azért nem hagyom abba.)
enyém-e a karácsonyi hangulat, amit érzek, enyém-e a készülődésem láza, enyém-e a szerelmem, enyém-e a bármim.


2016. december 14., szerda

kiestem a világból, internet vagy valóság, egykutya. őszintén le vagyok döbbenve például, hogy mások írnak blogot. hogy mások fókuszálnak erre. meg fókuszálnak arra. meg tulajdonképpen, hogy van rajtam kívüli élet. hát, wow.
közben azért működöm, most például ügyelni fogok, és már alig van hátra a második levél antibiotikumból. és tegnap végre electro swing szólt a karácsonyi partikán, csak aztán fél kettőig nem tudtam elaludni, annyira benne volt a lábamban. már majdnem mindenki karácsonyi ajándéka is megvan, és jövő héten szabadság, és sütésfőzés és boldogság és homedecor és budapestiséták. és szerintem ebből most nagyjából le is szűrhető a koncentráltságom.


2016. december 3., szombat

kell-e konkretizálni a boldogságom okát. hogy azért-e, mert egész nap a tavaly karácsonyi lejátszási listám szólt a fülemben. mert vettem egy fél lakásnyi gyönyörűséges holmit (itt felvetődik az újabb kérdés persze, hogy azért vásárolok, mert boldog vagyok, vagy vásárolok, és ettől boldog vagyok). mert kész van a polc, és minden könyvem pedáns függőlegesben áll, legalább ideiglenesen. mert 29 év kellett hozzá, de azt hiszem, megtanultam megtartani a titkaimat. mert tudok örülni az életemben lévő bármiségeknek, és hát ennél tökéletesebb ok mi lehetne a boldogságra.


2016. november 27., vasárnap

köszönhetően a betegen dolgozni bejáró munkatársaimnak (igenis dühös vagyok), másfél napja szobafogságba raktam magam, és nagyjából fél kiló mézes gyömbér elfogyasztása után egész korrektül vagyok. (azért holnap nem megyek be dolgozni. még a végén visszafertőzném az említetteket, akik aztán megint bejönnének köhögve, prüszkölve, és akkor kész a circulus vitiosus.)
de legalább be van pakolva az új gardróbom, háromnegyedileg lefestettem a könyvespolcot, rendet raktam vagy ezer dobozban, és meggyújtottam én is az első gyertyát az adventből.


2016. november 22., kedd

én tényleg tökre akartam blogolni, de aztán beszippantott a dowton abbey, és most már angol nemeslány akarok lenni 1912-ben. (najó, ezt most csak a hatás kedvéért írtam, szerintem halálra unnám magam, hamarabb lennék cserfes, mindent tudó szobalány.)
pedig volt a pocsék jungi kongresszus, pedig volt a szuper olvasókör, pedig szerelik össze csütörtökön a gardróbom, úgyhogy most átmenetileg ruhakupacok közt gázolok át a kanapéig, pedig volt néhány vészhelyzetbe illő helyzet a kórházban (többet mondjuk a hétre nem kérek), és van ez a furcsa tavasz-ősz, ami elcsavarja a fejem, és szívem szerint egész nap járnám a várost, okok nélkül, célok nélkül.



2016. november 15., kedd

túlságosan élvezem mostanában ezeket az egyedül-estéket. 
(talán aggódnom kéne.) 
téli álmot alszik az extravertált énem, nem veszem fel a telefont, és mindjárt megeszem a holnapi társaságnak szánt kekszet is. 
(talán kapnak helyette sütőtök krémlevest, bár azt meg szokás szerint elszerecsendióztam.)

akkor már legyen csupa t.

talán ma először reagáltam emelt fővel a gusztustalan, szexista helyzetre.
talán sose fogok megtanulni tisztességesen pózolni.

2016. november 10., csütörtök

valamikor regényt akartam írni. hogy egy férfinak meghal a felesége, és megtalálja a fényképeket, amiből kiderül a nő másik szerelme, a másik élete, és az egész közben egy családregény, a saját családom regénye, nyilván, csak egymás bántása helyett leöntve valami romantikus rózsaszínnel.
ma örülök. hogy túléltem a tegnapot, és bakeliteket hallgatok. egy hete áll a megkezdett vászon a sarokban, pedig festőállványt is kaptam hozzá.
(cseppet sem zavar.)
ma nem akarok írni. vagy ha igen, akkor sem másoknak. (mínusz neked, persze, de te meg nem olvashatod.)
ma boldog vagyok.
hogy jutott ez most eszembe.

2016. október 30., vasárnap

(őszi chansonok.)

a suhanó tájban a fény alatt világító folyó és mögötte a mindenféleszínű puha domboldalak.
és most grieg grieg grieg!

2016. október 29., szombat

az élet cuki. 
a vadiúj bakelit-lejátszómhoz most találtam ugyanis egy csomó lemezt, konkrétan a házam szelektív kuka-tárolójában (van egy polc a már feleslegessé vált, de hasznos holmiknak kitéve). kukázás közben ráadásul bejött a volt farmakológia gyakorlatvezető nénim (egyelőre mondjuk nem szembesítettem a közös múlttal), aki szintén lelkesedett egy kicsit, majd jó válogatást kívánt, és jobbra el. vettem ronda-de-cuki dísztököket is meg őszi szalvétát, a sütőtök pedig a hűtőben várja a konyhaművészetemet.

igyekszünk.





2016. október 28., péntek

hagyom magam. nyűgözzenek le a fák, nyűgözzenek a színek. az ősz napsütésébe valahogy mindig keveredik valami szomorúság. vagy csak én vagyok szomorú? 
és ha igen?
és ha ez szól az utolsó húszasnak, az elvesztett barátságnak, a szakításnak, ami nem is szakítás? és ha ez szól a titkoknak és hazugságoknak? a szerelemnek? a szerelemtelenségnek?
és ha lehagyom a kérdőjeleket?



2016. október 21., péntek

a szeretet tériszonya.

az vagyunk nekem.

(meg persze, mint testnek a kenyér, és mint lángot a lélek, csak hát ez mind mellékes ahhoz képest, ahogy jól áll nekünk az összes évszak, ahogy száguldunk az őszi tájban, ahogy dobol az eső a válladon, ahogy nézed a - határozott - karcsapásaim keltette hullámokat a vízen. ahogy szépek vagyunk, de csak mert együtt, és ahogy ilyen többet már nem lesz még egy - ezt tudjuk mindketten. 
és most megiszom az utolsó korty sauvignon blanc-t, mielőtt elindulnék [mégsem mehet kárba a kedvencem], és most magam elé suttogom, hogy az emlékem vagy.)

2016. október 16., vasárnap

milyen nehéz a más szakításáról, a más magányáról.
te nem is tudod, mi mindent kapok tőled.
te nem is tudod, milyen a veled. te nem is tudod, milyen a nélküled. 
(na persze, nélküled hogyan lett volna alkalmad, önmagát meg mindenki megszokja egy idő után, hát eleve hülye egy felvetés.)
egyszóval: lemaradsz magadról.
mindenféle hotelokból gyűlnek az emlékek egymás mellett, van erre egy külön tálkám. a kacsa a bécsi hiltonból a szent orbán szobaszáma mellett. egy kavics metából, az amalfis pasi névjegykártyája. pár rózsaszirom, iphone-töltő (pót), meg e. sagrada familiás dobozkája.

illene lassan (szét)válogatnom.


