pátosz und szemceruza.

gondoltam, még mielőtt beszippantana végérvényesen a fesztiválhangulat, azért ünnepélyesen dagadó mellénnyel megosztom a világgal (háhá), hogy felavatódtam. a sminkemet csupán úgy tíz etapban bőgtem le, mert az nálam úgy van, hogy általában már a himnusz alatt elkezdődik a könnyfolyatás. aztán jött az eskü, na hát az priceless volt, meg amikor r. másodikként kiment kezet fogni, az megkoronázta végleg a eseményeket. persze amilyen patetikus vagyok, muszáj volt köszönöm helyett méltó leszek rá-t mondani (a kézfogásnál, amikor mondta az antipatikus hunyady és a cuki karády, hogy orvossá fogadom), úgyhogy non plus ultraként még saját magamat is meghatottam. és tökéletes volt a leértékelten szerzett sárga zarás ruhám is, és az előző este fodrászolt hajamban is megmaradt a hullámok fele, és apám ugyan nem jött velünk az ünnepi ebédre, de életében először kiejtette a száján, hogy büszke rám, a többiek (főleg e.) pedig annyira jófejek voltak, hogy fényévekre vagyok a hétfőtől zajló drámáimtól. becsszó. most épp azon morfondírozom, hogy hogyan kuncsorogjam el j.tól a fehér kesztyűt, felteszem úgyse hordja, és mostantól én szeretném naftalinba ágyazottan őrizgetni.

a nap további részében (közvetlenül azután, hogy több órán át emésztettünk partra vetett moby dickekként a kanapén, és a másnaposokon vonyítottunk) felelősségteljes orvoshoz és érett felnőtthöz méltón végre beöltöztünk cocorosie-nak e.vel. azóta terveztük, amióta voltunk ugye a koncerten, és bianca megihlette a fantáziánkat a ruhájára kívülről felvett melltartójával/bikini felsőjével. a személyiségi jogainkon túl azért sem szolgálhatok tárgyi bizonyítékkal, mert tartok tőle, hogy zenei producerek hadai ostromolnák onnantól az ajtónkat, minden képünk cédéborító-gyanús ugyanis. annyit azért elárulhatok, hogy kísértetiesen-gyanúsan jól áll  a bajusz mindkettőnknek. (sminklemosóért és vattakorongért viszont kénytelen leszek elzarándokolni még a sopronba indulás előtt, pedig baromira meg akartam úszni a kimozdulást lustaságom jelenleg tomboló tetőpontján.)

diploma előtt.

kisbaba korom óta nem voltak ilyen pihe-puha talpaim, mint a tegnapi pedikűr óta vannak. (hogy a világoskék körmökről már ne is beszéljek.)

a tegnapi film ugyan nem fog életem legemlékezetesebb filmjei közé tartozni, de hihetetlen (és szomorú), hogy bármikor, bármilyen kontextusban, akár csak futó másodpercek töredékére, ha felbukkan egy jelenet, ahol a szülők szeretik/elfogadjákahibáivalegyütt, habként a tortán mindezt deklarálják is gyermekük felé, szóval hogy ilyenkor azonnal jön az a kurva szívbéli fájdalom és facsarás, aztán keresgélhetek a zsebkendő után. nyilván nem azt várom, hogy a második nászútjukra (eleve abszurd egy kifejezés így a válásuk közepén) szánt pénzből éttermet vegyenek nekem, hogy valóra válhasson az álmom, de legalább abban biztos lehetnék, hogy az avatás után eszünk egyet a tiszteletemre. igenis a tiszteletemre, mert büszkék rám, és nekem annyi a dolgom, hogy egocentrikusan sütkérezzek a büszkeségükben legalább egy átkozott nap egy átkozott délutánjának egyetlen átkozott órájában. kevés megalázóbbat tudok jelenleg elképzelni, mint hogy ehelyett e.nek kell haditervszerűen kipuhatolnia valamelyiküknél, hogy mik a terveik, hogy vannak-e egyáltalán. bennem pedig újra meg újra felmerül kérdés, hogy ha úgyis a barátaim a családom, akkor minek ez a színjáték, és miért, mégis miért van lelkifurdalásom a kötelékek tökéletes hiányától. 

