great expectations.

great expectations.

2020. május 18., hétfő

tulajdonképpen ezt a posztot egy hete írtam meg fejben, amikor már a visszaúton futottam a fótin,  és egészen olyan volt, mintha repülnék. arra gondoltam, hogy mennyivel jobban megy a futás, ha nem próbálom magam visszafogni közben. tartalékolni, belátónak lenni, aggódni, hogy nem fogom bírni a tempót. olyan ez, mint az éneklés a kórházban (az egyik szkizofrén beteg zseniálisan zongorázik, és a karantén-időszakban elkezdtük próbálni a hallelujah-t), biztos voltam benne, hogy azon a magasságon nekem a fél dal se fog kijönni a torkomon. aztán elkezdtem merni kiengedni, és nem menekült el sikítva senki a sokadik ismétlésnél már a legmagasabb részeknél is tudtam szabályozni a hangszínem. 
és, azt hiszem, ezt az egész analógia áttehető az érzésekre. több fontos ember is mondta már életemben, hogy slow down, adjak kevesebbet, legyek kevesebb. és biztos vagyok benne, hogy igazuk van, csak nekem mintha más lenne a működőképes recept a boldogságra.
szóval, a valódi lényeg nyilván nem a futás, ami nagyrészt akaraterő (meg egy kis genetika), és nem is az éneklés, hanem az érzés közben. hogy tessék, itt vagyok, ez vagyok, ha nem tartom magam vissza, ha nem félek a következménytől, ha nem tartalékolok későbbre. hogy itt van bennem ez a hatalmas, mindig is visszanyomott lendület. 
hogy akkor repülhetek.


2020. április 18., szombat

a héten kétszer is autóval mentem a kórházba, ha elég bátor vagyok utánaszámolni, akkor minimum 13 éves a jogsim, de most először ültem úgy a volán mögött, hogy nem volt mellettem senki. nagyon furcsa érzés, hogy ez a pandémia eddig - kis túlzással - csak pozitívat hozott az életembe, ezt a belső falat például nem tudom, mikor és hogyan bontottam volna le egyébként. bónuszként, az összes 45 feletti férfikollégám odáig van apukám - állítólag a nyolcvanas-kilencvenes években elképesztően menő, ám elérhető kategóriába tartozó - sportkocsijáért. arról azért egyelőre mindenkit lebeszéltem, hogy beüljön mellém, de életemben most először nem érzem totális lehetetlennek, hogy egyszer ez is bekövetkezzen. 
ma is én vezettem haza a nyaralóból, ahol azzal a két emberrel voltam, akik szerintem a legfontosabbak az életemben (húgom, szerelmem). hihetetlen csíje van a háznak, valahogy megnyugszik az idő, ahogy átlépjük a küszöböt. még egy dolog, amiért nem győzök elég hálásnak lenni.





2020. április 4., szombat

furcsa egy hullámvasúton ülök mostanság, folyamatosan felfelé visz, hiányoznak belőle a völgyek. maximum tizenöt autó ment el az úton, amíg futottam, és valahol az ötödik és a hatodik kilométer között olyan hihetetlen eufória fogott el, hogy majdnem meg kellett állnom bőgni. ez a járvány-dolog, orvosként benne lenni, azt hiszem, felerősíti az egyébként is jócskán bennem lévő hajlamot a túlcsordulásra. talán máskor át tudom adni érzelmeimet az érintésekkel, most viszont mintha hatalmas folyóként áradna bennem a boldogság. egyre gyorsabban vittek a lábaim, a férfira gondoltam, aki vár a házban, az előző éjszakára gondoltam, és arra, hogy ha van olyan, hogy tökéletes, akkor az itt és most van. a lábaimra gondoltam, amik ilyen gyorsan tudnak vinni, a karjaimra, amik annyira szeretnek ölelni. a csomó emberre, akik helyet kapnak a szívemben, é.-ra, és a dalokra, amikről egész életemben ő fog eszembe jutni. 
aztán ott voltam a kitűzött nyolc kilométer végén, és annyira gyönyörűnek láttam mindent, de komolyan mindent, hogy mint az őrült, elkezdtem fotózni, mintha azzal megállíthatnám tényleg a pillanatot. aztán hazaértem, kaptam ebédet, kifeküdtünk a napra, olvastam a mózes egy, huszonkettőt, és egyáltalán nem tudtam már azonosulni a szereplők mélységes kiábrándultságával, amivel öt-hat éve még nagyon is, és ez is annyira klassz.

le tudnám így élni az életem.


