great expectations.

great expectations.

2020. augusztus 26., szerda

 kattogok egy csomó mindenen.


hogy hova ment el megint a nyár, a biciklizések a munkába, a rámtapadt ing, nagyjából ez van meg, és persze az a pár nap olaszország. 

hogy valami hiány, az van most, de attól, hogy nemjól, nagyon messze vagyok. talán jobb lenne, nemjól lenni most. 

hogy amire vágyom, hiába vágyom jól, mégsem zökkenőmentes. interperszonális bakijaimat objektív fejjel, de elkövetem újra. (vagy ez lenne a szerelem per definitionem?)

hogy tanulni kéne, mert mindjárt vizsga, de nemtudok, de nemtudok, de nemtudok.

hogy az egyik betegemtől megint elképesztő, mennyit tanulok, és annyira hálás vagyok, amiért ő is engedi tanítani magát, nyolcvan éves, és mégis képes, és én hiszek benne. 

hogy a héten voltam egy fiú röpicsapattal beszélni (irtó szexik by the way), és vállalhatok-e olyan feladatot, aminek a tökéletes megoldását nem tudom előre.

hogy van, akinek az én apukám tulajdonképpen a vágyott apuka, és annyira dühös tudok lenni ilyenkor az apukáinkra.

hogy néha annyira dühös vagyok amúgy is. 

hogy félhold van, és ülök a kertben, és álljon meg az idő.

hogy mutathassam meg mindenkinek, aki most a szívemben van, hogy mi van a szívemben.

hogy hiányzol.


2020. július 28., kedd

és most van az a pillanat, hogy végre tényleg el tudom hinni, hogy holnap utazunk. és tudom, hogy sokak szemében firstworldproblem és túlkapás, és azt is tudom, hogy itthon is gyönyörű helyek várnak még a felfedezésemre, és külföldre utazni némelyek szemében egyenesen honfitársaink elárulása most, dedede egyszerűen szükségem van a tengerre és az olasz nyelvre és az egy eurós cortadóra a lokál kávézóban és a marsfagyira a parti sétányon. 
nagyon régen volt ilyen, hogy ennyi ideig nem jártam sehol, és nyilván vannak egyéb megküzdési módjaim is (vö. 70 kilométernyi bringa egy vasárnap délután), de valószínűnek tartom, hogy amíg mozgásképes leszek, az utazás marad a százötven százalékos kikapcsolás és mindfulness-élmény számomra. 
különben meg hiányzik a blog (és mások blogja is), lezártam a soksok éves önismereti terápiámat, egy hétig osztályt vezettem a kórházban, csupa nagyon szerethető betegünk van, akiktől csokit kapok szeretetből meg saját gyártású kulcstartót, és ilyenkor mindig felülíródik a túl nagy felelősség miatti nyűglődésem, és persze halálra szorongom magam a szeptemberi vizsga miatt, de képtelen vagyok rendesen nekiülni a tanulásnak.

tényleg jó lesz elhúzni a csíkot.


2020. június 28., vasárnap

a fullasztó nyári esték íratlan szabálya, hogy nem iszunk vörösbort, kivéve, ha a házigazda direkt a kedvemért veszi (büszkén emlékezve, hogy szeretem az argentin és chilei vöröseket) és bontja ki. aprókat kortyolok, aztán észrevétlenül visszatérek a roséfröccsre. járunk körbe, mindenki mond egy zenét, dj-skedem lelkesen és többnyire igazságosan. egy idő után áttérünk a magyarokra, főorvosoknak - kissé etikátlanul - nehezített a pálya: olyat kell mondani, akit kezeltek már. (mindenkinek sikerül.)
szeretem őket, szeretem, ahogy nevetünk magunkon. 
a felnőtt életemmel párhuzamosan néha fut bennem egy nagyon is kamaszkori érzés. mintha 17 és nem majdnem-33 lennék ma, ez a délután a kertben, lapozok lomhán a regényemben, és tényleg semmire nincs gondom. újra és újra meg tudok döbbenni az illatok erején, másfél kertnyi távolságból megérzem a szomszéd nő parfümjét, és máris öregszem néhány évet, most 20-on kevés vagyok, ringatózom a hintaágyban, és utálom az orvosit. 
a színek is ilyenek, a magenta rúzs örökre m., a zöld kardigánom örökre é., a sárgadinnye örökre b.. azt hiszem, hiába is hadakoznék ellene.
nemsokára egy éve lesz trieszt, és nemsokára megint azok között a fakózöldek és kékek között fogok feküdni a parton. most hármasban leszünk, n., p. és én. ha valaki akkor elmeséli nekem a most-ot, teli szívből kinevetem. mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy akkor szerettem belé, amikor minden reggel megvárt a kávéval, és mindenáron akart közös szelfit a világítótoronynál. amikor a hazúton először fogtuk meg egymás kezét, magunk előtt is titokban tartva, ami történik.