azért a sapkadobálós részt várom.

to recognise me.

nincs nekem méltóságom haragot tartani, és soha nem is volt, és soha nem is lesz.
tisztára mint az álom, amiben megerőszakoltak a csatornaépítő munkások, épp két éjszakával ezelőtt.
azóta ismételgetem, hogy minden rendben lesz.
valaki elhihetné már végre.

hiánybetegségeim legnagyobbika.

függetlenül a ténytől, hogy azóta azért (keine pánik) használtam az itthoni fürdőt, ahogy ma egy hét után újra beálltam a zuhany alá, azonnal az írásbeli előtti este villant be, amikor vigasztalhatatlanul zokogtam (eleve azért mentem el hajat mosni, hogy majd közben biztos milyen jól abba tudom hagyni), tulajdonképpen meg sem tudtam utólag magyarázni értelmesen, hogy miért, persze főleg a kimerültségtől, gondolom. mindig szerettem volna kipróbálni, milyen hallucinálni, hogy megértsem majd később a pácienseimet, és akkor, abban az egy órában, ha nem is a hallucinációt, de azt "kipróbáltam", milyen, amikor egyáltalán nem vagyok ura önmagamnak, és se a gondolataimat, se a könnyeimet nem tudom befolyásolni. egy kósza pillanatig különben valami olyat is láttam, ami tuti, hogy nem volt ott, de ezt az apró momentumot idáig ügyesen kivertem a fejemből, így is hallgatom épp eleget, hogy a pszichiáterek mind begolyóznak (kivéve, ha már eleve őrültek).

a balaton tökéletes volt, és tudom, hogy szokásosan túl nagy jelentőséget tulajdonítok magamnak, de valami zseniális, hogy a hőség kivárta, amíg már nem kell tanulnom, és egészen konkrétan azokon a napokon tetőzött, amikor nekem volt kertem, tavam, nyugágyam. a táj pedig meseszép, mászkáltam egy csomót, láttam őzet, aki két méterre tőlem szaladt át a mezőn, és nem tudom, mi ez az újdonsült izém, de szinte folyamatosan rázott a hideg, ahogy néztem szét (olyan volt, mintha folyton olyan tökéletes zenét hallgatnék, amitől muszáj borzongani). meg nagyon sokat gondolkodtam is, és tegnap este átsétáltam csopakra (túl sok volt a vacsi), felkapaszkodtam egy mária-szobor tövébe, aztán beszámoltam a hegyeknek. kicsit talán túl sokat is gondolkodtam, ráadásul néha az a furcsa érzésem volt, mintha most kezdeném az életem (és nem, most nem arra a játékra gondolok, hogy most ülök vonaton orvosként először). ennél némileg még gyakrabban pedig azt éreztem, hogy fogalmam nincs, ki vagyok, és hogy vagyok-e egyáltalán bármi abból, amit mutatok, hogy vagyok. drámaibb pillanataimban arra jutottam, hogy nagy valószínűséggel ámítás az egész, és semmi sem igaz, és mindenem csak valaki más fényében valamilyen. erről írtam naplót is, így jár az, aki hat év után hirtelen úgy isten igazából szabad lesz. ettől függetlenül még csak azt se mondanám, hogy rosszul vagyok, inkább csak a kötelező végletek, a túlfűtöttség után kijáró nihilizmus, vagy éppen fordítva.

ja, és a cocorosie is fantasztikus volt, leszámítva, hogy a pofám leszakad, amiért több, mint két órát várakoztattak minket (igaz, másfél után beküldtek egy transzszexuális nőférfit, akinek a performanszát inkább nem minősíteném [és annyira még a teste sem volt jól sikerült]). és ha tudtam volna, hogy a leon, a profi ennyire szép film, akkor nem halogattam volna éveken keresztül a megnézését.

annyira nem szeretnék megöregedni, annyira soha nem. 

na hát ennyit a poszt-államvizsgás tarsolyomból.

m.d.

