lehet, hogy nagyobb lenne a motivációm a sebességnövelésre, ha a nike futós alkalmazásban egy búgó férfihang mondaná be kilométerenként az átlagomat. meg mondjuk gratulálhatna is a formás fenék felé megtett újabb ezer méterhez.

a csuklómban meg izomláz van, olyan szinten 2048-függő lettem. már megérte megcsináltatnom a telefont.

hajnalban arra ébredtem, hogy szúr a szívem, de annyira, hogy a bal oldalamra nem is tudtam ráfeküdni, ez most valami új pszichoszomatika. azonnal hideg verejték lettem tetőtől-talpig, majd konstatáltam, hogy nyilván infarktusom van. eljátszottam a gondolattal, hogy milyen ciki lenne kihívni a mentőket leendő pszichiáterként egy pánikroham miatt azzal, hogy inferior infarktusom van (valamiért arra jutottam, hogy csakis inferior lehet - don't ask). úgyhogy nem hívtam. különben is van egy óriási fekete paca a telefonom kijelzőjén, ami némileg megnehezít bármiféle tárcsázást.

ő viszont hívott (akrobatikus ujjmozdulatokkal sikerült felvennem), érezzem magam meglocsolva. 

de ha én ezt szeretném érzeni:

akkor mi van.

ne vágyjunk nagyot, úgyhogy végül 16 km után megálltam megint. nem is azért jó a futás, merthogy közben abbahagynám a kattogást (ugyan, hová gondolok), viszont az az egyedüli helyzet, amikor képes vagyok azt elhinni, hogy túl lehet lenni. 

persze, még nincs min (mármint túl lenni), csak hát mindig is istenadta tehetségem volt a prae-gyászoláshoz.

(this above all)

nem tudom, hány kilométer lenne elég, kifutni magamból ezt az ürességet. ez jó, kifutni a semmit, hogy ne maradjon semmi. a 16 nem volt elég tegnap, mondjuk tényleg azt éreztem, hogy ha a múltkori után nem félnék annyira a hypoglykaemiától, akkor nem állnék meg soha. 

szóval most megyek, és a többit meglátjuk.

csak remélni tudom, hogy mások is szánnak arra rá éjszakákat, hogy visszaolvassák a saját blogjukat. netán közben kiakadnak a szökőévente előforduló elgépeléseken, és szívük szerint kijavítanák mind az összeset. amit aztán csak azért nem tesznek meg, mert milyen ocd-s lenne már.

csak remélni tudom, hogy ez a dühtelen állapot maradandó. én igazán nem akarok haragudni. csak az van, hogy azt sem akarom, hogy a telefonom még hónapokon keresztül teljesen értelmetlenül húzza le az összes szoknyám/nadrágom zsebét. 

kezdhetném például azzal, hogy szívtelenítem a neved.

az tudatalattim szerint a következő öt évem leginkább olyan, mint egy értelmi fogyatékos, izomsorvadásos fiú. még szerencse, hogy különben minden oké., és a blair is egész cukin énekel.

azért az jelentős mértékben derít a négy negyvenes kelés okozta éjsötét lelkiállapotomon, amikor utána mindenféle státuszú cuki mentősférfiak között én vagyok a new girl.  meg amikor ő (ld. kép) az egyik, akit lehet abajgatni, ha épp az állomáson vagyunk. úgy hívják, hogy inez, a gurut majd holnap megörökítem.

kéthétboldogság - zárszó.

a játékról meg két dolog jutott eszembe (kell írni összegzést, azért). egyrészt, hogy bármilyen meglepő - legfőképp önmagam számára -, a napjaim legtöbb mozzanatát élvezem, de minimum képes vagyok a pozitív átkeretezésre. egy csomószor alig tudtam választani (ezért csaltam, és felsoroltam, de még így is kihagytam általában dolgokat). ez a jóság része. másrészt viszont nem vagyok abban biztos, hogy a boldogság a megfelelő kifejezés arra, amit én szokogatok érezni. a boldogság, az azért valami elsöprőbb. amitől nem lehet abbahagyni az ugrálást. az éneklést. a vigyorgást. amitől ki kell állni a szabadsághídra. amitől nem lehet abbahagyni boldognak lenni. és ilyen ebben a két hétben nem volt, azt hiszem nem is lehet most. és egyáltalán nem sajnálom magam, mert most vagyok életemben a legboldogabb, csak hát vannak a körülmények. amiket leszámítva most vagyok életemben a legboldogabb. de tényleg, hát nem röhej (nem). 

