amióta rákattantam a terápia 3. évadára, egy csomó, a lakásomban fellelhető felesleges tárgyat azzal a szemmel nézek, hogy mennyire jól mutatna már a rendelőmben. ha majd egyszer lesz, ugye. 

(és valamiért ezektől a gondolatoktól újra és újra az az érzésem támad, hogy jó úton járok.)

közben kész van a kötelező parti-quiche meg egyéb finomságok, már csak magamat kéne gatyába rázni.

(mondtam már, hogy utálom a szilvesztert, és szerintem át kéne tenni egy kellemesen langyos májusi estére?)

ma négybe tört az orvosi pecsét a kezemben. 

mondjuk sajna emiatt nem jár kényszerszabadság.

úgyhogy most bejglibe fojtom a bánatom.

nem tudom, hogy el tudom-e dönteni ezt az évet. leginkább ingáztam. lakások közt, végletek közt. (same old, same old.)

januárban pár nap svájc, karácsonyi ajándék. a hegyek, a félés a sífelvonón, a raclette, a bárányhús rozmaringillata.

a február szerintem a legfeleslegesebb hónap ever, a nagy részében beteg vagyok, és várom, hogy tavasz legyen. meg történik az az iszonyú ügyeleti afférom, ami után napokig nem tudok aludni meg gondolkodni, hiába tudom, hogy mindent jól csináltam, és baja sem esett rajtam kívül senkinek.

márciusban elkezdem a klinikán a gyakorlatot, utálom, megszokom. elmegyek nőgyógyászhoz, kapok gyógyszert. meg van egy napos köröm egy irdatlan hasfájással a sebészeti-és egyéb ambulanciákon, amiről alig beszélek valakinek, mert utólag semmise az  egész, csak közben vannak meglepően ijesztő pillanatok, amikor jó lenne nemegyedül. utólag azt is gondolom, akkor kezdek - legalábbis testi szinten - szétesni.

áprilisban már egészen szeretem a klinikát. van egy cuki húsvét az anyai családommal, van sok szerelem. aztán a végén valami történik, és a május első hetei abból állnak, hogy próbálkozom az összeszedésemmel. sikerül, mert klassz húgom és klassz barátaim vannak. futok relatív sokat a szigeten, befejezem a gyakorlatot, és önkényesen abbahagyom a gyógyszerszedést (éljenek a beteg orvosok). elkezdek újra enni. ja, meg tulipánt vásárolok folyton, és rengeteget írok. a májusnak vibráló színei és tulipánillata van.

júniusban új osztályvezető új osztályára kerülök, amit - mint minden akaratomon kívüli újdonságot - meglehetősen morcosan viselek. befejezem a terápiát. elmegyek megint svájcba, helyretenni a lelkem, leginkább a tó csillámaira emlékszem, és hogy z. apukája akkor hal meg, és akkor egy kicsit újra rossz, hogy nem lehetek mellette. (állok a lausanne-i pályaudvaron, úton a reptérre, folynak a könnyeim, nem tudok a jelenben maradni.)

a június egy szép hónap, van benne valami szabadság, valami nyugodt várakozás.

aztán júliusban lisszabon, hatalmas élmény, elképesztő mennyiségű benyomás. életemben először pár óra egyedül egy külföldi városban. a. apukájának a temetése, ahogy folyik rólam az izzadtság a fekete szoknya alatt, ahogy rámzuhan a mások elbírhatatlan gyásza és a saját páni félelmem. mi lesz, ha.

augusztusban még mindig tele vagyok lisszabonnal, hatalmas bennem a mehetnék. sokat vonatozom, ulickaja és murakami mondatai keverednek a gondolataimmal. forróság van, a kórházban elviselhetetlen, naponta cseppfolyósodom, folyamatosan fáj a fejem és fáradt vagyok. betegen menedzselem e. lánybúcsúját, ami sokkal jobban sikerül, mint ahogy én érzem magam a bőrömben.

az augusztus ragadós vonatszagú, és túl sok benne az elvágyódás.

szeptemberben ilyen hatalmas volumenű dolgok vannak, mint e.-ék esküvője, agyonbőgött beszéd és ludovico einaudi. az állandó felfokozottság, a várakozás, a várakozás felett érzett szégyen. elkezdek új terapeutához járni, nagyon passzolunk, szerintem. észreveszem, hogy megint kulcsszerepem lett az osztályomon, azt hiszem, nagyjából elégedett vagyok.

