great expectations.

great expectations.

2020. január 11., szombat

n. kérdezte a múltkor, hogy teszek-e fogadalmakat, de nem teszek, aminek igazán van jelentősége és szeretném, az fogadalom nélkül is menni fog. mondjuk több blogot írni jó lenne, főleg, mert így semmi nincs, ami pótolja a zéró önéletrajzi memóriám. 
de talán az is van, hogy nem kell annyira, hogy magamról írjak. nem vágyom titokban a visszaigazolásokra, mert ha szeretnék, akkor egyszerűen kérem. tisztább a tükörben az arcom, nem kell már annyit nézegetni. azt hiszem, ebből a szempontból fordulópont volt ez a 2019, és minden érzelmi vihara ellenére nagyon örülök annak, amilyen volt. 
mindenesetre hozott egy új képzést, egy új szerelmet és rengeteg utazást.
és többet nem kívánhatok

(nem is kívánok).


2019. november 13., szerda

az van, hogy tökre hiányzik izland. úgyhogy úgy döntöttem, hogy bár lenne egy csomó kötelességem, amit ebben a kétnapi nyugis-ügyeletben terveztem megcsinálni, helyette hagyom magam képeket nézegetni a csoportról, és meghatódni meg vigyorogni egyszerre. és igenis írok blogot, mert ezzel legalább annyira tartozom magamnak, mint amennyire hűdefontos a pszichoterápiás képzésre elolvasni az elolvasandót.
a szigetből amúgy alig láttunk valamit, de az is lenyűgöző volt, holdbéli táj, vulkánok, tavak, gejzírek - egyértelmű, hogy vissza kell menni. minden nap lecsíptem az ebédszünetből egy futásnyit, annyira felszabadító volt egy olyan tájban futni, ahol a madár se jár, körülöttem az egyik oldalon a tenger, a másikon pedig havas hegycsúcsok. 
(ja, meg volt sarki fény is, vakító fehér-szürke gomolygás és fénynyelvek az égen. egyedül voltam, amikor először megjelent igazán erősen. csak arra tudtam gondolni, hogy túl jó az életem.)
a szeminárium címe hand in hand volt, egy hugarafl nevű izlandi szervezet volt a házigazdánk, akiknek egyelőre nincs angol nyelvű honlapjuk, de lényegében egy alulról szerveződő, önsegítéssel és empowermenttel, meg pszichoedukációval és felvilágosítással foglalozó alapítványról van szó.
igaziból most jöttem rá, hogy nem is tudom, mit írjak. sose volt még hasonló csoportélményem, hiába voltam pszichodrámán meg csoportanalízisen meg milliónyi családállításon meg satöbbi. persze, át kellett esni az első sokkon, miszerint senki nem mondta, hogy itt "kliensek" is lesznek, és hogy egymás munkáját megismerő workshopok helyett itt bizony kőkemény belső utazás lesz minden egyes nap. senki nem mondta, hogy ennyire közel fogom magamhoz érezni az észt lányt, aki időnként csak úgy feláll a teremben és hajladozik kicsit jobbra-balra, aki nem fél teljesen máshol lenni egy csoport alatt, és akiről később kiderül, hogy elég komoly pszichotikus epizódokon esett át. vagy az izlandi férfit, aki 12 éves kora óta van a rendszerben, és aki tiszta szívéből gyűlöli a pszichiátereket, és mégis elkísér sétálni, és elmeséli a történetét, és lehetőséget ad, hogy én is elmeséljem az én pszichiáterségem történetét. vagy a román nőt, aki a pszichológusként kezdte, majd átkerült a túloldalra, és most hol jól van, hol rosszul, időnként látszik a szemén a zaklatottság, aztán visszatér, aztán egy spontán bók után elmeséli, hogy milyen gyógyszert szed. 
egyáltalán, van-e túloldal - eddig is kételkedtem benne. és az összes visszajelzés, amit a 8 nap alatt kaptam, azt igazolja, hogy nem csak képzelem, hanem tényleg a legjobb úton járok.
és tudom, hogy giccses, de akkor is a hála a kedvenc érzésem.

2019. november 1., péntek

mikor ha nem a 32-en.
néha elfelejtek félni, de úgy teljesen. néha elfelejtek megállni - mostanában mindig. arról álmodozom, hogy elvonulok egy hétre a nyaralóba, és mindenféle üzenet-felvillanást figyelmen kívül hagyok, de közben egy percet se hagynék ki az életemből.
pár hete hordom j. medálját, és azt hiszem, ez is a folyamat része, hogy már rá tudok nézni bőgés nélkül, meg a kezemre, amin az ő gyűrűje van. tegnap, amikor hazafelé vonatoztunk apával bécsből, azon gondolkodtam, mennyire imádta volna ezt utazást ő is. beülni reggel az első osztályra, az állomásról taxi a belvárosba, séta össze-vissza, egy különleges bolt, egy kiállítás, kávé a mozartban, október végi karácsony, helló, nagyvilág.
nagyon klassz lett volna megadni ezt neki, de az is nagyon klassz, hogy azzal, hogy ennyire hasonlítunk, tulajdonképpen örökre viszem magammal.
szeretnék egyszer az lenni valakinek, aki ő volt nekem. szeretnék legalább ilyen otthonos 32-őt, mint amilyen volt a 30 meg a 31.
izland, azt hiszem, pont a tökéletes lesz kezdésnek.