2016. október 9., vasárnap

2016. október 1., szombat

ma dolgozom három éve. egyszerre végtelen messze, és mintha tegnap. és még mindig nem tudom, képes lennék (leszek)-e orvosként nyugdíjba menni. mondjuk ma éppenséggel pont el tudom képzelni, de talán csak mert még mindig felszabadítólag hat rám a demens részleg elhagyása. vagy mert régen ügyeltem. vagy mert még mindig nem látom magam semmi más szerepben sem, már ami a realitások talaját illeti.
megpróbálom ma befejezni a hasnyálmirigynaplót. már nagyon szomorúvá tesz.



2016. szeptember 25., vasárnap

"boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.
van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
a biztos megöl, de túléled. a kétely éltet, de belehalsz.
az igazit elhagyjuk a többiért. a többit az igazi miatt.
a szép rögtön kell. az igazra alszunk egyet.
szívünk lebeszélhető. rá sosem.
hibái miatt nem kell, vagy nem kell s ezért hibás?
ha gyűlöljük, jósága is sért.
lelkünknek elég a kép. a testnek keret is kell.
testet lehet venni. lelket csak eladni.
ölel vagy fojt - a kígyónál egy fogás.
az erény művirág. a bűn valódi gaz.
a hűségben a vágy emészt. ha csalsz, az erkölcs.
a férfi addig él, míg kíván. a nő, amíg kívánják."

(márai.)

2016. szeptember 23., péntek

kiolvastam az orlandót, és nyilván, hogy azonnal megakadt a szemem egy ígéretesnek tűnő virginia wolf-pszichobiográfián. csak aztán megláttam a hasnyálmirigynaplót is, aminek viszont az első beleolvasott sora után kezdtem el bömbölni a könyvesbolt közepén, úgyhogy most dilemma van a javából. rákbetegség versus szuicidum, tudok élni.

2016. szeptember 18., vasárnap

a héten két, számomra releváns személy szájából hangzott el, hogy persze, mert te annyira biztos vagy a dolgodban, annyira határozott vagy.
lehet, hogy most akkor tényleg el kéne hinnem?
lehet, hogy tudom, mit akarok?


2016. szeptember 13., kedd

falat kaviárként kenyérként kellett már ez a gasztroturné, amit e.vel a hétvégén műveltünk. ráadásul minden telitalálatnak bizonyult, kezdve a vegán love-val, amit némi jung és szinkronicitás közbeiktatásával követett a liberté, hogy aztán vasárnap mindezt megkoronázzuk az émile-ben egy tökéletes bruncholással. 
az enteriőr a libertében tetszett a leginkább, a betűtípus miatt még azt is megbocsátottam, hogy elfogyott az apátsági sauvignon blanc.
most már csak az a kérdés, a hónap végén mit fogunk enni. (sanda gyanúm, hogy aldis mirelit pizzát.)

2016. szeptember 8., csütörtök

chet bakert hallgatok, és az idő elfelejt telni. nem tudom, mihez kezdjek magammal, úgy döntök, átrámolom a ruháimat ezredjére is. kuporgok a padlón, mellettem egy pohár bor, amit nem is kívánok, de legalább tökéletesen illik a hangulathoz meg a szomorú jazz-zenéhez. aztán meghallom, hogy almost blue, almost doing things we used to do, és valahogy elkezdem tudni, hogy ha nem is most, de egyszer majd mégiscsak tovább múlik az idő, és egyszer majd mégiscsak minden rendben lesz.



2016. szeptember 4., vasárnap

már felvettek az orvosira, talán csak pár nap van hátra a beiratkozásig. augusztus vége van, és m. kedvéért elmegyek valami rémes metálkoncertre óbudán. egy darabig egész jól bírom, egy-két hosszúhajú fiú megpróbál felszedni, próbálok táncolni. aztán hirtelen eszembe jut, hogy semmi keresnivalóm ott, elbúcsúzom, és elindulok haza. be vagyok rúgva, úgyhogy gyalog megyek, hogy elmúljon. az árpádhíd után elveszítem a fonalat, nagyon kell pisilni a sörtől. valahol a dagály mögött leguggolok az árokpartra, aztán pár száz méter után megint. aztán fogalmam nincs, hogy merre kell menni, hirtelen kijózanodom, lever a víz. ismeretlenek a házak, mégis ismerősek, tudom, hogy tudnom kéne, hol vagyok. az utcanevek is ismerősek, de akkor még nincs okostelefonom, és  nincs googlemaps, hogy eligazodjak. elkezdek futni, és végül rájövök, hogy attól a környéktől vagyok nem messze, ahol gyerekkoromban laktunk. kiérek a villamos útjára, lassítok, visszateszem a zenét (nemmetál) a fülembe. 
pár hónapig aztán nem emlékszem erre az éjszakára, később mégis eszembe jut, egy teljesen random pillanatban, és utána még sok másik random pillanatban. és mindig nagyon szégyellem magam a pánik miatt.

2016. szeptember 3., szombat

például azért nem szabad visszaolvasni a saját blogodat, mert akkor érhetnek olyan hidegzuhany-szerű meglepetések, minthogy tudod magad most is hajszálpontosan ugyanúgy érezni a bőrödben, mint öt évvel ezelőtt. a komfortosnak ítélt ruhahosszúság ellenben legalább változott egy pár centit (a térd irányába).
a reggeli biciklizéssel és a délutáni szusival fel is soroltam a mai nap jódolgait. #ügyeljenvalakimás #hazaakarokmenni

2016. szeptember 1., csütörtök

elég volt elméletben felszívni magam, és jövő héten utalnak négy havi pénzt, megsúgták meg a munkaügyön. a manikűrös-casting újabb lépéseként pedig lettek ma sci-fi metál körmeim, és már csak két hét - egy nap a demens részlegen (tényleg, végülis a felvételi részlegesekkel tartott medencés bulikát akár ennek a nagy napnak is lehetne dedikálni, majd felvetem g.-nak. bár tulajdonképpen annak dedikálom, aminek csak akarom, mégiscsak én leszek a házigazdanő. [ő csak a kaját hozza meg a bort.]) 
szóval majd szétvet az optimizmus!
(detényleg.)
különben meg minden nap megdöbbenek, hogy mennyien olvastok, amikor nem is írok. én már rég magamra untam volna.

2016. augusztus 31., szerda

most ez komoly, hogy mire megtudom és elfogadom, hogy extravertált vagyok, elkezdek introvertálttá válni, most ezt komolyan csinálom magammal?

ezt leszámítva a legnagyobb híreim aktuálisan, hogy vasárnap már halálfélelem nélkül ültem a honda volánjánál, illetve hogy besokalltam, és feltett szándékom bevasalni sürgősen az enkk-tól a nyolc (kilenc?) havi hiányszakmapótlék-elmaradásukat, hogy elkezdhessek gyűjteni newyorkra (vagy lisszabonra/madeirára/satöbbire).



2016. augusztus 23., kedd

ez a cos-életérzés finoman fogalmazva is hamar magába szippantott. úgyhogy a két ruha és egy nyakláncocska után tegnap lett egy fülbevalóm is. nem igazán tudom, milyen alapon költöm a pénzem. (de ha egyszer annyira jó.)

2016. augusztus 22., hétfő

három tönkreáztatott cipő és három kávé után jöhet a napom fénypontja: az új ikea-katalógus!

(najóólvan, talán némi túlzásokba esem, mert zongoráztam is, meg hajat mostam meg reggeliebéduzsonnáztam a húgommal, aki holnap repül kínába öt hónapra. ja, meg kimostam a tönkreáztatott cipöket. ja, meg helló, november.)