az október a budapesti séták és a szerelem (again). az október a helyén van, és a helyemen vagyok én is. rájövök, hogy nem is parázok a 30-tól. aztán meghal f., és én megint egyedül vagyok egy óriási kuszaságban. sok sírás, harag, önharag.

novemberben betöltöm a 30-at, és irtóra érzem, hogy szeretnek. pár hétig lebegek, aztán nem történik semmi, aztán szomorúság történik. végül elmegyek a temetésre. és újra festek. a kedvenc novemberi emlékem a hálaadás, az egész napos sütés n.-val, az a nap fénylő és meleg.

a december egyetlen pillanat. utazás, b., utazás. szerelem és ujjongás és valami döbbenetes egész-ség érzés. 

2017 nagyon sok önismeret, nagyon sok szeretet, nagyon sok hullám. szecesszió és art deco, budapest, a dunakanyar, lisszabon és bergen. 

2017 a testem korlátaival való szembesülés, a szorongás, a szerelem, a szabadság, a hála. 

2017 csupa iphone-kép, mert muszáj megörökíteni, mert nehogy ne emlékezzek. 

azt hiszem, mégiscsak döntök.

újabb ügyeleti visszaszámlálás, a nővéreknek az előbb mondtam, hogy mindjárt mehetnek haza, és ők tényleg. 

de mégis oké minden, mert így tegnap a jelen bonyolult szerelmi helyzeteinkből kihozható legszebb karácsonyt csaptuk n.-val és m-val, fényfüzérek és mézeskalács és forraltbor, aztán grincs és frozen. plusz diót is ettem, szóval teljes volt a karácsonyi ízorgia. 

az egyik fogadalmam próbálkozásom az újévre muszáj, hogy a rendszeres étkezés legyen, de legalább igyekezzek valami olyasmi felé tendálni, mert megint fogytam, és lassan még az én véleményem szerint is hovamár. pláne, hogy n. ajándéka egy közös profi fotózás, és ott nem korán ráncosodó kamaszlánynak szeretnék kinézni. 

ja, és n. nagyon örült a big sister-book-nak, úgyhogy megérte bergenbe hurcolászni a ragasztót meg a színestollakat meg a miegymást. és b. is örült a képnek. 

én meg örülök, hogy szerethetek.

(és most szerencsére mennem kell beteghez, mielőtt végleg átfordulnék giccsbe.)

ráhangolódom a bulikára.

szóval megérkeztünk, és hajnal kettőkor ez

a látvány fogadott, és nekem gusztustalanul szentimentális érzéseim támadtak a fáradtság és elnyűttség és nyűgösség helyett, és hát, nem szépítek, hazaérkeztem. nem állítom, hogy a lakásom a nyomába érhet valaha skandináv csodaotthonunknak, de tele van velünk, az életem polaroid-és egyéb mementóival. 

(najó, a giccs valójában már a reptéren elkezdődött, amikor apukám negyed kettőkor egy zokszó nélkül várt a terminálon.)

és egy csomó ajándékot odaadtam a családtagjaimnak, és a sötét ruhák már száradnak, és egész idáig szófostunk n.-val az élményeinkről, és tiszta a hajam, és befizettem a számlákat (de még nulláztam az accountomat), és susanne sundfor szól a hangszórókból (ráadásul márciusban koncert!), és este karácsonyi buli, és holnap könyvklub, és n. nemcsak geraldot (ld. fent) díszítette fel, hanem a fél lakást is, plusz sütött sütit, és, és, és, ésésésésés.

boldog vagyok.

az egyetlen izgalomra okot adó faktor, hogy mindjárt kombínóra pattanok, és kicsit aggódom a várható szociokulturális sokkhatástól.

nem gondoltam volna, hogy két napon belül meg tud ismétlődni, de én ma úgy sírtam, mint a záporeső. vagy mint ahogy csöpögtek az útmenti jégcsapok. valami érzések olyan hatalmasak lettek, hogy nem tudtam tartalmazni őket, és nem számított a hideg, meg hogy pisilni kell, meg hogy négykézláb mászom a jeges ösvényen. minden századmásodperc megérte, amit a norvég erdőben  töltöttem. (bár, ha jobban belegondolok, már a fehér házak között bömböltem, amikor ott volt a kezemben a latte a cuki lille kaffekompaniet-ből, és közben vigyorogtam, vigyorogtam, vigyorogtam.)

se a könnyeket, se a mosolyt nem lehetett letörölni.

