great expectations.

great expectations.

2018. december 6., csütörtök



én nem is értem magam, hogy a fenébe hanyagolhattam valamit ennyi évig, amit ennyire szeretek. persze, nem akarom elkiabálni a lelkesedésem, elvégre még csak másodjára voltam úszni, de ma már két kilométert sikerült lenyomnom kevesebb, mint egy óra alatt, és jóval több volt benne a gyorsúszás, mint vasárnap. minden hosszal jobban élveztem, ahogy a hullámok fodrozódnak körülöttem, és olyan selymes ennek a csaszinak a vize (köszi, v.!), hogy csak a húgyhólyagom gyenge kapacitása miatt voltam hajlandó (pontosabban kénytelen) otthagyni a medencét. azt is szeretem, ahogy az épület sárgája harmonizál a víz kékjével, meg ahogy a feszített víztükör felett megül a sejtelmes gőz, az orromig se látni, akár egyedül is lehetnék az egész világon. szeretem ezt az érzést, főleg ügyelet után.
meg azt is szeretem, hogy pár nap alatt sikerült túltennem magam ezen a t.-ügyön, egy hete már csak akkor gondoltam rá, amikor valaki kérdezett a fejleményekről. mondjuk, azt hiszem, ezt nagyrészt annak is köszönhetem, hogy annyira nincsenek mazochista hajlamaim, és ha ezt az egyetlenegy fiút leszámítva az égvilágon mindenhonnan, akik számítanak, csupa szeretetet és figyelmet és kedvességet kapok, akkor nem túl sok realitása van az orrlógatásnak. a szilfa bonszait, amit a könyvklubos lányoktól kaptam a szakvizsgámra, sárkánynak neveztem el (a kungfu panda dragon warrior-je után szapadon). remélem, méltó lesz a nevéhez, és túlél engem.

2018. november 29., csütörtök

valahogy kéne ezt most szublimálnom. hogy t. az egy héttel ezelőtti hálaadás, a gyönyörű virágcsokor, a cuki mondatok és meglehetősen szenvedélyes csókolózások után gyakorlatilag szó nélkül eltűnt. najó, nemigaz, mert kaptam még pár nap múlva egy mea culpázó üzenetet arról a sok mindenről, ami összejött, és ami miatt megzuhant és köddé vált, meg arról is írt, hogy másnap hív. aztán nem hívott, hanem én próbáltam őt, aztán kedd éjjel - megállítandó a rámtörő impulzusokat - inkább kitöröltem a számát. azt hiszem, nagyjából bármit (de legalábbis megzuhanások és elvonulások terén meglehetősen sok mindent) megértek és bármilyen lelki történéssel empatizálok, de sose tudtam mit kezdeni se a hallgatással, se a várakozással. gondolom, akkor ez lenne az aktuális lecke, csak valahogy pont nem tanulást terveztem a szakvizsga utánra. 
(valamiért amúgy elhiszem, hogy igazat ír, a sok lefuttatott egyéb forgatókönyv ellenére, szóval még a segítő énemet is birizgálja, hogy nem segíthet.)
amúgy meg szublimál a fene. inkább elmesélem, hogy milyen gyönyörű orchideát (aka szakorvos-virág) kaptam a nővérektől, hogy mennyire szuper volt a kedd esti koccintás a kollégáimmal, hogy tenyéren vagyok hordozva, amióta visszamentem dolgozni, hogy szombat este a lukácsban áztattuk habtestünket b.-val (és még i. is a nyakamba ugrott váratlanul), hogy szerveződik a februári szicília, hogy valamelyik éjjel szállingózott a hó, amikor sétáltam haza, hogy végre érzek éhséget, hogy vettem úszódresszt, és alig várom, hogy szembesüljek azzal, mennyire nincs vízi állóképességem felavassam. 

2018. november 23., péntek

ha az ajtón való kilépésem pillanatától számoljuk, már több, mint három napja szakorvos vagyok. lassan nem csak kimondom ezeket a szavakat, hanem érzem is. nehéz eldönteni, az előtte érzett feszültség lassú lecsengése miatt nem alszom, vagy mert egyszerűen túltölt a szeretet meg a hála. sokszor hiszem azt, hogy az olyan norvégerdős vagy amalfi tengerpatján a sós vízben hullámzós hatalmasság-élményeket nem lehet überelni, de azt hiszem tévedek. ezt nem lehet überelni. a felesleges-számolni-hány üzenetet előtte-utána, a telefonokat, a legváratlanabb helyekről érkező megerősítéseket, a szerdát és a mát a munkahelyemen, a barátaim és a kollégáim büszkeségét és boldogságát. nagyon szeretem őket és nagyon szeretnek. és most nem az lesz a következő mondatom, hogy nem is értem, miért, hanem lubickolok tovább, és közben abban is lubickolok, hogy megengedem magamnak ezt a lubickolást. 
olyan nehéz volt csak egyetlen papírfecnit (najóó, titokban kettőt) teleírni a háláimmal tegnap este. és itt volt t. is picit a bulin (aka hálaadásnapi nagy zabáláson). és tegnap fogtuk meg először egymás kezét, amikor a kocsijához kísértem. 