2020. június 22., hétfő

("these blues")

nézegettem ma egy fotóalbumot, idős betegem gyászmunkája, ötven év szimbiotikus ("halálos"), gyönyörű és ijesztő szerelem után veszítette el a feleségét három éve, róla és neki szól ez az album. tele van fákkal, tele teátrális és csodálatos mondatokkal, tele az együtt örömével és tele az azóta-hiánnyal. azt írja a(z egyébként pszichológus) feleségéről, hogy szeretett gyönyörködni, "köszönöm a gyönyörködés örömét" - idézi őt, és én magamra ismerek, még mielőtt észbe kaphatnék, illik-e magamra ismerni ebben. 
aztán elkalandozom, szíven üt a hála. amikor kamaszkoromban a pszichiáterkedésről álmodoztam, egészen pontosan így képzeltem el. itt van egy ember, ez a története, ez az arca, ez a szíve. eszembe jut, hogy ki is mondta nemrég, nem a szem, hanem a száj a lélek tükre, aztán beugrik a legutóbbi előadás - mégis van valami hasznos ebben a terapeuta-képzésben. 
irtó sokat agyalok azon, hogy amikor adok, akkor tényleg adok-e. mit kap tőlem ez a férfi, közel a nyolcvanhoz, hihetetlen műveltséggel, tehetséggel, a bokájáig sem érek fel. aztán eszembe jut é., ahogy bevackolja magát a szobámba, a kardigánomba, a három hónapnyi reggeli kávé-rituáléink, a kézakézben sétáink, miközben angolul beszéltünk, mert úgy kevésbé volt afáziás. és hogy most otthon van, és biztonságban és jól. mit kapott tőlem ő, és mit én őtőle. 

az van, hogy félelmetes dolog a szeretet.


2020. június 21., vasárnap

hihetetlen sebességgel peregnek a hetek, de ezt a mostanit legalább a meggyes sütik viszonylatában meg tudom fogni.
kaptunk vasárnap egy csomó meggyet, és apukám persze rögtön elkezdett nyünnyögni, hogy a nyakunkon fog maradni. úgyhogy hétfőn clafoutis-t csináltam, szerdán meggyes piskótát, ma pedig galettet. ez utóbbi egyszerűen világbajnok, szívem szerint egyben belapátolnám az egészet, de mértéktartó vagyok, és hagyok belőle életem férfiainak is.
nem tudom, hol van a nyár, magamhoz képest ebben is igyekszem mértéktartóan hisztizni meg türelmetlenkedni (mondjuk az eléggé drámai volt, amikor több, mint 3 hónap békávé-szűzességet kellett kedd reggel megtörnöm a zuhogó eső miatt.). ma pont a megyeri hídon tekertünk, amikor lecsapott az apokalipszis, a diszkrét akrofóbiámnak adott egy löketet, de még így is gyönyörű volt a táj, a híd, a suhanás.
most olyan érzésem van egyébként, mintha valami fontosat akartam volna írni, de jobban meggondolva, nincsen semmi fontos.
néha nem is rossz ez a csak-úgy-levés.



2020. május 18., hétfő

tulajdonképpen ezt a posztot egy hete írtam meg fejben, amikor már a visszaúton futottam a fótin,  és egészen olyan volt, mintha repülnék. arra gondoltam, hogy mennyivel jobban megy a futás, ha nem próbálom magam visszafogni közben. tartalékolni, belátónak lenni, aggódni, hogy nem fogom bírni a tempót. olyan ez, mint az éneklés a kórházban (az egyik szkizofrén beteg zseniálisan zongorázik, és a karantén-időszakban elkezdtük próbálni a hallelujah-t), biztos voltam benne, hogy azon a magasságon nekem a fél dal se fog kijönni a torkomon. aztán elkezdtem merni kiengedni, és nem menekült el sikítva senki a sokadik ismétlésnél már a legmagasabb részeknél is tudtam szabályozni a hangszínem. 
és, azt hiszem, ezt az egész analógia áttehető az érzésekre. több fontos ember is mondta már életemben, hogy slow down, adjak kevesebbet, legyek kevesebb. és biztos vagyok benne, hogy igazuk van, csak nekem mintha más lenne a működőképes recept a boldogságra.
szóval, a valódi lényeg nyilván nem a futás, ami nagyrészt akaraterő (meg egy kis genetika), és nem is az éneklés, hanem az érzés közben. hogy tessék, itt vagyok, ez vagyok, ha nem tartom magam vissza, ha nem félek a következménytől, ha nem tartalékolok későbbre. hogy itt van bennem ez a hatalmas, mindig is visszanyomott lendület. 
hogy akkor repülhetek.


2020. április 18., szombat

a héten kétszer is autóval mentem a kórházba, ha elég bátor vagyok utánaszámolni, akkor minimum 13 éves a jogsim, de most először ültem úgy a volán mögött, hogy nem volt mellettem senki. nagyon furcsa érzés, hogy ez a pandémia eddig - kis túlzással - csak pozitívat hozott az életembe, ezt a belső falat például nem tudom, mikor és hogyan bontottam volna le egyébként. bónuszként, az összes 45 feletti férfikollégám odáig van apukám - állítólag a nyolcvanas-kilencvenes években elképesztően menő, ám elérhető kategóriába tartozó - sportkocsijáért. arról azért egyelőre mindenkit lebeszéltem, hogy beüljön mellém, de életemben most először nem érzem totális lehetetlennek, hogy egyszer ez is bekövetkezzen. 
ma is én vezettem haza a nyaralóból, ahol azzal a két emberrel voltam, akik szerintem a legfontosabbak az életemben (húgom, szerelmem). hihetetlen csíje van a háznak, valahogy megnyugszik az idő, ahogy átlépjük a küszöböt. még egy dolog, amiért nem győzök elég hálásnak lenni.