(majd azért igyekszem értelmesebbet is írni a benyomásaimról. például, hogy nagyon-nagyon szeretek norvég bárokban ücsörögni. meg hogy nagyon-nagyon szeretnék merni egyedül utazni egyszer.)

m. mellett magasra hág bennem a blogolási szorgalom.

és ma az volt, hogy ugyan továbbra sem gondolom, hogy én vagyok/leszek az északi lány, aki ideköltözik, és rendületlenül imádja a telet, viszont ma olyat éreztem, amiről eddig azt hittem, csak a tenger és az óceán képes kihozni belőlem. 

szóval, sétáltunk fel a hegytetőre, és a mai útvonal sokkal természetközelibb volt a korábbiaknál (plusz alig volt rajtunk kivül ember), és néha lemaradtam fotózni, és voltak ezek a hatalmas, égbe nyúló fák, fenyők és egyebek, és volt a hó meg a moha, és volt az ágak közt átvilágító fény. és voltam én, és volt a csend, és volt a puha levegő körülöttünk, körülöttem és a csendem körül. és akkor elárasztott a végtelenség, a hatalmasság érzése, és tudtam, hogy minden rendben van. 

és fa voltam, és moha és hó és csend. 

nem mertem sírni, pedig nagyon kellett volna.

azóta meg vigyorogni kell, dúdolni hajmosás közben. meg keresni a szót, a tökéletes szót erre az élményre. 

ez a szentség?
ez a mindenség?

ez a harmónia?

ez a hit?

ez a béke?

de hát végülis bárminek hívhatlak.

utazós önismeret s46101ep89054 (mert ebből tényleg sose lehet elég).

cs.-val megtanultam, hogy nemjó nekem, ha a pasimmal utazok, akibe már nem vagyok szerelmes kétnaponta változik a szálláshelyünk, és ha sose tudom, mi lesz a következő lépés, egyszóval zéró a bizonytalanságtűrésem, és fele annyi kalandvágy nem szorult belém, mint képzeltem.*
b.-zsal megtanultam, hogy ha jól választok útitársat, mégiscsak szeretek minden nap máshol nyugovóra térni, és hogy európa egy nagy-nagy kalandpark. na meg, hogy nagyon jót tesz nekem, ha könnyen alkalmazkodó, nálam sokkal lazább emberekkel vagyok körülvéve.
e.-vel megtanultam (aka megerősítés az ellenkező példán keresztül), hogy nagyon rosszat tesz nekem, ha nálam rugalmatlanabb, szorongóbb emberekkel vagyok körülvéve - valami elképesztő módon befeszülök ilyenkor. vele kezdtem el azt is megtanulni, hogy elég sok energiám van, hogy imádok menni, és a felfedezhetnék jócskán felülírja a fáradtságomat. az az utazás (london) hozta meg azt az érzést is, hogy sokkal izgalmasabb elveszni egy idegen városban vagy játszani az őslakost, mint tankönyvszerűen turistáskodni.
r.-val megtanultam, hogy fantasztikusan tudok lelkesedni, akár egy héten keresztül nonstop, de azért össze lehet veszni azzal is, akit nagyon szeretek. rájöttem, hogy nehezen mondok le valamiről, amit a fejembe vettem, nehezen térek el az ún. tervtöl, és ingerültté válok, ha úgy érzem, más akadályoz az ún. megvalósításban. mellette engedtem meg magamnak azt az önbeismerést, hogy rettentő nyűgös és hisztis és rigid tudok lenni.
n.-val megtanultam, hogy bátrabb vagyok, mint hittem, és a talpraesettségi indexem  is sokat javult tíz éves korom óta. azalatt az út (svájc) alatt jöttem rá végleg, hogy imádok fotózni, és imádom teleszórni az instagramot a végtermékeimmel. hogy nagyon fontosak a pozitív visszajelzések, hogy a képeim “sikere” az én sikerem, és én irtóra szeretem a sikert.
b. mellett megtanultam, hogy gyors és effektív vagyok, és a googlemaps segítségével az elmúlt években kicsit dobtam a tájékozódóképességemen is. megtapasztaltam határtalan türelmetlenségemet (mondjuk ehhez nem kellett lisszabonig menni). és megtapasztaltam, mennyire tudok haragudni a másikra, hiába vagyok szerelmes.
és most m.-val megtanulom, hogy nem is vagyok olyan gyors, sőt, igaziból a munkát, a kötelességeket, a felfogást és következtetések levonását leszámítva lassú vagyok és rettentő kényelmes (aka reggeleim**). szóval most épp szerepet váltok: aki-vár helyett akire-várnak, i think it  suits me well.

a többi meg coming soon.
igaziból úgyis arról szól az egész poszt, hogy örülök, hogy megengedem magamnak a lassúságot, és nem érzem közben azt, hogy elszalasztok valamit.