2016. augusztus 21., vasárnap

én nem tudom, mikor telt el ez a nyár. különben meg nem is telt el, csak ragadós, ahogy az emberek siratják körülöttem, ahogy a nyár utolsó napjaként beszélnek az augusztushúszról. 
semmi kedvem ahhoz, hogy a nyár vége legyen. (valószínűleg ez is azok közé a tények közé tartozik, amikkel semmi kedvem szembenézni.)
csak a szokásos hétvégi-ügyeleti melankólia, bocs.




2016. augusztus 9., kedd

igen, tényleg bementem dolgozni, és azóta is rendes kislány felnőtt vagyok, és bejárok. megettem az előbb az utolsó kocka svájcicsokit, szóval az adekvát ürügy egyértelműen meglenne a visszafordulásra. de hát itt kéne megállni a helyem, igaz? és három helyett tizenhárom lépés távolságot illene tartani, nekem meg jó, ha az ötöt sikerül. akkor? utazzak mégis? 
van egy férfi. vagy van egy nő. szeretem. vagy ő szeret. 
jókérdésekre jöhetnének a jóválaszok is. 

2016. július 28., csütörtök

van vajon szentimentálisabb hely egy pályaudvarnál?
a reptér nemérvényes, hanem evidens válasz.

és amúgy én most holnap tényleg be fogok menni dolgozni?



2016. július 17., vasárnap

elkezdek jóelőre búcsúzkodni folyton, hát ez egy eléggé hülye szokásom nekem. szia sziget, szia teide, szia óceán, szia szemköztiház, sziasztok zsalugáterek. 
nem mindig vagyok benne biztos, mit én, és mit a mások.
máskor meg tökfölöslegesen vonok le tanulságokat, hogy aztán hozzájuk vonhassam azt is, hogy lényegében megint nem vontam le semmitse.
szia tanulság. szia semmise.

2016. július 15., péntek

ötóraharmincöt, az otthon félhétmúlt. azt mondta egyszer a szerelmem - amikor a szerelmem volt -, hogy mindig kibontott hajjal kell lefeküdni. ez szabály, ez fontos, ettől lesz nem töredezett, hanem szép. ahogy ő szeret(i). 
szeretem. mármint két tével, merthogy múltidő, csak a telefonon nehéz visszamenni a kurzorral, hogy kijavítsam.
az egésznek ahhoz a doboz sörhöz van köze az éjjeliszekrényemen.
miértnemtudokénaludni.

miért olyan nehéz az a kétté.

2016. július 14., csütörtök

végül mégiscsak monokiniztem. nehogymár pont az enyémek, és miféle indokkal maradjanak fehérek. (nem) mintha volna mutogatni utána kinek. 
kinek szól ez az egész, látod, ez se lenne egy teljesen indokolatlan kérdés. olvasok egy kis szaniszlójuditot, és máris merek. írni, ledobni a bikinifölsőt, hinni, hogy szépek a mondatok. kamaszkoromban mindig baromira zavart, hogy a térdeim sokkal sötétebbre sültek a testem többi részénél, próbáltam letakargatni őket, de csak nem akart összejönni. hát, nem voltam valami egyenletes kamaszlány.
most szerintem nem zavar. hogy kicsik a melleim, és sokkal, sokkal fehérebbek a térdemnél. most szerintem megy a mostvanmost.

2016. július 13., szerda

ébredés után egy perccel a kezemben kávésbögre, fél óra múlva pedig a dzsip hátsó ülésén iszom a nap messze nem utolsó doboz sörét. koraeste ugyanez ismétlődik, csak egyszerre isszuk, és a sör üveges.

már megint dolcsevíta, nem tudom, spanyolul hogyan kell mondani. 

az jó, hogy van kibe kapaszkodni, amikor már majdnem lefújt a szigetről a szél.

2016. július 10., vasárnap

most akkor az van, hogy túléltem. most akkor az van, hogy egy gyönyörű délelőtti hazabiciklivel indítottam a szabadságomat. nagyon szeretem budapestet. nagyon szeretem a nyarat. bizonyos szempontból ma kezdődik csak. a nyár, az élet. lepecsételtem még egy utolsó receptet e.-nek, kimostam a fehérköpenyt, és eldugtam a kórházi kulcsaimat a kulcsos doboz legmélyére. ennyit a szimbólumokról. 
ordít körülöttem a zene, és az előbb levágtam az egyik régi farmerem szárait rövidnadrágnak, most rojtosodik a mosógépben. az útikönyvet és a strandtörülközőt már előkészítettem. kellhet-e más.
(nem.)



2016. július 5., kedd

please, hold on, súgom a fülembe. 
átkozottul messzinek tűnik most az a vasárnap reggel.

2016. július 4., hétfő

kicsit nem tudom magam utolérni, kicsit élesek a váltásaim, azt hiszem. hogy három napja ilyenkor még g., aztán l., aztán tegnap délután mégis olyan volt a nyugatinál, mintha csak z.-ből érkeztem volna meg a bőröndömmel. egy hét múlva pedig t. felé leszünk úton, addig kettőt ügyelek, és még mindig nincs cipőm (meg egy rongyomse, tudjuk).
kicsit kéne aludni is néha.

2016. június 25., szombat

bréking: bimbók vannak az egyik orchideámon!!! három darab!!! még sosem nemöltem meg egy virágot sem, szóval most eléggé izgulok.
tegnap pedig tényleg mintha az én ajándékom is lett volna az este. tökéletes menü egy tökéletes étteremben. aztán cabrio. aztán ez a nem is tudom, milyen élménynek nevezzem, zenei kiállítás (szóval ez). és éjfélkor már aludtam is.

2016. június 21., kedd

hogy a nap végére is a számon marad a rúzs, bármilyen unalmas, ezt azért el kell gyászolnom.
még akkor is, ha.


2016. június 19., vasárnap

kicsit túl sok érzelem történt az elmúlt négy napban (megint), úgyhogy azt hittem, egy hete volt a csütörtök este, és megmostam a hajam (megint).



2016. június 15., szerda

szóval tegnap végül a hasznos holmik helyett két évre elegendő bugyit vettem. van közöttük egy csomó szexi is, ki lehet találni, a hangulati skálám melyik felén mozgok.  nem vagyok benne biztos, hogy ezt mindenki annyira élvezi, mint én. aztán blogolás helyett az art déco-ért lelkesedtem, tényleg kezdek fanatikus lenni.
meg azért össze is vagyok zavarodva.
meg azért ez is szép:



2016. június 7., kedd

hogy nekem (nyilvánvalóan) még a filmbeillő történetek sem elegek. 
rámnéz a pénztárnál, budapest, kérdezi, amit a mai napig nem értek (miaz, hogy rám van írva, hogy budapest?). aztán tovább érdeklődik az olasz válaszaim hallatán, amíg ki nem lyukadunk ott, hogy szeretek-e olvasni. mivel szeretek, elárulja azon melegében, hogy ő író. a legutolsó regénye egy autistáról szól, azt egy pszichiáternek látnia kell. már megyünk is a könyvesboltba, szépek a szemei, kedvesek. megkapom a könyvét ajándékba, telefonszámostul-emailcímestül dedikálja. aztán elválunk, írjam meg a véleményem feltétlenül. amíg r.-ra várok, elolvasom a könyve ajánlását, és hát, eléggé szép. kicsit elolvadok, kicsit sírok. r. unszolására visszamegyek még egyszer, megköszönni. kicsit tachycard a szívem, kicsit repülök. örül nekem, kérdezi, mikor indul a gép, mondom, hogy most. akkor elkísér a kapuhoz, de egy barátnőmmel vagyok, akkor odáig. egyre jobban tetszenek a szemei, persze, az apám lehetne, de ez mikor akadályozott bármiben. 
és most írja a gyönyörű szavait, ráadásul olaszul. tökcuki. amalfitól nem messze lakik. és nem érdekel. ahogy nem érdekel a másik sem, akitől amalfira kaptam meghívást az instagramon keresztül. hát mi a franc az én bajom.