és be van írva a neptunba az összes záróvizsga-részjegy, hát komolyan kezd leesni a dolog. ráadásul így kiderült az is (az eredményhirdetésnél kevésbé fogtam fel a dolgokat, és a sebészf***nál nem igazán fűlött a fogam ahhoz, hogy rákérdezzek, úgyse válaszolt volna, amennyire arrogáns volt előtte is), hogy a gyakorlati rész lett a négyes, ami fura, mert mit lehet arra négyest adni, megtapintottam a lépet az összes létező pozitúrából, és elmutogattam minden pyramisjelet az idióta szerzői nevükkel együtt. viszont az mégiscsak tökjó érzés, hogy a feleleteimre ötöst kaptam, pedig egyedül a pszichiátriánál és a belgyógynál éreztem azt, hogy értelmes mondatok hagyják el a számat. 

tegnap pedig megint felismertek, imádok sztárnak lenni. a pincér e. szerint leginkább terry blackre hajazott (el is kaptam egy ismerősével való párbeszédét: "látod, szívem, dolgozó nő vagyok!"), de nagyon cuki volt, többször odajött az asztalunkhoz elmondani, hogy szerinte mennyivel nehezebbek voltak az én kérdéseim, mint a pár évvel ezelőttiek (ami speciel pont fordítva van szerintem), és hogy azért jegyzett meg engem ennyire, mert milyen gyönyörű mosolyom van már. aztán bejött egy atlasz névre hallgató dándog a három gazdájával, úgyhogy onnantól teljesen evidens módon rivaldafény, huss (szerintem a hely összes vendége lefotózta atlaszt, aki egyszer odajött a mi asztalunkhoz is, és nemhogy feldugta az orrát, hanem átívelt felette a fejével [mázli, hogy az összes hamburgert bepusztítottuk már előtte]).

egyébként azon kívül, hogy nem tudom felfogni, hogy orvos vagyok, azt se értem, mi van az emberekkel, megvakultak/meghülyültek-e abban a három hétben, amióta nem tettem ki a lábam közéjük (jóóóóó, nyilván túlzok, mert az aldiig például TÖBBSZÖR elmentem, sőt, lebuszoztam r.hoz, ami előtt metróra is kellett szállnom), mert nem állítanám, hogy külsőségeim csúcsán állnék, mégis, az államvizsgán segédkező nővértől is megkaptam, hogy csináljak valamit, csúfítsam el magam valahogy, ő könyörög, mert így az összes bolond belém fog szeretni, és a beteg (akivel a gyakorlati rész volt) is kiválasztott, hogy azt akarja, hogy én vizsgáljam, mert milyen szép vagyok már. 

olyan vagyok, mint egy óvódás, mindenért teljesen odáig vagyok, amiért most csinálom orvosként először, és amikor ez a tény eszembe jut, kiül valami idült vigyor az arcomra. például most iszom az első kávémat. meg be is fejezem ezt a posztot, mert most megyek az első interjúmra így, a klinikára. legalább megírhattam a többieknek a levlistára, hogy ma biztos nem lesz a profos bizottság. 

anti-fészbúk.

de azért valahová ki kell. mégha hetek is fognak kelleni ahhoz, hogy felfogjam.

szóval, hogy orvos lettem.

megfogadtam előző este, hogy ha sikerül, kirakom egy rövid időre profilképnek a tablót, de e. rövid úton lebeszélt róla, és őt ajánlotta helyette[m]:

naszóval most más dolgom sincs, mint a könyvégetés, a fuk-you-sote videó, a volt, a balaton, az avatás, a cocorosie, a kollázs-gyártás. 

most pedig aludni fogok. mélyen.