2019. szeptember 2., hétfő

(eufória)

minden jobb part és minden bal part elhomályosul, de tele lesz a világ végtelen sok kemény híddal.

ez még a magyar szürrealisták kiállításán volt, és egyáltalán nem kapcsolódik a mai naphoz, de nagyon tetszik, ezért megörökítem itt is. szentkuthy miklós prae című könyvéből van, amin valahogy mindig megakadt a szemem a szüleim könyvespolcán, és mégsem olvastam soha.
annyira visz az ügyelet utáni felhúzottság, hogy komoly erőfeszítéseimbe kerül visszafogni magam. úgyhogy inkább messziről elkerültem ma minden boltot, még azt is megálltam, hogy a mono-ba bemenjek, pedig ott voltam pedikűrösnél a túloldalon.
aztán azért azt nem bírtam ki, hogy ne fedezzem fel egy kicsit a XV. kerületet, ha már arra fújt a szél. először olyan volt, mintha a balatonon lennék vagy bánkon, aztán találtam gyönyörű épületeket, aztán találtam teljesen kihalt utcákat, és találtam némi őszt is. aztán tényleg felkerekedett a szél, meg elkezdtem érezni, hogy elfelejtettem enni, úgyhogy hazajöttem.
mindenesetre most van egy nagy halom pszichoterápiás könyvem, kíváncsi vagyok, mit fogok érteni mennyit fogok elolvasni belőle.
mindennél jobban szeretnék most egy szobával nagyobb lakást, ahol lenne hely kipakolni és kint hagyni a festékeimet, aztán bezárni magam mögött a terpentin- és acetonszagot.
ma kétszer is eszembe jutott, két régi életdarabkám.




2019. szeptember 1., vasárnap

(nyárvége)

hétfőn hazaindultam a benti papucsomban, amit csak a villamoson konstatáltam ("valami nem stimmel, de mi?!"), aztán elkapott a zivatar is a hídon, ami gyönyörű volt, és ironikus módon a napom fénypontja,  de a papucsnak annyira nem tett jót.
kedden az alapítványnál felejtettem a pecsétemet, amikor afölötti aggodalmamban kapkodtam, hogy nehogy bezárjanak az épületbe, annyira indulhatnékja volt a többieknek.
szerdán a hűtőszekrényben szerettem volna elhelyezni az elmosott kávéscsészéket, pár percbe beletelt, hogy leessen, hogy az egy másik szekrény.
néha kicsit parázom, hogy másik rám bízzák az életüket. 


2019. augusztus 23., péntek

a "már csak azt kéne kitalálnom, mi az, amiből visszább tudok venni az életemben" helyett szeptemberben kezdődik az újabb képzés, egyelőre odáig jutottam, hogy (1) pánikolok, mert (a) túl sok lesz időben-energiában, és nem fog menni. (b) túl sok lesz agyilag, és én igaziból tökhülye vagyok. (c) semmi időm nem marad sorozatot nézni regenerálódni, mást csinálni, és emiatt konstans kibírhatatlan leszek. (2) hisztizek, mert (a) megint be kell jelentkezni a dékániba, akikkel folyamatos - és meglehetősen egyoldalú - levelezésben állok már most, és ahol (b) megint papíralapú indexem lesz, amihez (c) holnap, az ügyelet után még mehetek igazolványképet csináltatni. (3) szorongok, amiért nem találtam meg egyelőre az összes könyvet, ami a kötelező olvasmányokat tartalmazza, és amúgy is mi van, ha az egészből egy kukkot nem fogok érteni. 
ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok. például átrendeztem a kórházi szobám, behoztam két növényemet, kivitettem egy tökfölösleges második íróasztalt, és feltettem a falra még csomó képet. többet b. csinált még a 80-as években amerikában, teljesen amatőr képek, mégis van valami a hangulatukban, amit nagyon szeretek. 
(ilyenkor mindig fellángol a fotózás megtanulása iránti igényem is, de valami azt súgja, hogy még egy tanfolyam már tényleg sok lenne. szmájli.)




2019. augusztus 14., szerda

szívem szerint listáznám most én is, amikről írni szeretnék, de tudom, hogy amikor legközelebb ide jutok egy hónap múlva, úgyis már valami teljesen más témám lesz, szóval tökéletesen felesleges.
a nyaralás a triónk szempontjából szerintem csodálatos volt, montenegro pedig ha nem is életem országa, de örülök, hogy láttam. mondjuk most épp, szokásomhoz híven, már a következő utazáson kattogok, ami - hatásszünet - nem más lesz, mint izland! igazi szülinapi ajándék, valami egészen fantasztikusan be vagyok zsongva, pedig pár hónapot még várnom kell rá.
a szigeten 3 és fél napot voltam kint, zeneileg ismét bebizonyosodott, hogy nem az én műfajom, viszont a son lux gyönyörű volt, florence pedig, hát, rá nincsenek szavaim. maradjunk annyiban, hogy a cosmic love-ot és a shake it out-ot (meg valami ismeretlen dalt) végigbőgtem, a többit meg végigvigyorogtam üdvözült mosollyal az arcomon. utána hajóval mentünk a jászaira, utána pedig életemben először ültem olyan autóban, ami nagyon menő. nyilván kikunyeráltam, hogy a szabadsághíd és hűvösvölgy érintésével vigyenek haza.
ja, és irtó expert vagyok csillámtetkó- és kitűző/hűtőmágnes-készítésben, viszont egyelőre a teszt alapján 2 pont még hiányzik ahhoz, hogy kényszeres vásárló legyek. huhh.
ma egy bácsi, ahogy jöttem a másodállós ügyeletem felé, és letértem a járdáról az úttestre, hogy ők elférjenek, megállított, és azt mondta, "aki jó ember, az kis helyen is elfér". aztán meglapogatta a vállamat párszor, és továbbment. 

annyira jó mindenhol.