2016. június 5., vasárnap

tulajdonképpen egy egész sor dolgot rá lehet fogni az ember apukájának az esküvőjére. a kritikátlan mennyiségű fehérbor/gintonic/vodkavalami fogyasztását, például. a mai, tanulás helyetti rendrakás-lázat, például. a gyomrom mélyén egyelőre csak készülődő szomorúságot, például.
egy hete ilyenkor capri szigetéről tartottunk hazafelé. vagy a vonaton ültünk. vagy már a tengerparton, proseccóval a kezünkben. és ugyanezekkel a kérdőjelekkel a fejemben voltam tökéletesen elégedett. 
persze, közben hipomán is vagyok változatlanul, és nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a melankólia-feldobottság mixtúrával. még zenét sem tudok választani magamhoz. de most komolyan.



2016. június 3., péntek

vettem datolyát és epret, és leültem az ágyra emlékezni. utoljára, amikor éreztem ezeket az ízeket, milyen volt, fújta a hajamat a szél, és két percenként változott a fejünk felett az ég. 
javíthatatlan romantikus vagyok.

2016. június 1., szerda

és akkor amalfin volt ez az élményem. (isten? határtalanság? mindenség?). és akkor szerintem elengedtelek. vagy nem is. csak rájöttem, hogy befejeztem. befejeztem szeretni téged. (még nem tudom, hogy fogom elmondani.)
lehet hálásnak lenni a háláért? 
egyébként talán nem is kellenek a szavak. 


2016. május 26., csütörtök

azért az egy kifejezetten nagyvonalú húzás volt az univerzum részéről, hogy az utazás napján kaptam gyorsan egy havi ösztöndíjat. ha nem én, akkor az a középkorú pár szeretnék lenni, akik tegnap éjjel az andrássyn szlalomoztak görkorcsolyával az egymáshoz pofátlanul közel rakott műanyagpoharak között.

2016. május 16., hétfő

tudjátok, a leginkább mit nem hiszek el? hogy mennyire fantasztikus nyaram lesz, és mégis, a jelenben szeretnék maradni. egyáltalán. hogy történik ez a jelenlét, tisztára mintha megszállt volt a májdfulnesz szelleme. zéró elvágyódás, zéró szplín. szerintem az egyik éjszaka titokban kicseréltek a földönkívüliek, csak még nem vettem észre.

2016. május 12., csütörtök

tegnap berepült egy galamb a büfébe. evolúciósan rendkívül előnyös reakcióként bebújtam az egyik osztályvezető főorvos hóna alá, aztán hagytam, hogy visszavigye a tálcámat, és meg sem álltam a szobámig. (végül a galamb is kijutott.)
túlságosan jól bánik velem az életem. például megúsztam ezt a galamb-támadást is. (naugye.) például megyek tenerifére júliusban. például barnultam a hétvégén, és például jól érzem magam a bőrömben. például el merek menni pizsamagatyában a kocsmába a pizzáinkért. például nagyon vagyok szeretve.
például boldog vagyok.

2016. május 5., csütörtök

ez valami új, ez a bolond áprilissal (főleg, hogy közben május lett) megfűszerezett nemalvás és nemevés, ez a féktelen örülhetnék. nem férek az életembe bele. vagy fordítva. vagy valami ilyesmi. 
most mindenesetre utazunk zebegénybe, csütörtök az új péntek, aztán nápoly, aztán nyár, hát, helló, élet.



2016. április 27., szerda

kicsit el vagyok most azért bizonytalanodva, hogy elrakjam-e a téli sapkákat meg kesztyűket. meg hogy idén ki lehet-e kapcsolni egyáltalán hosszabb távra a fűtést. összefoglalva: nyaff.
viszont a villa bagatelle még mindig <3 <3, ezt még a fagyos cunami sem tudta elrontani. abban maradtunk, hogy a környékre költözünk, és minden nap szombat-vasárnap ott kezdjük az életet. bé verzió, hogy megvesszük.
és mivel sorban romlanak el körülöttem a dolgok (zuhanyrózsa, zongorapedál, telefontöltő - szóval a bűvös hármas szám már megvan, elég lesz, kedves univerzum), eljutottam oda, hogy gyakorlatilag akár azért is hajlamos vagyok hálát adni, ha hazaérkezéskor még mindig felkapcsolható a villany (koppkoppkopp).



2016. április 25., hétfő

2016. április 24., vasárnap

(for a perfect sunday with rain.)

stay with me. if you've come back, stay. come back. stay. now. stay now.



you don't even know who i am. you don't even know how to hurt me.
annyira kéne már a konstans tavasz, annyira kellenének ezek a péntek esték, amikor körbeturnézzuk a fél várost, a madách út olyan, mint egy miniatűr fesztivál, és a végén csakazértis megszerzem a napi desszertadagomat is. és annyira kellenének utána a szombatok, a napsütésben elviselhetetlenül szép házakkal, délutáni reggelivel a mechwartligetben. 
azért szerintem most nekem jó.



2016. április 18., hétfő

végül is úgy alakult, hogy tíz nap alatt ügyeltem hármat, cserébe viszont innentől május kilencig nem fogok. belekapok dolgokba, egyszerre verem a billentyűket és kontúrozom az új képet, közben üvölt az electro swing, minden és semmi van egyszerre. talán csak az április, mégis ki a franc bírja ki stabilan ezeket a frontokat, alsó hangon is heti háromszor. nem találom a helyem a szerepeimben, csak a bizonytalanságomban vagyok biztos. 
ezzel szemben egészen jól megy már a biciklivel egyensúlyozás, de legalábbis nem kapok pánikrohamot minden stoptábla előtt húsz méterrel.



2016. április 13., szerda

szeretem az ügyeletek utáni oneroid állapotot, és szeretem a kókuszos tusfürdő illatát a testemen. szeretem a szürkét keverni tavaszrózsaszínnel és örökké elegáns arannyal, szeretek elkezdeni és befejezni egy új képet. szeretek e. házába járni terápiára, szeretem a fürdőszobájában a csapot. szeretem, hogy megint találtam valakit, akit fel akarok fedezni, és magamba engedni mindenestül. szeretem hogy egy szemvillanásnyi idő alatt merek függeni a leveleitől, szeretek neki válaszolni.
szeretem az electro swinget.



2016. április 5., kedd

itt a tavasz, és egyszerre szeretnék megörökíteni minden virágban úszó fát, és minden napfényben úszó épületet. sokkal jobb ember vagyok tavasszal, érzem, ahogy bánok a másokkal, még a türelmem is megtáltosodik. persze, sokkal jobban szeretek is ilyenkor, lehetne kérdezni, hogy akkor máskor hogyan. de most tényleg csak a most van.


2016. március 30., szerda

az una notte a napoli miatt nem tudok aludni másfél éjszakája. merthogy az történt, hogy repülünk májusban nápolyba r.val, egy cuki kis helyen fogunk lakni a tengerparton, és a visszajegyet, úgy terveztem, eladjuk a feketepiacon.