2020. március 31., kedd

sétáltam lefelé a szanatórium utcán, hosszú ideig utoljára tettem meg ezt az utat, legelőször pedig éppen két éve és egy hónapja. nem bánom, hogy vége, de azért máris elfogott némi nosztalgia, ahogy csókot dobtam a cuki fekete kutyának a sarki háznál, és eszembe jutott a kép, amit m. lőtt rólam, ahogy sétálok az út közepén, balatoni nyár budakeszin, ezt a címet adtuk neki.
az erdő gyönyörű volt, egy hete mindent hó borított, most rügyezés mindenfelé. szeretnék így lenni a bőrömben, mint ma délelőtt. szeretnék egyáltalán nem aggódni. szeretném, ha a kórházamban emailek kaotikus hada helyett értelmes párbeszédet lehetne folytatni. 
elképesztően hiányoznak az érintések. eddig is tudtam, hogy touchy-touchy vagyok (ezt a kifejezést az egyik izlandi sráctól tanultam novemberben), de most jövök rá, hogy mekkora érzelmi töltést jelent valójában az, hogy naponta minimum két nővért megölelgetek (+ a főnővér), megsimogatom az azt igénylő betegeimet, heti szinten megölelem a kedvenc kollégáimat az alapítványnál, az ex-másodállásomban, és akkor még nem beszéltem a családomról és a barátaimról. az egyetlen mázlim, hogy van op., aki még nálam (!!!) is bújósabb, és ha együtt vagyunk, akkor folyamatos a testkontakt. két humanoid vizsla, azok vagyunk. (egyébként a hétvégén azt találta mondani, hogy velem szeretne élni. úgyhogy járvány ide vagy oda, időnként felröppenek a föld fölé pár méterrel, és csak vigyorgok bele a világba.)
amúgy r. mesélte, hogy az ő olasz pasija is hasonló megvonási tünetekben szenved, úgyhogy a múltkor már azt mondta neki, hogy ha ennek vége lesz, kimegy az utcára, és az első szembejövőt tíz percen keresztül fogja ölelni.

irtó jó lenne ennél az ölelésnél tartani.





2020. március 20., péntek

ha lehet egyszerre aggódni, és teljesen nyugodtnak lenni, akkor bennem ez történik. a ki(jjebb) ürült városban való biciklis-üzemmódot egyelőre nagyon élvezem, sokkal többet mozgok (és sokkal többet énekelek közterületen), mint egyébként szoktam. a kezeimet allergiásra fertőtlenítettem az elmúlt héten, leginkább a betegeim érdekében, remélem, a hétvégén még nyitva lesznek a boltok, hogy szerezhessek jóféle kézkrémet. elkezdtem olvasni, a híreket viszont kerülni. 
minden felborult, és mégis vannak a hétköznapok.
például a betegem, aki ma ment haza, és aki azt mondt búcsúzásánál, hogy az elejétől azt érezte, hogy bennem megbízhat, és ezért olyat is megosztott velem, amit korábban más orvosával nem.
például a másik betegem, akinél szelídebb teremtést nem hiszem, hogy ismertem valaha, és aki minden nap egy lépéssel közelebb van a szívem közepéhez. ha ránézek, egy jövőt látok, amitől rettegek, és ami arra késztet, hogy bármi áron adjak valamit, ami még eljut hozzá, amit még ért. a vírus kevés pozitív hozománya közé tartozik, hogy most - egyelőre - van időm megtenni, hogy leviszem a kertbe sétálni, orosz komolyzenét hallgatunk a szobámban, aztán beszélgetünk róla, cikkeket olvasok fel a neten apukájáról, vagy csak hagyom, hogy ott üljön a kanapén, amíg én zárót írok másnak. annyira szomorú az elveszettsége, annyira-annyira szeretném eltűntetni. ha sokat vagyunk együtt, egész sok tiszta pillanatát is sikerül elkapnom, olyankor elképesztő humora és empátiája van. simán kineveti saját magát és kinevet engem is, kitalálja, hogy melyik pannónia utcai étterembe menjünk el borozni, és a szerelmemről kérdezget. "nem kell beszarni, nem megyek sehova." - mondta szerdán, amikor kérdeztem, hogy ellesz-e egyedül, amíg el kell szaladnom, mert nem akartam hirtelen kitessékelni a szobámból, annyira cukin befészkelte magát. egyszerre szeretném, hogy tényleg maradjon és elengedni. 
egyértelműen rettenetesen elfogult vagyok vele, de nem hiszem, hogy láttam bárkit ilyen átéléssel hallgatni rachmaninovot, és itt van a szemem előtt az arca, az a mély öröm és figyelem, és ha ezt meg tudom adni csak pár percre is valakinek, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a dolgom. 
megint csomót gondolkodom azon, hogy bár jó pszichiáternek tartanak, és jó is annak lenni, mégis, valami egészen mást kéne csinálnom hosszú távon. vagy egyszerűen csak tényleg itt lenne az ideje az anyaságnak?
(a legjobbkor kezdek el ezen kattogni, világjárvány idején, nemsokára kijárási tilalomban.)

