sz.

és amikor már két hajnalon át zötykölődöm hazafelé éjszakaival (amit éppen annyira utálok, mint mondjuk a hideget és a nemnyári záporokat és kialvatlannak lenni), és két napja nem vagyok képes neutrális helyzetben tartani a szám zugait (idegesítő, hormonzavaros, éteri boldogság, az), és nem kívánom a csokit (!!! [!!!!]), és egyáltalán, alig fér belém ételital, annyira mással van elfoglalva az összes sejtem, és már attól jobb embernek érzem magam, ha körém fonja a karját, akkor merem csak tudni. hogy nemcsalás. hogy nemámítás.

hogy ez az.

a dolgok régi viszkozitása.

nagyon régen mondta egyszer még á., hogy tulajdonképpen milyen szerencsés vagyok én, amiért ilyen hamar rájöttem, hogy mennyire nem vagyok rendben (hálelúja), és emiatt kifejezetten fiatalon kezdtem el különböző utakon-módokon magammal (és a kapcsolataimmal) foglalkozni. és ugyan sokszor érzemgondolom, hogy inkább nyűg ez a fenenagy önmonitorozás meg tudatosság, meg hogy gyakorlatilag én vagyok a leginkább tisztában önmagammal a családból, ezért enyém a kicsit sem a gyerekre szabott felelősség (a gyereket most úgy értem, hogy a szüleim gyereke, ami ugye adott, és nem függ a felnőttségemtől), és utálok, utálok mindig én lenni az okos, a nagy, összességében mégis valóban ajándékként élem meg. különben is kár lenne kapálóznom, nem lehet visszacsinálni, és ha családállítósan nézem (ahogy újabban mindent) akkor egyáltalán nem véletlen, hogy enyém lett ez a szerep. a hellingerbácsi szerint csak az kapja a nehezet, aki bírja is. szóval akár büszke is lehetek a belém fektetett bizalomra.

persze ez most pont olyan nagyzolósan hangzott, mintha éppenséggel annyiranagyon rendben lennék. nyilván. a testképzavarom, vásárlás-függőségem, a néha-néha kipukkanó könnybuborékaim pedig csupán rossz címre kézbesített melléktermék, nem is beszélve az olykor még mindig kikandikáló nemkelleksenkinek-érzésről, na az igazán a kedvencem. meg tegnap megint elámultam, hogy hogyan lehetséges, hogy nekem vannak barátaim. hogyan lehetséges, hogy e. szeressen és a barátom legyen, amikor ennyire ismer. hogy a francba nem hagyott még faképnél, megkérdezem egyszer, ha fogom merni.

és ez is, most tessék, neszenekem. hogy nulla középút, folyton csak ezek az alattomos végletek. ez a két bekezdés, ez vagyok én. hogy van képem egyáltalán boldognak lenni. örülni, hogy bár igazán nem terveztem semmit a szünetre, mégis minden napra jut csomó dolog (csomó ember), és hogy szombaton megint megyek állítani, és lehetlehet, hogy b.zsal átszeljük a fél európát, és beszéltem n.val, és beszéltem apával, és simán lefutom félév zérósport után is a szigetkört, és csudafinom csokitortát sütöttem (ráadásul kivételesen egyazegyben úgy is néz ki, mint a képen!), sőt, még a csirkemell őzgerincben is istenire sikerült, és most hirtelen nem jut eszembe semmitöbb, mert amellett, hogy csupa örömködés vagyok, a gyomrom is korog.

pont.

amúgy amikor a címet kimásoltam egy závada péter versből, még baromira arról akartam nyifogni, hogy miért akarok én folyton, de tényleg folyton szépnek lenni. csak közben elmúlt. (a nyafogás, nem a szépnek lenni akarás.)

sing me a love song.

ébredés után még baromira tudtam ám, miről akarok írni, aztán betolakodott a kávé követelőző gondolata a fejembe, úgyhogy kénytelen voltam inni egyet. amitől viszont annyira felpörögtem, hogy kimostam egy csizmát, három cipőt és egy táskát, kirámoltam a fél szekrényem, kihajítottam a beszáradt és undorítószínű sminkdolgokat a mosógép tetejéről (ami nálunk szekrényként funkcionál, mióta nemrég [három éve karácsonykor] elromlott [a rémüldözők kedvéért: azóta sem kézzel mosunk, hanem a pincében, a kutya mosógépével. igen.]), kitakarítottam a fél fürdőt, és most a maradék energiáimmal a napot szuggerálom, hogy süssön erősebben, mert barnulni akarok. más tervem nincs is nagyon erre a hétre, legfeljebb még némi rendrakás. az mondjuk egyelőre nem teljesen világos, hogyan tud egyáltalán kupi kialakulni körülöttem, ha a hétvégék kivételével a város tökmásik pontján tartózkodom. rejtély.

abba viszont csak most gondoltam bele, hogy ez életem utolsó olyan szünete, ami nem csak valami ünnep körüli pár nap, és ez majdnem annyira durva, mint hogy j.t jónapotkívánoktanárnőzik, és hogy már nem csak az ötévesek, hanem az igazi felnőttek is felnőttként tekintenek ránk. meg tegnap megnéztem a legszebb dolog című filmet, és csupa verejték lettem a pániktól, hogy nekem sose lesz gyerekem. annyira máshol kéne tartanom, annyira más életutat képzeltem el bejárni, és hiába láttam most hétvégén is szinte mindenki állításában, hogy ez kicsit sem így működik, és olyan sokan kínlódnak harminc-negyven évesen is nemhogy a gyerekvállalással, de a párválasztással, hogy cseppet sem vagyok lekésve semmiről. csak mégis, az a feneketlen fantáziám és a még feneketlenebb perfekcionizmusom nehezen viseli, hogy valamiben ennyire nem vagyok tökéletes. sőt, tulajdonképpen teljesen elcseszettnek is nevezhetném magam, és ebben most igazán semmi öncinizmus nincs. 

a hétvége viszont fantasztikus volt, tökjó csoport jött össze, iszonyú fura, hogy nem fogunk többet találkozni, már vasárnap úgy érkeztünk mind, mintha haza mennénk. m. pedig, rá nincsenek is szavak. olyan szeretnék lenni pontosan, mint ő. vagy legalább a tündérkeresztanyámnak szeretném.

meg szeretnék még öntisztuló lakásokat, nem lepattogzó körömlakkokat és főleg azt a valamit, ami most annyira folytonos hiány az életemben, hogy néha csak kapkodok a levegő után. nemistudom, szerelmesnek lenni?