2016. március 27., vasárnap

2016. március 25., péntek

jelentem, ma 12 óra 40 perckor én is csatlakoztam a tavaszi szünet hullámaiban lubickoló tanárseregekhez. egyelőre hihetetlenül hosszúnak tűnik az előttem álló három és negyed nap kórháznélküliség, és hát, juhú. rögtön némi burzsoá önkényeztetésre adtam a fejem, és húsvétiajándék-vásárlás-a-családnak címszóval szereztem tökéletesen omlós kekszeket és macaront a la deliziában, aztán köttettem egy gyönyörűséges csokrot a virágnekednél. még majdnem elmentem az édesembe, de szerencsére túlságosan aggódtam a virágokért győzött a józan ész, és ráér az holnap is
és máris hozzávetőleges rend van a gardróbban, van egy csomó új képötletem, és holnap színház, és igen, azért az ajándékok nagy része is pipa.




ha van olyan, hogy egy nap a lábakról szól, akkor a tegnap a lábakról szólt. például a kedvenc főorvosom kitartó unszolásának engedve felvettem a magassarkú cipőmet. egyelőre úgy érzem, az a pár vízhólyag a sarkamon csekély ár a konstans csodáló pillantásokért. aztán este a koncert. aktuálisan nem hiszem, hogy van szebb dolog a karmester lábainál. ahogy lábujjhegyre áll, majd visszaereszkedik, aztán lép egy aprót oldalra, megint vissza, egy merő zene az egész, pedig minimum negyvenhármas.


2016. március 23., szerda

mindig van hovatovább. 
de különben csak arról akarok írni, hogy megvettem életem első thebodyshop-cuccait, úgyhogy túláradó hedonizmusomnak köszönhetően mostanra már az egész ház kakaóvaj meg kendermagolaj illatban úszik. 



2016. március 22., kedd

hajvasalásnak megvan azért az a veszélye, hogy kiderül közben, hogy nem is olyan kevés az ember haja. 

2016. március 20., vasárnap

elég, ha valamit csak egyetlen alkalommal meg tudsz csinálni. onnantól a valamiből elvárható minimum lesz, és máris számon kérhetővé válik, és máris sért a hiánya. én meg túl sokáig maradtam ma ágyban.

2016. március 19., szombat

olyan mélyszívből tudom irigyelni a nőket, akiknek jól állnak a térdig érő szoknyák.

2016. március 16., szerda

azon gondolkodtam, volt-e olyan pillanata az életünknek, amikor le mertem volna ugrani a trapézról. [...] valószínűleg mindig utánam ugrott volna, csak ügyelt, hogy ne lehessek soha biztos ebben. így aztán valószínűleg én is ügyeltem, hogy ő se lehessen biztos. vagy fordítva, ezt már az úristen se tudja.

(én meg azon gondolkodom, hogy gondolkodnom sem kell. hogy naná, hogy le.)

2016. március 15., kedd

a nélküledségben két legrosszabb dolog van. az egyik, hogy amikor a végére jutok például egy ilyen könyvnek, mint az akvárium*, akkor nem tudom elmesélni az öledbe kuporodva, hogy mennyire volt szép, és nem tudlak megkérni, hogy segíts felmerülnöm a világából, mert mégiscsak félelmetes, ahogy én bele tudok ragadni egy történetbe. a második legrosszabb szerintem eléggé (túlságosan is) evidens ahhoz, hogy beszélni lehessen róla.
valamiért az orrom ma öltözködés közben elkezdett emlékezni a cs. illatára, jobban mondva inkább arra az illatra, ami az első szeretkezéseink után az én illatom volt. egy ismerős lánytól bérelt az elején lakást a kisjánosaltábornagyban, ott volt a csaj tusfürdője, fogkrémje, a parfümje a fürdőszobában, és cs. azt mondta, használjak nyugodtan bármit. valami luxusmárka volt, a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy akkor először éreztem magam jól a bőrömben, azzal az illattal az örömtől átitatott bőrömön.




*: a david vann-féle regényről beszélek, nem a tóth krisztináéról, az most valahogy kevésbé tetszett, mint a novellái. bár lehet, hogy csak túl sok magyarmásodikvilágháborús-magyarszocialista családregényt olvastam már hasonló stílusban.

2016. március 14., hétfő

nem tudom eldönteni, hogy már-ennyi-eltelt vagy még-ennyi-hátravan szemléletben esne jobban az ügyeleti óráim (vissza)számlálása.

2016. március 13., vasárnap

a pannonhalmi sauvignon blanc szerencsére hű társam volt, és kellemesen átszínezte apám baráti körét, a baráti kör feleségeivel együtt. de nem is mondok igazat, mert tulajdonképpen bor nélkül sincs velük semmi gond, kedvesek meg minden, én meg évről évre jobban viselem az évről évre meghallgatandó poénokat. meg az is segített, hogy az elején lehetett alakítani a másodháziasszonyt apám menyasszonya (baszki, szerintem először írom le most ezt a szóösszetételt) mellett. ebből a szempontból a tatár bifsztek (naeztvajonhogykellírni) ráadásul kifejezetten hálás étel, lehet állni hosszú negyedórákon keresztül a kenyérpirító mellett, bőven van idő a terep felmérésére. a tortát én szolgáltattam, finom volt.
apám barátai különben meglepően sokat tudnak rólam, ezzel kapcsolatban egyrészt az döbbent meg, hogy hogyhogy megjegyzik, másrészt, hogy akkor az apám beszél rólam/rólunk másoknak. 
aztán a húgom meg a kisebbik öcsém (haha) hazahoztak, és mindent összevetve nem bánom azért, hogy csak évente egyszer van születésnapja apámnak.
aztán meghallgattam ezt a számot körülbelül harmincszor.


2016. március 10., csütörtök

azért a vegetatív idegrendszerem nyugodhatna békében egy kicsit már. csakazért, mert két napot süt a nap, még nem kell így dobogni, szívem.


2016. március 6., vasárnap

ha vasárnap, akkor mozika, egész jók az idei arányok, mert volt irrational man meg mon roi meg dánlány meg szoba (a carol-t egy szerdán néztük e.vel), ma pedig saulfia. a spotlight-ot szerencsére le lehetett tölteni, nem értem, mivel érdemelte ki az oscart, most komolyan, ezerésegy jobb filmet láttam már.
közben természetesen a bergman-projekt is halad előre, túléltem a suttogások és sikolyokat (igaz, utána nem voltam képes egyedül maradni itthon a lakásban, annyira nyomasztott).
mondjuk nem ártana némi szabadtéri program sem, igyekezhetne kicsivel jobban ez a tavasz.

2016. március 5., szombat

2016. március 4., péntek

azért az jó, ha a postán megkérdezik, hogy tanulok-e. azért az jó, ha a pimp olasz étteremben nekem fel sem ajánlja a borosüveget a pincér, ellentétben a később megérkező húgommal, majd a rendelésfelvételnél is - legfiatalabb nőként - én leszek az utolsó a sorban. 
tükrök nélkül egészen boldogan tudnék élni.

2016. március 2., szerda

benthagytam a füldugót a fülemben, a saját szívem dobogásán kívüli hangokhoz nem túl sok kedvem van most. így ügyelet után hajlamos felgyűlni bennem az érzés, hogy a legkevésbé sem szeretnék orvos lenni. csak éppen még mindig az van, mint anno, amikor egyformán voltam átlagosan kitűnő történelemből meg biológiából, hogy na bumm. és járhatok kiállításokra, meg festhetek minden hétvégén egy kötőjel három képet, de a na bumm, az ugyanaz marad.
még hétfőn megnéztem a personá-t, nem értettem. úgyhogy kitaláltam, hogy minden héten megnézek egy bergmant, aztán majdcsak lesz valami. fogalmam nincs, mit akarok magamtól, de lehet, hogy megint csak rámnyomta a bélyegét a bartis attila.