2018. november 9., péntek

most az van, hogy konkrétan szorongok attól, hogy merészelek nagyjából fél óráig nem tanulni (és nem azért, mert épp hív valaki épp, érdeklődni vagy segítséget kérni). hogy én mennyire gyűlölöm ezt, a flexibilitásom teljes hiányát (orbitorfrontális kéreg? cinguláris kéreg? nucleus caudatus? szerotonin? dopamin?). tényleg, mint egy kényszeres, most épp tartom vissza magam, csak én nem a sütő kikapcsoltságának ezredszeri ellenőrzésétől, hanem például attól, hogy most azonnal (1) abbahagyjam a lustlákodást (aka blogolást), vagy (2) külső megerősítő után nézzek, hogy valóban nem követek el óriási hibát és bűnt, ha most írok egy bejegyzést.
amit napok óta szeretnék már, mert tudom, hogy az orvosis bejegyzéseimet is tökjó volt később visszaolvasni, segítenek értékelni az életet az unalmasabb napokon, vagy túlélni - teszem azt - egy újabb vizsgafelkészülést.
mert tudom én, hogy volt már ilyen, éreztem már ezt, ó, de hányszor. hogy nem tudok semmit, nem jegyzek meg semmit ("jé, ezt ki írta? én?!? ezt meg ki húzta alá kétszer vastagon? biztos nem én."). aztán meg orvos lettem. és azóta eltelt több, mint öt év, és lett orvos-identitásom, és elég jó pszichiáternek is van merszem tartani magam. még akkor is, ha nem teljesen értem a GWAS-vizsgálatok mechanizmusát, vagy nem tudom megjegyezni ezeket az átkozott agyi konnektomokat, vagy hogy mikor alkotta meg Hathaway és McKinley az MMPI-t (najó, azt pont tudom, hogy 1945, basszus).
miért ilyen nehéz a valóságban maradni ennyi papír és betű között? annyira hiányoznak az emberek (a barátaim, a kollégáim, a betegek). 

de hogy valami pozitívat is írjak: egész nap a fejemen hagyom az éjszakai ránctalanító krémet, szóval hiába fogytam csonttá-bőrré, legalább ráncos nem lettem. és ma fittyet hányok magamra, és elmegyek n.-val az új szamosi zsófia-filmre. és már csomó barátom igent mondott a hálaadásnapi vacsira, szóval, azt hiszem, még nem utálnak.


2018. október 12., péntek

aludni kéne vagy legalább olvasni a william whartont. úgy döntöttem, a héten elengedem a szakvizsga-témát, tegnap r.-val voltunk harmonika-koncerten, és persze bepótoltuk az elmúlt 4 hónapot (és egy percet nem gondoltam a tételekre), ma átjött t., és awwwww. hozott rózsát, és megismerkedett n.-val is, akinek szintén az volt a reakciója, hogy awwwww. holnap meg j.-nál alszom, mert a férje épp turnézik valamerre, v.-nek már egész nagy szókincse van állítólag, szóval talán vele is lehet végre értekezni majd a világ nagy dolgairól. szombaton bemegyek ugyan bohóckodni  a kórházba fél napra, de aztán már lebeszéltünk egy gofrizós randit t.-vel (és awwww). 
akkora mázlista vagyok.

2018. október 1., hétfő

most jó. most, amikor az insomnia maga alá temet, és soha életemben nem fogom elfelejteni, milyen az, amikor itt vagy, és közben mégis valami egészen új küszöbén állok. régen fintorogva, kicsit szánakozva nevettem ki, ha valaki azt mondta, a harmincas évek a virágkor, de mi van, ha tényleg. soha ilyen szabad nem, soha ennyire szégyentelenül önmagam nem voltam még. 
de hogy kivételesen valami konkértumot is írjak.
pénteken a fridakahlón azt hittem, nem fog elmúlni. a sírás, ami kicsit már az elején elkezdődött, hiába ismertem az életét és a képeinek egy részét. a végén két videó teljesen a diego iránti szerelmének van szentelve, és amikor néztem az elsőt, a hangnélkülit, az olyan volt, mintha magamat nézném. persze, ez így mégsem teljesen konkrét vagy igaz. mert hát nyilván nem szoktam magamat nézni, pláne nem, amikor épp szerelmesen nézek. (mennyiszer ismétlem, hogy nézek, atyaég, mégis aludni kéne.) szóval inkább, hogy ilyennek képzelem magam. vagy ha b. szemébe nézek, akkor így tükröződöm. ez valami több, mint a szerelem, néha mintha egészen más lenne. örökre köt, és nem tudok nélküle élni, ahogy frida sem tudott diego nélkül (és diego sem frida nélkül). 
a második videóban a naplóját olvasta fel a nő, aki a salma hayek-es életrajzi filmben is szinkronizálta anno. nem tudtam felállni, b. mellettem, kezem a kezedben, mintha kezed kezem volna. nem tudtam mozdulni, ez az én naplóm, ezek az én szerelmes leveleim hozzád. 
azóta sem tudok mozdulni, pedig eltelt a péntek, eltelt a szombat, damien rice a momkultban - a mozdulhatatlanságom második oka. abban is biztos vagyok, hogy ennek az egésznek ahhoz van köze, hogy most változik a jelenem (a jövőm?). mert még mindig itt van ez a fiú, aki tényleg fiú, és én azt akarom, hogy maradjon. vele akarom a mozdulatlanságot, de közben hogy éljek diego nélkül. tételkidolgozás helyett bárcsak a festéstől fájna a vállam, ma jutott eszembe, hogy beszárad az összes körömlakkom.