a héten voltunk a plantéban á.-val, átvenni a két csokornyi rendelt tulipánomat (meg akkor már vettem egy monsterát is megint - elvileg baromi igénytelen, ehhez képest nekem ő a harmadik, akivel próbálkozom majd). a tulipánok már tényleg egyet jelentenek a tavasszal, és az előkertben is bújnak kifelé a hajtások (tulipán meg nárcisz meg nem is tudom, miket ültettem még, milyen hagymákat kaptam zs.-tól), és nekem sem kell már minden délután terhes téli álmot aludnom ahhoz, hogy bírjam estig a tempót. sőt, a héten voltam l.-val vacsorázni, másnap pedig könyvkluboztunk - mondhatni éjszakai életet éltem. 

a kocogást egyelőre heti egy (maximum két) alkalom szinten tudom tartani, ami a semminél több, de ahhoz valószínűleg kevés, hogy formába lendüljek. viszont a hasam meg elképesztő mértékben nő, szóval az is kérdés, hogy meddig lesz egyáltalán praktikus ez a sportolási forma. muszáj lenne a tornát nyomni, de valahogy az nulla flow élményt hozott eddig (meg persze nem is olyan könnyű á. mellett megtalálni rá az időt olyan időpontban, amikor a testem is képes erőfeszítésre). 

elkezdtem tesóra felkészítő gyerekkönyveket vadászni, egy már meg is érkezett a héten, az nagyon tetszik á.-nak, mindenféle állatokról is kiderül, hogy hogy szaporodnak. mondjuk egyelőre a kedvence az az oldal, ahol a kisbabák igényeiről van szó, meg hogy miért sírnak annyit, és az egyik kihajtható fül alatt böfög egyett a kisbaba. néha random felkiállt azóta, hogy büf, rámnéz, és röhög. ma még megyek a libribe, mert elvileg ott is van két ígéretes kötet, aztán igyekszem megálljt parancsolni magamnak. 

délután pedig gender reveal partyzunk (a főszervező n. és á.), szóval véééégre az is kiderül, hogy fiús anyuka maradok vagy sem. 

az előző heti nagyonrossz és a szombat hajnaltól kezdődő újabb nagyonrossz hányingeres időszak közé beékelődött egy olyan szombat, amikor szinte felhőtlenül éreztem magam a bőrömben. durva, hogy alig pár kellemetlen közérzetű hónap alatt mennyire felértékelődik, amikor csak kicsit émelygek. annyira belelkesedtem, hogy elmentem kocogni egyet a patakpartra (kemény 2,6 kilométer lett, de hát valahol el kell kezdeni), aztán még játszótereztünk is egyet hármasban. nagyon várom már azt az időjárást, amikor nem kell agyonöltöztetni á.-t, és szabadabban tud mozogni, szerintem tökre megérett már az ilyen izgibb, mászósabb játszótéri felfedezésekre. tavaszra amúgy is hatalmas terveim vannak: szeretnék zöldségeket ültetni (arra apellálva, hogy á. még idén is imádni fog locsolni), meg eszkábálni egy madáretetőt. annyira érdeklik őt a madárhangok, meg a játszótéren is az elmúlt pár alkalommal a galambokat kellett lesni, hogy szerintem tökjó móka lesz.

végül ünnepelni is eljutottunk v.-ral, ahová terveztünk menni a közelben, ott zártkörű rendezvény volt, viszont teljesen véletlenül rábukkantunk egy vadiúj vietnámi étteremre, ahol végigkósoltuk a fél menüt. cuki volt a pincérsrác, végig kérdezgette a véleményünket, mivel előző héten nyitottak, és akkor repült ide vietnámból a három szakács, szóval még próbálják felmérni a magyar ízlést. remélem, meg tudják vetni a lábukat, mert ha nem akarunk kocsiba ülni (se a plázába menni), akkor elég gyér a választék a környéken. szóval, fingers crossed. 

egyébként meg olyan boldog vagyok, hogy megint tavaszra fog esni a második trimeszterem, klassz így összhangban lenni a természettel - nekem a tavasz érződik a legenergikusabb évszaknak, és a tapasztalataim alapján a terhességnek is ez a középső szakasza az, amikor tényleg kicsattanok a tettvágytól és a jókedvtől. (már most csomó tervem van, viszont azt is megtanultam á. alatt, hogy a testem azért nem biztos, hogy lépést tud tartani a fantáziámmal. úgyhogy igyekszem csak óvatosan duhajkodni.)

csak szűk három napot töltöttünk cipruson, de hát a jót nagyon gyorsan meg lehet szokni. vasárnap volt pár óra, amikor majdnem-nyári meleg volt tényleg, ujjatlan ruhában, mezítláb jártuk be aiya napa partjait, és közben nagyon örültünk az életünknek. ha nem százszor, akkor egyszer sem hangzott el valamelyikünk szájából a mondat, hogy azért azt meg tudnám szokni, hogy mindennap a tengerparton sétálok haza. és hát igen, erről az álmomról még mindig nem tettem le, csak halasztom még pár évtizedig.

és aminek legalább annyira örülök, mint a három nap szabadságnak és a tengerhullámoknak: nem hiányzott drámaian á., de csudajó volt hazajönni, és ő is nagyon jól viselte a távollétemet. kedd reggel lelkesen konstatálta, hogy mami itt van, majd menni kellett rögtön müzlit enni közösen (ez az új reggeli rutinunk, hogy eszünk egy nagy tál müzlit meg egy banánt ketten). szóval azt kell, hogy mondjam, hogy várakozáson felül teljesítettünk mindketten.

azt mondjuk nem tudom, lesz-e még alkalmam ilyen kis utazásra, ugyanis az utolsó örömhír ebben a posztban, hogy tegnap megvolt az első genetikai ultrahang, ami alapján eddig minden rendben, 13 hetes múlt a gyermek. még persze lehet izgulni a vérvétel eredményéig, de alapvetően úgy döntöttem, hogy most már elkezdhetek teljes gőzzel lelkesedni. sosem volt kérdés, hogy szeretnénk tesót, nekem vannak félelmeim az egykeséggel kapcsolatban, mindamellett, hogy egész sokakkal találkoztam, akik tudatosan választják azt, és minden érvüket értem és elfogadom. meg nyilván számtalan esetben az élet alakítja így (v. is így lett egyke), szóval tényleg semmi pálcatörés, csak én mindig úgy voltam vele, hogy minden esélyt szeretnék megadni arra, hogy minimum két gyerekem legyen. álmaimban persze az szerepel, hogy olyan szuper tesók lesznek ők is, mint mi n.-val, és ezt meg aztán végképp szeretném megadni á.-nak. 

szóval most már azt is elmondhatom, hogy ez az összes betegség és nyavalya azért is volt szörnyű, mert közben végig tudtam, hogy itt van bennem az új jövevény, és aggódtam miatta is, meg á. miatt is, meg minden miatt is. de most már úgyis csak pár hét (haha), és jön a tavasz. a terheshányinger pedig megy az összes őszi-téli vírussal együtt.