2016. február 29., hétfő

nem szeretkezik, nem szeret egymásba így senki, ilyen kétségbeesett tébollyal, ezek a párbeszédek nem hangoznak el. ennyi azúristennélistöbbtonnás súlyú sors nem létezik az egész világon, mint bartis attila egyetlen regényében.
olvasás közben pedig leginkább jókora adag hálát érzek, amiért tíz év alatt mégiscsak változtam.

(merthogy most épp ez vagyok:)


2016. február 28., vasárnap

először csak a túlélénk mimikáját láttam meg, oké, néztem félre magamban, még egy félbolond, de unom én ezt a tömegközlekedést. láttam a fiút is. hogy vele van, és direkt a másik ajtónál támaszkodik, direkt máshova néz kitartóan. leginkább a metró padlóját tanulmányozta tüzetesen, duzzogó kamasz, biztos ez az apás hétvégéje, a pokolba kívánja az egész világot. aztán találkozott mégis a pillantásuk, az apa túlhirtelen, túlszélesen mosolyodott el, tapintani lehetett a félelmét. tett két bizonytalan kézmozdulatot. oda ülj le, üljünk le, te nem látod, mert a hátad mögött, de elférünk mindketten. a fiú még vállat sem vont, újra elnézett, majd vissza, az apa ottfelejtette az arcán a bocsánatkérő mosolyt. (bocsásd meg, amiért boldog vagyok, hogy rám nézel.)
nekem meg leesett. hogy az jelnyelv volt az előbb. és hogy ha nem néznek rád, akkor várhatsz az örökkévalóságig, de minimum kőbánya-kispest végállomás, kérjük, figyelmeztessék utastársaikat is-ig. és bárkinek jogában áll nem rád nézni, ez milyen lehet, ez a kiszolgáltatottság. (nem is bírtam volna tovább nézni, mégjó, hogy jött a kálvin.)
végül leültek egymás mellé, a fiú akkurátusan ügyelt az emberszéles résre, ami kettejük közt maradt. előkerült egy tic-tacos doboz, az a narancssárga, összefutott a nyál az én számban is, konyhapszichológia. csak az apa evett belőle, kettőt, aztán a fiú visszasüllyesztette a kabátzsebébe, és a kezébe temette az arcát.


2016. február 27., szombat

(télvég)

it's getting cold on this island
(i'm sad alone)
the truth is
now i'm looking for you
((or anyone like you))




2016. február 26., péntek

második szigetkör az idén. két pillanat volt is, amikor épphogy már csak egy hajszál választott el az élvezésétől, aztán az elsőnél kirántottam a fülemből a zenét, a másodiknál meg vége lett.
el sem hiszem, hogy ezen a héten is van hétvége.



2016. február 20., szombat

gyűlnek a sohatöbbet-ek a padlásomon, és néha tényleg kínos abba is belegondolni, hogy tizenhét évesen felelősségteljesebben viselkedtem ezeregy szempontból. mondjuk akkor nagyjából abból állt az életem, hogy depressziós, túlcizellált novellákat és verseket írtam, igyekeztem akkor leosonni a hűtőhöz, amikor biztos nem találkozom a szüleimmel, a mindennap más szoknyáimmal  kápráztattam el a töritanárnőmet, hogy szeressen, illetve azon agonizáltam, hogy hogyan valljam be az osztályközösségnek (including myself), hogy mégsem vagyok szerelmes p.be és kicsit sem szeretnék járni vele. 
bezzeg most olyan felnőtt problémáim vannak, minthogy negyed kilenckor (!!!) arra kellett ébrednem, hogy az önkormányzatnak sürgős favághatnékja támadt az utcánkban, nyilván szombaton, nyilván korareggel. bosszúból n. nekiállt porszívózni, én meg cukorgolyókat (sugar cookie bites) tömtem magamba, micsoda revans, biztos magukba vannak most szállva.



2016. február 18., csütörtök

első megjött-amit-ebayen-rendeltem és első farmerban-megyek-bulizni nap.
szóval erre igyunk!

2016. február 15., hétfő

félnyolc óta festegetek békésen, erre most eszembe jut, hogy ötödik napja nem mostam hajat, közte egy ügyelet, mégiscsak illene, csak legalább kifésülődni fésülődne ki magától, de ettől aztán várhatok bármi konstruktivitást.
aktuális örömforrásaim az evés-gyorsanyagcsere-festés-evés-gyorsanyagcsere pentagonjára vannak leszűkülve. meg is mutatom inkább. (alulról a harmadik a mai.)











a helyzet az, hogy tegnap életemben először jutott eszembe, hogy tulajdonképpen vicces, amiért feldobjuk a nagysminket akkor is, amikor ketten találkozunk lányok. 
azért nyugodt szívvel használtam utána a rúzst, nopara.

2016. február 11., csütörtök

(on the floor.)

sem optimizmusként, sem hülyeségként nem definiálom, hogy minden nap bedugom a táskámba a napszemüveget.
most olyan könnyű minden.

(could you be mine?)

(let's feed from the sun.)


2016. február 9., kedd

ápdét: lemarja-a-gigám szinten édes, de sebaj, mert még az előző bejegyzés írása közben megivott, uszkve öt és fél kortytól bebaszcsiztam. mondjuk a pszichopata kollégáimat még most is pszichopatának gondolom.
most épp betelt a poharacskám azzal, hogy szar fizetésért lapátolom folyamatosan a szart más után. asszertív megoldásként megyek, és megbontom a paraszolvencia-borom (csokit és egyebeket fenntartás nélkül elfogadok - nemelőre, ofkorsz. alkoholt persze általában csak a férfi orvosok kapnak, nekem többségében maradnak a bonbonok, éljen a sztereotíp mentalitás!), úgyse ittam még áfonyásat.
szóljon hozzá mondjuk ez:


2016. február 8., hétfő

egyszerre nyugtat meg és ejt kétségbe a tény, hogy mindig van kinek mondani.

azt akarom hogy hiányozzak
miközben mindenféle múzeumok falán a képeket nézed

amik tudod hogy nekem is tetszenének.

2016. február 7., vasárnap

még azelőtt megvolt a hétvégi selbst-élményem, hogy a jungi képzésen megtudtam volna, hogy ezt így is lehet. bittersweet-nek mondanám leginkább, de csak mert magyarul olyan béna, hogy keserédes. 
lefekszem a szőnyegemre, ami negyveniksz nap késéssel végre itt hullámzik a nappalimban, hozzáképzelem a sós víz illatát, és máris tiszta tengerpart az életem. a vizsla is elégedett volt vele, úgyhogy meg van az én lelkem nyugodva.

2016. január 30., szombat

ezzel a tanulás-dologgal egyedül az a problémám, hogy a faszom kivan, és unom, hogy megint itt kell ülnöm, és miért nem lehet legalább pár hónap nyugta az embernek, miééért, amikor húsz fölötti betegem van továbbra is, plusz az ambulánsok, és esténként listát írok a másnapi teendőkről, és ügyelek, és éjszakántként nyilván, hogy velük álmodok, és az immunrendszerem felmondta a szolgálatot, és ismét beteg vagyok  félóránként megéhezem tőle.





2016. január 29., péntek

az nagyon para, ha véletlenül az lenne, hogy meggyilkoltam a cserepes karácsonyfát?
de legalább a parketta büszkén versenyre kelhet bármelyik fenyőerdő talajával!

2016. január 24., vasárnap

csak hogy megnyugodjatok, körömlakkra meg olajfestékre azért jut a fizetésemből. 
blue is the warmest colour. még mindig.




