(eufória)

minden jobb part és minden bal part elhomályosul, de tele lesz a világ végtelen sok kemény híddal.

ez még a magyar szürrealisták kiállításán volt, és egyáltalán nem kapcsolódik a mai naphoz, de nagyon tetszik, ezért megörökítem itt is. szentkuthy miklós prae című könyvéből van, amin valahogy mindig megakadt a szemem a szüleim könyvespolcán, és mégsem olvastam soha.

annyira visz az ügyelet utáni felhúzottság, hogy komoly erőfeszítéseimbe kerül visszafogni magam. úgyhogy inkább messziről elkerültem ma minden boltot, még azt is megálltam, hogy a mono-ba bemenjek, pedig ott voltam pedikűrösnél a túloldalon.
aztán azért azt nem bírtam ki, hogy ne fedezzem fel egy kicsit a XV. kerületet, ha már arra fújt a szél. először olyan volt, mintha a balatonon lennék vagy bánkon, aztán találtam gyönyörű épületeket, aztán találtam teljesen kihalt utcákat, és találtam némi őszt is. aztán tényleg felkerekedett a szél, meg elkezdtem érezni, hogy elfelejtettem enni, úgyhogy hazajöttem.
mindenesetre most van egy nagy halom pszichoterápiás könyvem, kíváncsi vagyok, mit fogok érteni mennyit fogok elolvasni belőle.
mindennél jobban szeretnék most egy szobával nagyobb lakást, ahol lenne hely kipakolni és kint hagyni a festékeimet, aztán bezárni magam mögött a terpentin- és acetonszagot.
ma kétszer is eszembe jutott, két régi életdarabkám.

(nyárvége)

hétfőn hazaindultam a benti papucsomban, amit csak a villamoson konstatáltam ("valami nem stimmel, de mi?!"), aztán elkapott a zivatar is a hídon, ami gyönyörű volt, és ironikus módon a napom fénypontja,  de a papucsnak annyira nem tett jót.

kedden az alapítványnál felejtettem a pecsétemet, amikor afölötti aggodalmamban kapkodtam, hogy nehogy bezárjanak az épületbe, annyira indulhatnékja volt a többieknek.

szerdán a hűtőszekrényben szerettem volna elhelyezni az elmosott kávéscsészéket, pár percbe beletelt, hogy leessen, hogy az egy másik szekrény.

néha kicsit parázom, hogy mások rám bízzák az életüket.