great expectations.

great expectations.

2018. október 12., péntek

aludni kéne vagy legalább olvasni a william whartont. úgy döntöttem, a héten elengedem a szakvizsga-témát, tegnap r.-val voltunk harmonika-koncerten, és persze bepótoltuk az elmúlt 4 hónapot (és egy percet nem gondoltam a tételekre), ma átjött t., és awwwww. hozott rózsát, és megismerkedett n.-val is, akinek szintén az volt a reakciója, hogy awwwww. holnap meg j.-nál alszom, mert a férje épp turnézik valamerre, v.-nek már egész nagy szókincse van állítólag, szóval talán vele is lehet végre értekezni majd a világ nagy dolgairól. szombaton bemegyek ugyan bohóckodni  a kórházba fél napra, de aztán már lebeszéltünk egy gofrizós randit t.-vel (és awwww). 
akkora mázlista vagyok.

2018. október 1., hétfő

most jó. most, amikor az insomnia maga alá temet, és soha életemben nem fogom elfelejteni, milyen az, amikor itt vagy, és közben mégis valami egészen új küszöbén állok. régen fintorogva, kicsit szánakozva nevettem ki, ha valaki azt mondta, a harmincas évek a virágkor, de mi van, ha tényleg. soha ilyen szabad nem, soha ennyire szégyentelenül önmagam nem voltam még. 
de hogy kivételesen valami konkértumot is írjak.
pénteken a fridakahlón azt hittem, nem fog elmúlni. a sírás, ami kicsit már az elején elkezdődött, hiába ismertem az életét és a képeinek egy részét. a végén két videó teljesen a diego iránti szerelmének van szentelve, és amikor néztem az elsőt, a hangnélkülit, az olyan volt, mintha magamat nézném. persze, ez így mégsem teljesen konkrét vagy igaz. mert hát nyilván nem szoktam magamat nézni, pláne nem, amikor épp szerelmesen nézek. (mennyiszer ismétlem, hogy nézek, atyaég, mégis aludni kéne.) szóval inkább, hogy ilyennek képzelem magam. vagy ha b. szemébe nézek, akkor így tükröződöm. ez valami több, mint a szerelem, néha mintha egészen más lenne. örökre köt, és nem tudok nélküle élni, ahogy frida sem tudott diego nélkül (és diego sem frida nélkül). 
a második videóban a naplóját olvasta fel a nő, aki a salma hayek-es életrajzi filmben is szinkronizálta anno. nem tudtam felállni, b. mellettem, kezem a kezedben, mintha kezed kezem volna. nem tudtam mozdulni, ez az én naplóm, ezek az én szerelmes leveleim hozzád. 
azóta sem tudok mozdulni, pedig eltelt a péntek, eltelt a szombat, damien rice a momkultban - a mozdulhatatlanságom második oka. abban is biztos vagyok, hogy ennek az egésznek ahhoz van köze, hogy most változik a jelenem (a jövőm?). mert még mindig itt van ez a fiú, aki tényleg fiú, és én azt akarom, hogy maradjon. vele akarom a mozdulatlanságot, de közben hogy éljek diego nélkül. tételkidolgozás helyett bárcsak a festéstől fájna a vállam, ma jutott eszembe, hogy beszárad az összes körömlakkom. 

2018. szeptember 20., csütörtök

az osztályomon dolgozó két kezdő rezidenslányt beszerveztem az egyik közelgő bulvárkongresszusra magam helyett. 
k., a kolléganőm, amikor meglátta, hogy október közepén még be vagyok osztva ügyelni, azonnal írt, hogy szerinte nekem akkor már csak tanulnom kell, átveszi. csak úgy. a múltkor azt is mondta, hogy amikor elkezdett dolgozni, én lettem a példaképe, mondjuk akkor egy másik kollégánk esküvőjén voltunk, túl jónéhányféle boron. 

valami ilyesminek képzeltem el kamaszként a karmikus körforgást.