úgyhogy maradjunk abban, hogy ez inkább a kéthétpozitívság (/jóság/büszkeség/vidámság/feldobottság/öröm/elégedettség/stb.) játéka volt. annak viszont tetszett.

olvasom valaki (régi) blogját arról, amikor meghalt az anyukája és utána. hogy miket csináltak azelőtt, hogy mit érez nélküle. gondolkodom az én anyukámon. gondolkodom, hogy merjek-e azon gondolkodni, én mit éreznék. hogyan kezelném valaki olyan betegségét, akinek az életét sem tudom hogyan kezelni. akinek eszembe sem jut elmesélni magam. az én betegségem, például.

aztán bömbölök.
aztán felhívom az apukámat. egyviccvagyok.

kéthétboldogság, nr. 14.

elmúlt annyira a napi konstans hányingerem, hogy meg tudtam enni a szendvicset, amit nekem csinált, mert tudta, hogy jövök ügyelni. meg két betegfelvétel után most nyugi van. koppkoppkopp. meg képes voltam összerakni egy ppt-t holnapra. meg vannak színes filctollak a szobában, amikkel épp színezgetem az előadást, zöld meg rózsaszín meg narancssárga.

nahát. és az előbb még azt hittem, ez egy jóság nélküli nap.

kéthétboldogság, nr. 13.

elvezettem magunkat az ikeába, és csak egyszer fulladtam le. meg lementünk finom sörért e.vel az élesztőbe, hogy legyen mivel leinni magunkat a választások eredményének örömére. irónia, igen. a sör viszont tényleg finom.

kéthétboldogság, nr. 12.

szerintem ma már semmi nem fog történni velem, legfeljebb hogy végleg eldugul az orrom, illetve végleg imbecilisnek fogom magam érezni a juhász-pethő könyv percepciózavarok-részének feldolgozásából kifolyólag. ugorjunk is inkább neki a boldogságjelentésnek.

futottam, ő meg biciklizett mellettem, és épp azt ecsetelte, hogy mennyire gyönyörűen futok (wtf), és nem is látszik rajtam egyáltalán, hogy el lennék fáradva, hiába mondom, és hiába tartok 11 kilométernél. és akkor leesett. hogy van akaraterőm. mit akaraterőm, i r d a t l a n u l   n a g y akaraterőm és kitartásom, azom van. és valamire ez még biztosan jó is lesz. (szerinte már eddig is jó volt arra, hogy eljussak oda, ahol tartok, szerintem viszont lóf***, ahol tartok, de majd lesz egy pszichoterápiás magánklinikám, ahol én leszek lisa cuddy, csak nekem lesznek pácienseim is, nem csak tökéletes alakom és gyönyörű kosztümjeim.)

tanárnő kérem, én azért nem készültem, mert allergiás vagyok a könyvre, amit fel kellett volna dolgoznom.

i literally mean it.

kéthétboldogság, nr. 11.

fordult be a sarkon, amikor én éppen ki a mentőállomásról (ma volt az első nap, hogy mentem - sose leszek mentős, de ez eddig is sejthető volt), simultak össze az arcaink, aztán ettem fagyit a családi törzshelyen (megismertek a nénik, akik nem is nénik már, mert hozzájuk öregedtem [nincs igazság], tulajdonképpen szép volt ez is), amíg vártam rá, aztán autóztunk, és néztem a gyönyörű kék szemébe.

kéthétboldogság, nr. 10.

én nem tudom. ez a nap mindenestül volt jó. utaztam a négyes metrón, például, ráadásul pont a szent gellért téren kellett leszállnom, ami a képek alapján szerintem az egyik legszebb. és megszereztem a jegyeinket a pintér bélára (titkaink), egy hónap és megyünk e.vel. és vettem epret meg istenifinom paradicsomot. és délután itt volt, és persze, hogy az volt a legboldogabb pillanat*. aztán még vezettem is, és bénázok egy csomót, de most már inkább élvezem. a flow-érzés megvan, már csak kocsit kell szereznem.

vagy lehetne akár ez a dal is a legboldogabb pillanatom. mondjuk a tizenötödik meghallgatás.

*: az egész poszttal valójában azért szegem meg minden határon túlmenően a játék szabályait, mert nem találtam még meg a módját a szexuális életem blogképes és egyben frappáns szavakba öntésének.

kéthétboldogság, nr. 9.

the grand budapest hotel!

kéthétboldogság, nr. 8.

embertelenül hajnalban kellett ma mennem a dokihoz, hogy megbeszéljük a továbbiakat, és amikor nyitottam az ajtót, akkor láttam e. odaragasztott post-it szívecskéjét, hogy kitartás meg hívjamhavégeztem meg csókok és szeretés. és aztán nagyon sokat kellett várni, mert képtelen voltam a rákosok/postop nők elé tolakodni a doktori privilégiumaimmal, de megvan az időpontom, és megismertem egy olyan nénit nőt, akire szívesen hasonlítanék hetvenöt évesen.