2016. január 23., szombat

szóval a hálapénz szerintem, a magyar egészségügy szerintem. 
én egy jó kórházban dolgozom, legalábbis a pszichiátriája országos meg csillivilli, és eleve tökmás szerintem a sürgi, a sebészet, az intenzív, az aneszt, mint a mi szakmánk. ráadásul főváros, ami csomó szempontból (infrastruktúra, orvoslétszám, ergo ügyeletek száma) eleve jobb helyzetről indul. de még így, a viszonylag csillivilli körülményekhez (értsd: háromágyas kórtermek a betegeknek, kulturált orvosi szobák) és a kevés (értsd: havi három) ügyelethez képest is sokszor érzem azt, hogy kapjátokbe. akik megint stadiont építetek meg tereket neveztek át sok-sok új táblával, én meg ki se számolom, milyen órabérét töltöm a kórházban a szombatvasárnapjaimat.
általában azért szoktam csöndben maradni a témában, mert egyrészt vannak a fenti körülmények, amik miatt úgy érzem, pofátlan lenne nekem sírnom. másrészt a nővérek, ugye, akik embertelen, mit kell, hogy csináljanak. és rengeteg akad köztük, aki kedves és odaadó és elhivatott, de aki véletlenül kevésbé az, az se ezt érdemelné.
az idő nagy részében őszintén nem értem, mit nem lehet azon felfogni, hogy az egészségügyi dolgozók meg nem becsülésével valójában a betegek nincsenek megbecsülve. a betegeknek elég (az illetékesek szerint) a rohadó kórházfal, az undorító vécé. a betegeknek elég a hatágyas kórterem (a pszichiátria kivételével nálunk is azok vannak, nyugi). a betegeknek elég a hullafáradt és fásult nővér. a betegeknek elég az egyáltalán nem elég személyzet, aki nyilván hogy nem tudja időben kicserélni a pelenkát, úgyhogy lehet feküdni abban a bizonyosban, de nyakig ám. a betegeknek elég a nyúzott és alulfizetett orvosok által adható empátia.
én nemtudom, más hogyan csinálja, hogy nem fogadja el a hálapénzt. nekem nagyon kéne, mert van egy ügyeletekkel együtt 180ezres fizetésem, amiből mínusz 50ezer a lakáshitel, mínusz 10ezer a békávé, mínusz kb. 35ezer a rezsi, és mínusz 32/40ezer az önismeret, a havi hétfők számától függően. most először számolom ki én is, úgyhogy ha itt vége szakad a bejegyzésnek, az azért lesz, mert hisztériás nagyrohamot, netán stroke-ot kaptam. szóval. ha négyhétfős hónapunk van, akkor marad 53ezer. magyar. forintom. élni. magyarországon. ami a hazám, amit szeretek.
és tudom. hogy valaki ennyiből él összevissza. és tudom. hogy ne legyenek igényeim. de hát vannak. mert szerintem orvosként igenis legyen igényeim. kulturálódni, például. vagy jókat enni. vagy jókat olvasni. jókat nyaralni, és jól elfelejteni közben a betegeket (igen, elfelejteni, mert másképp nem lehet feltöltődni).
szóval nem azért nem fogadom el a paraszolvenciát, mert ne lenne rá szükségem. és nem azért harcolok ellene, mert akkora erkölcsi magaslatokban szárnyalok. egyszerűen csak annyira megalázónak érzem, hogy a zsigeri reakcióm a menekülés. kifutni a szobámból azonnal, ahogy megérzem a helyzet szagát (mert meg lehet érezni), vegye el a borítékot, akinek két anyja van. nekem nem kell (de, kell). a hányinger csillapulásával aztán persze dühös vagyok magamra, mert legalább gyűjthetnék kanapéra belőle. vagy lámpára, vagy a karibszigetekre, tökmindegymire.
és fogalmam nincs, hogyan kéne valójában harcolni ez ellen a sz** ellen. olyan jó lenne merni egyszerre felállni. mondjuk a főigazgatók azt mondanák egy nap egy órájában, mind egyszerre, hogy gyerekek, ma ne. ma ne tegyetek úgy, mintha ez oké lenne.
mit nem lehet ezen észrevenni.

2016. január 20., szerda

heti tanulság: akinek huszonnégy betege* van, az kizárja magát a szobájából. viszont kap csokit az osztályvezető-helyettesétől.
most amúgy igazán mindjárt abbahagyom a kóranyagok olvasását, és áttérek o'neill-re.
és ugyan sorrento-t nem teljesen értem, és mindkét filmjét meg kell néznem mégegyszer, ez valami gyönyörű:



*: a huszonnégy beteg az akut pszichiátrián sok.

2016. január 18., hétfő

a mínuszfokokat mégis ki találta ki? fel vagyok háborodva. olyan jó zenék meg jó filmek vannak, a könyvekről ne is beszéljünk. mikor lesz nekem mindenre időm? (erre mondjuk ne válaszoljon senki, költői.)
évi heti nagy áttörésem, hogy tegnap regisztráltam ebayre, és megrendeltem az első tökfölösleges  holmimat (egy csillámos ájfón tokot, igen, ez már a nagy vallomások napja marad, érzem). nem is tudom, most miben reménykedjek, hogy hiperszuper és minden oké és utánam a vízözön, vagy hogy az egész egy kalap ***, de akkor pénzt sem költök el többet ott.
izgi!



2016. január 14., csütörtök

azt én tudom, hogy milyen, amikor egyszerre csak a szemét látod, vagy az apró ráncokat mellette, ahogy nevet, a vállát, a kulcscsontját, az orrát, a fülét, a borostát az állán, a bármijét, és tudod, hogy hülyeség, hogy az egész sehova-és semmirese, mégis, leáll az életedet folyton aláfestő zene, nem hallod az ő hangját sem, és csak a szeme van, vagy az apró ráncok mellette, a válla, a kulcscsontja, az orra, a füle, a bármije, és tudod, hogy őt szereted.
úgyhogy nemes egyszerűséggel végighüppögtem a mon roi idevonatkozó részeit.



2016. január 11., hétfő

nem jutok eszembe.
most vettem valami grapefruit mag-kivonatot, és szinte látom, ahogy a kis magocskák ádáz harcot vívnak a torkomban lévő vírusokkal. azért antibiotikumot is írtam magamnak, mert bizonyos jelekből a felülfertőződésre következtetek. ha egyik sem hat, akkor betelefonálok valamelyik tévéjósnőnek, hogy mondja meg a frankót, mert a nyolc nap nemalvás átlépte a nonszenszitás határát. 
viszont ezt a cukiságot a tegnapi ügyeletben (egy köhögőroham és egy mentő között) komplettáltam, és nagyon odáig vagyok magunkért:


2016. január 9., szombat

most annyira szép. az összes mondat tetszik.

porolgat,
porszív,
felmos.

ki kéne találni valamit.

2016. január 8., péntek

thanks to the ötnapos lakásfogság (a másfél sarokra lévő gyógyszertár nemszámít!) el is felejtettem, milyen amikor zuhanyzás után egy pandamaci néz vissza rám a tükörből. (nemszép.)
ma is kaptam szép leckécskét a zélettől, ilyenkor illene azt mondani, hogy köszönöm, de egyelőre inkább csak haragszom (főleg magamra, naná).
viszont.
a bárkibármikor van olyan zseniális, mint a többi pintérbéla. nézzétek meg.
ő pedig egyszerűen letehetetlen, úgy olvasom, mint egy regényt (harper lee várhat, ha húsz évet bírtam rá várni), tehetséges, eredeti. kötelezőolvasmány, na.

leléptem lélegezni.

2016. január 7., csütörtök

nem vagyok én szokva a betegséghez, úgyhogy most ilyen férfi-like módon meg vagyok sértődve a világra meg az immunrendszeremre, hogy ezt mégis hogyan. nem beszélve a lelkifurdalásról, amit kb. mára sikerült elengedni (cserbenhagyom a munkatársaimat, cserbenhagyom a betegeimet, van pofám elhagyni magam stb.). kicsit megnyugtat, hogy másokat is levert ez az izé a lábáról, ergo nem én öregedtem meg romlottam el. (meg tegnap éjjel végre - három éjszaka után - sikerült aludnom is, ami azért sokat dob a lelkivilágomon.)
a szobafogság jóoldala pedig tényleg az, hogy kiolvastam a háború és békét, majd gyorsan utánafaltam a mesterségem a halált (ami zseniális), és mindjárt kezdem a harper lee-t, ami a nebántsátok-nak a folytatása, alig várom. meg blogokat is olvastam, sokat. neki pl. nagyon örülök, hogy felfedeztem, hogy újra ír. másokon mondjuk inkább csodálkozom, hogy úgy odáig vannak érte, én miért nem. 

azért holnap megpróbálok betalálni a munkahelyemre.

2016. január 5., kedd

2016. január 4., hétfő

na, szerencsére az van, hogy sikerült ezt az egész nemakarokiskolábamenni meg ezazévlegrosszabbnapja-témakört egy huszárvágással megoldanom, amikor átfuldokoltam az éjszakát, illetve egy óvatlan reccsenéssel derékszögűnénivé avanzsáltam ismét.
dejónekem!

2016. január 2., szombat

2 0 1 5 .

olvasgatva tegnap (mi mást is lehetne csinálni 1-jén) a mindenféle évösszegzőket meg fogadalmakat, realizáltam, hogy hát, jéé, ilyet én is szoktam, aztán győzött a lustaság, meg hogy újra kellett néznem a mr. morgan-t, meg hogy be kellett fejezni a képet, úgyhogy hipphopp éjfél lett.
és persze már megint fogalmam nincs, mi történt 2015-ben, irigylem azokat, akik hónapra lebontva el tudták mesélni az évüket, én messze nem vagyok ilyen jól organizált.
de azthiszem, az volt, hogy levizsgáztam autogén tréningből, és az első időben lett egy csomó páciensem. az első olyanok is idén voltak, akiktől pénzt mertem kérni az időmért és energiámért cserébe. ez utóbbi sokkal-sokkal nehezebben ment, mint képzeltem, de gyakorlás teszi a mestert. 
elkezdtük a jungi analitikus képzést, egy év el is telt belőle, voltak katasztrofális órák, meg egész inspirálóak is. azt mondjuk továbbra sem értem, hogy fog ebből összeállni bármiféle módszer.
aztán februártól átalakult a kórházam működése, és lekerültem a központi részlegre, új főnökkel, új kollégákkal, ami az időszakos hullámvölgyek és meglehetősen nagy terhelés ellenére irtó klasszul sült el. ennek köszönhetem ugyanis, hogy lett b., aki az egyik legjobb barátnőm aktuálisan, ha már dobálózunk ilyen hangzatos kifejezésekkel. azt is a "lent"-nek köszönhetem, hogy megtanultam, hogy z. nélkül is megállok a lábamon, nem is akárhogyan, mert még mindig én ugrom be minden adandó alkalommal helyettesíteni. egy szuper csapatot kaptam velük, akik most is hiányoznak, és elképesztően jó érzés, hogy tényleg és önmagamért szeretnek (ezt csak azért merem leírni, mert az együtt töltött bő félév alatt bőven részesültek a dekompenzálódott, hisztis énemből, és még mindig ölelésekkel fogadnak).
az is idén tavaly történt, hogy nagyon-nagyon elfáradtam, főleg, hogy nem is voltam rendes nyári szabin (azt a bő hetet ne nevezzük annak), leépítettem a plusz betegeimet, és nem vállaltam be újakat. jó pár alkalommal megkérdőjeleztem, hogy ezt akarom-e egyáltalán csinálni (including pszichoterápia és képzések), vagy csak nem merek letérni az útról, amit évekkel ezelőtt eldöntöttem, és egyre kevésbé érzem elhagyhatónak. ezzel kapcsolatban most sem vagyok előrébb, részben azért sem, mert nincs reális alternatívám (kétlem, hogy a körömlakkal festegetésből meg lehetne élni).
szerintem az egyetem eleje óta ez volt a legkreatívabb évem, festettem csomó képet meg összekreatívkodtam egyéb holmikat, meg hát egy lakást is. az év első fele - márciustól júliusig - felújítással, rohangászással és hisztérikus dühöngéssel telt, még júliusban sem gondoltam volna, hogy valaha be tudok költözni. aztán mégis, és most már maximálisan az enyémnek érzem, és imádom. 
idén voltam az első barátnőm esküvőjén, ami szuper volt, meg előtte a bánkitó-fesztivál is szuper volt, megyünk idén is. barátságok terén a helyzet változatlan, remélem, én sem okoztam nagy csalódásokat. e. továbbra is hiányzik rettenetesen a mindennapjaimból, de a klinikai képzésének köszönhetően egész sokat találkoztunk, meg hát voltunk együtt wellnesskedni is.
eljutottam londonba meg a tengerhez mindkettő rádöbbentett, hogy mennyire szeretek utazni, mégis, mennyire nehezen alkalmazkodom másokhoz vagy egyáltalán, az ismeretlen helyzetekhez. azért hiányzik, hogy kicsit többet menjek, csak hát a lakáshitel mellett nehéz még utazásra is félretenni. (most épp kanapéra gyűjtök, minden hónap elején eldugok magam elől tízezer forintot. nyaff.)
mi volt még. a húgom szakított (illetve vele szakítottak hét év után), hazajött, hozzámköltözött. anyukámmal nagyjából zökkenőmentessé javult a kapcsolatom (azért a közös nyaralás kissé elhamarkodott volt, oké), és sikerült őszintén beismernem magamnak, hogy mégiscsak van egy családtagom, akire minden körülmények között lehet számítani, és ez jó. 
a szerelmi életem változatlanul dugába dőlve, nem részletezem, a viharokat, szappanopera-jeleneteket pláne nem. azért voltam boldog is, a körülményekhez képest sokszor.
jut eszembe, tartottam előadást is a szegedi kongresszuson, életem elsőjét, állítólag fasza volt. meg túlestem a rezidensvizsgán, úgyhogy egy hónapja officially szakorvosjelölt a becsületes megjelölésem.
láttam csomó jó filmet, felfedeztem csomó klassz zenét, és majdnem kiolvastam a háború és békét.
hát, szerintem szerettem ezt az évet is.



2016. január 1., péntek

végül tökcuki lett a bulikánk, ami azért sejthető volt. arra viszont igazán nem számítottam, hogy ennyi mindenre hasznos is lesz. 
például kiderült (1), hogy félóra mégsem elég a tvhang megacélosodásához, úgyhogy egy darabig netről ment a kossuthrádiós himnusz, aztán az is bekrepált, úgyhogy az utolsó sorokat már csak mi zengedeztük. az is kiderült (2), hogy király hangunk van. a banános-nutellás kuglófról (3) bebizonyosodott, hogy túlfinom, soha többet nem fogok csinálni (de, nyugi). ezen kívül (4) végre sikerült rendesen lebetegednem, úgyhogy ha véletlenül idén mégis igaz lenne a mondás, akkor egész évben nem fogjátok hallani a hangomat.