2018. szeptember 17., hétfő

persze a végére engem is elkapott a takonykór, de soha ennyi röhögést, magunkon, ennyi összetartozás-érzést pedig már tényleg nagyon régen. és ilyen sok emberrel talán még soha, mert anno az osztálykirándulásokon vagy táborokban mindig klikkesedtem. 
és nemtudom. azt hiszem, megismertem egy fiút. hullámzó tengeremet ambivalenciára keresztelem. itt van b.. az érzéseim iránta a múlt és a jelen, de nem lehet a jövő. és itt van ez a fiú, t., és valamiért minden reggel őt kereste a szemem, és észrevettem, amikor feszült volt az egyik vacsoránál, és olyan kedvesek a szemei, és talán lehetne ő (és én???) a jövő. 

2018. szeptember 14., péntek

átestem a tűzkeresztségen, a végére már egész magabiztos lettem a szövegemmel (még a schizophrenic process-kifejezést is értelmes kiejtéssel el tudtam mondani), aztán annyira megcsúsztak az olaszok a saját dumájukkal, hogy minket külföldieket jól ledaráltak, a felét se tudtam elmondani. mondjuk így is tökjó élmény volt, egyrészt, hogy tudtam kezelni, hogy change of plans, de azonnal, másrészt a legnagyobb ovációt azzal arattam, amikor a tolmácsot (ja, merthogy senki nem beszélt angolul rendesen) kijavítottam, és mondtam helyette egy olasz mondatot. úgyhogy jövőre max tíz perces szöveg, olaszul. most is kacérkodtam a gondolattal, de mégiscsak itt van ez a szakvizsga-ügy, eléggé luxus lett volna elővenni az olasz nyelvtankönyveket.
de nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy utána elmentünk a tengerhez tirreniába, és egyrészt rájöttem, hogy itt nyaraltunk e.-ékkel ezer éve, másrészt fantasztikusan gyönyörű volt, és soha nem fogom megunni azt az érzést, amit a hullámok és a sós víz illata ad. mar a dentro, mar a dentro, ismétlődtek a szavak a fejemben, és olyan nehéz volt hazaindulni.
mar a dentro, és az emberek körülöttem, akik idegenek, és mégis, klassz érzés alkalmazkodni hozzájuk, és nagyon-nagyon rég nem éreztem ezt a csapathoz tartozást, mint most. alig várom, hogy holnap a focikupa-meccsen egy utolsót szurkolhassak. (újonnan felfedezett szupererőm, hogy elképesztően jól tudok szurkolni.)


2018. szeptember 11., kedd

úristen.
én most itt vagyok, egyedül egy kis camera-ban, és igen, ezek a részek már nyilván részben hozzáépítettek, de én mégis arról álmodozom, kik hajtogathatták be előttem száz évvel ezekbe a szekrényekbe a ruháikat. még sose aludtam egyedül hotelban (mert a januári debreceni kongresszus szállását, aka sporthotelt, inkább munkásszállóként tudnám titulálni). szeretem a zsalugátereimet (máris a birtokos jelzőt használom, igen). szeretem, hogy ma este olaszul és franciául is gagyorásztam, érteni pedig mindkét nyelven mindent. ilyenkor az az érzésem, mégiscsak bármire képes vagyok, és nem is olyan merész egy olasz vagy francia - mondjuk egyéves - ösztöndíjról álmodozni (már ha létezik ilyen, de hát why not).
a tmobil/iphone jóvoltából az önuralmam is edzésbe van véve: valamiért az iphone-jaink mobilinternete nem működik, így csak a szálláson van wifim, ahol gyakorlatilag alig leszünk.
négy klienst (de hülye szó még ez is, de gyerekeknek sem hívhatom őket, hisz a legkisebb is 18 múlt) hoztunk magunkkal, egyszerre bájosak és fárasztóak (egész úton szópókert és egyéb hasonlóságokat játszottunk a kisbuszban). nagyon várom, hogy megismerjem a történetüket.
mondjuk úgy két órával kezdődhetne később is a program, mert most esélytelen elaludnom (túl sok az új illat és tárgy), de a holnap délután szabad, és megyünk firenzébe, és awwww.