ha az utóbbi időszakra (aka 2019) gondolok, az első szó, ami eszembe jut, a hajszoltság. hogy hajszolt vagyok. a második, ami eszembe jut, hogy ezt nem szeretném megörökíteni, mintha ezzel legalább utólag ki lehetne törölni az életemből. 

az van, hogy az események nagy részét, külön-külön nagyon élvezem. egyik munkámról, vállalásomról se mondanék le szívesen, a kedvencem az alapítvány meg az egyre bővülő terápiás köröm. elképesztően izgalmasnak találom, közösen feltérképezni egy másik embert, fokozatosan jutni egyre beljebb. irtó büszke tudok lenni az aha-élményeikre, és irtó hálás, amiért mellettük lehetek ezen az úton.

viszont az is van, hogy muszáj lenne megtanulnom nemet mondani. de olyan igazi, határozott nemet, különben valóban csak a hajszoltság érzése fog megmaradni ebből az időszakból. a másik meg, hogy sokkal-sokkal jobban kell hallgatnom a megérzéseimre - például abban, hogy mikor szeretnék nemet mondani. (ugyanis mit áltatom magam, egészen konkrét bizonyossággal szoktam érezni, hogy kit-mit szeretnék, és kit-mit nem. és ha szembe megyek ezzel, az általában éppen olyan balul sül el, mint ahogy azt az érzéseim súgták.)

különben meg pénteken reggel már santanderben leszünk. és minden imádatom ellenére rettenetesen várom a pillanatot, amikor egy hétre rázárhatom a fiókot a kórházi kulcscsomómra.

ma kaptam százhúsz forintot az egyik kollégám régi bipoláris betegétől, gratulációként a szakvizsgámhoz. merthogy a húsz forintos, az egy virág, a százason pedig ott a címer, azaz "üdvözöljük magyarországon".

azt hiszem, sose fogom megunni a szakmámat. 

annyira számon tarthatatlan és sokféle élmény van, hogy végül egyiket se rögzítem. emiatt, gondolom, majd 5-10 év múlva fogom a fejem a falba verni. most túlságosan szép az élet.

például a mai sütkérezés a bécsi duna-parton, vagy a tegnapelőtti aranyba foglalt bezoárokon való istentelen vihogás a kunsthistorische museumban b.-val. 

vagy amikor a mániás (nem csak férfi) betegek reggeli kórusa azzal fogad, hogy először végigdicsérik az összes ruhadarabomat külön-külön, majd rázendítenek arra, hogy odavagyok magáááááéééért, és annyira nehéz megállni nevetés nélkül, hogy végül nem is állom meg. 

vagy amikor az alapítványi főnököm egyazegyben úgy ping-pongozik, mint apukám gyerekkoromban: a láthatóan esélytelen ellenféllel szemben is csavar, pörget, csuszázik és lecsap, szóval egyszerűen képtelen veszíteni egy pontot is. én meg képtelen vagyok ezt beszólogatás nélkül megállni, úgyhogy a végén játszanom kell nekem is, össze-vissza suhan az új csíkos szoknyám, csak a kalap hiányzik a többiek szerint a fejemről, hogy francia úrihölgy legyek, és azt hiszem, hogy direkt könnyű labdákat ad egy csomószor, mert szeret, és végül én vagyok az, aki apa módjára lecsapdosom az ütéseket.

vagy amikor az első virágzó fákat fotózom idén, és annyival könnyebb felkelni, mert újra tavasz van, és újra másképp világosodik az ég reggelente.

(tényleg túlságosan szép az élet.)