*: a szerk. megjegyzése: a szerelem jobban hiányzott, mint a kalandvágy, mint utóbbiról kiderült, hogy ott lappang bennem. a bizonytalanságot viszont tényleg nem tolerálom valami jól.

**: pedig már sokkal kevésbé törődöm a külsőségeimmel, és negyedannyi sminket rakok, mint öt-tíz évvel ezelőtt.

és most, kilencvenkétezerhatszáztizenöt kép megszerkesztése után hősiesen úgy döntöttem, hogy abbahagyom az instagramozást, mert itt vagyok egy tökéletes norvég város tökéletes lakásának tökéletes hálószobájában, és az ágyam mellett mécsesek égnek, az ablakból pedig vagy kilenc tonna hóval borított faágat látok, és direkt elhoztam az n. ajándékához való kreatívkodós cuccokat, mert az milyen hygge már, a behavazott bergenben karácsonyi ajándékot gyártani.

maximumra jár bennem az ünnepi zsongás, elképesztő mennyiségű pénzt elköltöttem ajándékokra ezalatt a kemény kétszer fél nap alatt, amit a városban tölöttem. és minden sínen van, és félig bepakolva a bőrönd (nemfogokbeférni), még egy üveg vörösbort is benyúvasztottam két pulcsi közé, hogy legyen mivel köszönteni az első bergeni éjszakánkat (lehethogyezért). csavaros kupakú, jus for sure.

és akkora kaland lesz, és remélem, havazni fog, sokat, és remélem, pirosra fogja csípni az arcunkat a hideg, és a lakásban lesznek cuki bögrék és szépséges borospoharak, és holnap az első dolgom lesz, hogy proper (papíralapú) útikönyvet szerezzek a városban. 

és végig ezek a dalok fognak szólni (már amíg m. agyára nem megyek velük):

egészen szürreálisnak hat most, hogy délben még egy másik országban sétáltam, és hamarosan megint egy másikban fogok, miközben itt vannak ez a gyönyörű giccses karácsonyi budapest.

ma ráadásul még az advent szelleme is megszállhatott, mert olyan nyugalommal várakoztam a kocsiban a dugóban, a villamoson a dugóban, a villamoson, ami lerobbant, hogy hát, wow.

mondjuk azért durván jó nekem. megnézhetem egy csomó város karácsonyi fényeit, és ráadásul egy olyan városba jöhetek haza, ami a legszebb mind közül.

ma esett le, hogy az elmúlt két napban hétvége volt.

mondtam már, hogy imádok szabadságon lenni? néha azt érzem, ez a legjobb dolog abban, hogy az ember dolgozik.

ezektől a francesco clemente-festményekre hasonlító art brut képektől pedig nem tudok szabadulni, egyszerre lenyűgőzőek és hátborzongatóak:

hétfőn mégse hagytam el a bérletemet, csak annyira szuggeráltam egész reggel, hogy rakjam el a táskámba, hogy végül nyilvánvalóan nem raktam sehova.

kedden megtudtam, hogy valóban áttették az egyik részleg karácsonyi buliját, hogy én is emelhessem az est fényét billiárd-és bólingtudásommal.

szerdán bakancspróbálás közben lezúztam a bal kisujjam egy cipőfűzővel.

csütörtökön vidéken jártam (aka vác), bár a vonaton egy pár percig azt gondoltam, szibériába indul a kocsi, de pánikroham helyett inkább írtam a barátnőmnek, hogy normális-e, hogy se világítás, se fűtés a mindjárt induló szerelvényen. normális volt.

pénteken hatalmas ugrás állt be anyagi helyzetemben, amikor megkaptam végre azt a négy havi hiányszakmapótlékot, amin minimum két hete ült a kórházam ilyen-olyan szervezeti alegysége. aztán áthelyeztem egy szkizofrén beteget az intenzív osztályra, megúsztam az önkényesen távozó páciens életveszélyes fenyegetéseit, és felvettem olyan nyolcszázhatvanhat néhány beteget különböző osztályokra.

ma délelőtt pedig távoztam az intézményből, és most egy időre kivonom magam a forgalomból.