2020. március 14., szombat

nagyon érdekes figyelni másokat, magamat, hogy vagyunk ebben a helyzetben. miért és mennyire húzom fel magam azokon, akik halmozzák a lisztet-rizst-tésztát, a mittudoménmit kéne még halmozni. a bosszúság után jön a dilemma, beálljak-e én is a sorba, ha másért nem is, hogy mielőtt a pánikolók tényleg lefosztanak mindent, legyen legalább itthon egy csomag tésztám. de tényleg ezért akarok-e vásárolni? vagy mégis félek, csak nem tudok róla?
amikor olvastam a rendeletet, hogy orvosként nem hagyhatom el az országot, hirtelen ráült valami a mellkasomra. klausztrofóbia, azt hiszem. az áprilisi portói repjegyek mennek a kukába, mondjuk ezen  nem nehéz túllendülni. de hogy ha akarnék se tudnék menni, szokatlan érzés, ma már ez is múlóban. jó volt tegnap éjjel az ex-mentős taxissal beszélgetni erről. jó érzés hinni abban, hogy én helyett együtt-ben fogunk majd gondolkodni. jó, hogy orvos vagyok, és ha oda jutnánk (ahova remélem, hogy nem fogunk jutni), akkor mindenképpen lesz alkalmam részt venni abban, amiben kell.

2020. március 1., vasárnap

annyira sokszor érzem úgy, hogy zéró energiám van az ún. hasznos dolgokra. ide tartozik a blogírás, időnként a különböző szervezések, a takarítás, a hetem átgondolása, a tananyagolvasás a képzésre, a válaszemailek, a bevásárlás (kivéve tej és kávékapszula). ha ezt így átgondolom, rájövök, hogy annyira fáradt voltam az elmúlt egy évben, hogy gyakorlatilag szinte minden átsorolódott a hasznosdolgok-kategóriába. 
ez egyáltalán nem tetszik.
viszont februárban léptem egy jópár jónagy lépést. például felmondtam a másodállós ügyeletemben, úgyhogy a márciusi négy nap lesz utolsó, áprilistól pedig elkezdek official magánrendelni. lett takarítónőm, és ezáltal tisztaság a lakásban. vettem lámpákat, és ha holnap képes leszek felhívni a villanyszerelőt, akkor 5 év után hamarosan nem a csupasz égőkre fogok felnézni a mennyezetre. 
szóval nagyon remélem, hogy nemsokára a saját dolgaimra is annyi energiám lesz, mint amennyit más emberek jóllétére fordítok. 

azért írok pár olyat is, ami viszont tetszik.
mondjuk kezdem pugliával, ahonnan ma jöttünk haza a férfival, akivel polignano a mare szikláin ülve a hullámokat hallgatni egészen pontosan olyan volt, mint amilyennek kamaszkoromban a szerelmet képzeltem, és akivel szerintem igazán le tudnám élni az életem. egyáltalán nem értem, hogy van az, hogy mindenről lehet vele beszélni, de ha egyszer mindenről lehet. és megengedett minden hangulatom, és kimondja a mondataimat, és kimondom a mondatait. és megáll bari sétálóutcája közepén, és azt mondja szeret, és megáll a lungomarén, és azt mondja szeret, és megáll lecce óvárosában, és azt mondja, szeret, és megáll a szüleitől örökölt lakás konyhájában, tiszta cif a kezem, és azt mondja, szeret.
és volt még egy szuper buli is, apukám jóvoltából az újpesti házban, annyira örültek a kollégáim, hogy még ötvenszer több mosogatást és pakolást is megért volna. 
és nem utolsó sorban, elmentem masszőrhöz, akinek köszönhetően a szakvizsga óta először tudok fájdalom nélkül megcsinálni egy teljes nyakkörzést. 

az ő koncertjükre pedig majdnem annyira elmennék, mint ludovicót hallgatni olaszországban: