great expectations.

great expectations.

2017. december 14., csütörtök

nem gondoltam volna, hogy két napon belül meg tud ismétlődni, de én ma úgy sírtam, mint a záporeső. vagy mint ahogy csöpögtek az útmenti jégcsapok. valami érzések olyan hatalmasak lettek, hogy nem tudtam tartalmazni őket, és nem számított a hideg, meg hogy pisilni kiell, meg hogy négykézláb mászom a jeges ösvényen. minden századmásodperc megérte, amit a norvég erdőben (érzitek) töltöttem. (bár, ha jobban belegondolok, már a fehér házak között bömböltem, amikor ott volt a kezemben a latte a cuki lille kaffekompaniet-ből, és közben vigyorogtam, vigyorogtam, vigyorogtam.

se a könnyeket, se a mosolyt nem lehetett letörölni.

(majd azért igyekszem értelmesebbet is írni a benyomásaimról. például, hogy nagyon-nagyon szeretek norvég bárokban ücsörögni. meg hogy nagyon-nagyon szeretnék merni egyesül utazni egyszer.)

2017. december 12., kedd

m. mellett magasra hág bennem a blogolási szorgalom.

és ma az volt, hogy ugyan továbbra sem gondolom, hogy én vagyok/leszek az északi lány, aki ideköltözik, és rendületlenül imádja a telet, viszont ma olyat éreztem, amiről eddig azt hittem, csak a tenger és az óceán képes kihozni belőlem. 
szóval, sétáltunk fel a hegytetőre, és a mai útvonal sokkal természetközelibb volt a korábbiaknál (plusz alig volt rajtunk kivül ember), és néha lemaradtam fotózni, és voltak ezek a hatalmas, égbe nyúló fák, fenyők és egyebek, és volt a hó meg a moha, és volt az ágak közt átvilágító fény. és voltam én, és volt a csend, és volt a puha levegő körülöttünk, körülöttem és a csendem körül. és akkor elárasztott a végtelenség, a hatalmasság érzése, és tudtam, hogy minden rendben van. 
és fa voltam, és moha és hó és csend. 
nem mertem sírni, pedig nagyon kellett volna.
azóta meg vigyorogni kell, dúdolni hajmosás közben. meg keresni a szót, a tökéletes szót erre az élményre. 
ez a szentség?
ez a mindenség?
ez a harmónia?
ez a hit?
ez a béke?

de hát végülis bárminek hívhatlak.

2017. december 11., hétfő

utazós önismeret s46101ep89054 (mert ebből tényleg sose lehet elég).

cs.-val megtanultam, hogy nemjó nekem, ha a pasimmal utazok, akibe már nem vagyok szerelmes kétnaponta változik a szálláshelyünk, és ha sose tudom, mi lesz a következő lépés, egyszóval zéró a bizonytalanságtűrésem, és fele annyi kalandvágy nem szorult belém, mint képzeltem.*
b.-zsal megtanultam, hogy ha jól választok útitársat, mégiscsak szeretek minden nap máshol nyugovóra térni, és hogy európa egy nagy-nagy kalandpark. na meg, hogy nagyon jót tesz nekem, ha könnyen alkalmazkodó, nálam sokkal lazább emberekkel vagyok körülvéve.
e.-vel megtanultam (aka megerősítés az ellenkező példán keresztül), hogy nagyon rosszat tesz nekem, ha nálam rugalmatlanabb, szorongóbb emberekkel vagyok körülvéve - valami elképesztő módon befeszülök ilyenkor. vele kezdtem el azt is megtanulni, hogy elég sok energiám van, hogy imádok menni, és a felfedezhetnék jócskán felülírja a fáradtságomat. az az utazás (london) hozta meg azt az érzést is, hogy sokkal izgalmasabb elveszni egy idegen városban vagy játszani az őslakost, mint tankönyvszerűen turistáskodni.
r.-val megtanultam, hogy fantasztikusan tudok lelkesedni, akár egy héten keresztül nonstop, de azért össze lehet veszni azzal is, akit nagyon szeretek. rájöttem, hogy nehezen mondok le valamiről, amit a fejembe vettem, nehezen térek el az ún. tervtöl, és ingerültté válok, ha úgy érzem, más akadályoz az ún. megvalósításban. mellette engedtem meg magamnak azt az önbeismerést, hogy rettentő nyűgös és hisztis és rigid tudok lenni.
n.-val megtanultam, hogy bátrabb vagyok, mint hittem, és a talpraesettségi indexem  is sokat javult tíz éves korom óta. azalatt az út (svájc) alatt jöttem rá végleg, hogy imádok fotózni, és imádom teleszórni az instagramot a végtermékeimmel. hogy nagyon fontosak a pozitív visszajelzések, hogy a képeim “sikere” az én sikerem, és én irtóra szeretem a sikert.
b. mellett megtanultam, hogy gyors és effektív vagyok, és a googlemaps segítségével az elmúlt években kicsit dobtam a tájékozódóképességemen is. megtapasztaltam határtalan türelmetlenségemet (mondjuk ehhez nem kellett lisszabonig menni). és megtapasztaltam, mennyire tudok haragudni a másikra, hiába vagyok szerelmes.
és most m.-val megtanulom, hogy nem is vagyok olyan gyors, sőt, igaziból a munkát, a kötelességeket, a felfogást és következtetések levonását leszámítva lassú vagyok és rettentő kényelmes (aka reggeleim**). szóval most épp szerepet váltok: aki-vár helyett akire-várnak, i think it  suits me well.

a többi meg coming soon.
igaziból úgyis arról szól az egész poszt, hogy örülök, hogy megengedem magamnak a lassúságot, és nem érzem közben azt, hogy elszalasztok valamit.





*: a szerk. megjegyzése: a szerelem jobban hiányzott, mint a kalandvágy, mint utóbbiról kiderült, hogy ott lappang bennem. a bizonytalanságot viszont tényleg nem tolerálom valami jól.

**: pedig már sokkal kevésbé törődöm a külsőségeimmel, és negyedannyi sminket rakok, mint öt-tíz évvel ezelőtt.

2017. december 9., szombat

és most, kilencvenkétezerhatszáztizenöt kép megszerkesztése után hősiesen úgy döntöttem, hogy abbahagyom az instagramozást, mert itt vagyok egy tökéletes norvég város tökéletes lakásának tökéletes hálószobájában, és az ágyam mellett mécsesek égnek, az ablakból pedig vagy kilenc tonna hóval borított faágat látok, és direkt elhoztam az n. ajándékához való kreatívkodós cuccokat, mert az milyen hygge már, a behavazott bergenben karácsonyi ajándékot gyártani.

2017. december 8., péntek

maximumra jár bennem az ünnepi zsongás, elképesztő mennyiségű pénzt elköltöttem ajándékokra ezalatt a kemény kétszer fél nap alatt, amit a városban tölöttem. és minden sínen van, és félig bepakolva a bőrönd (nemfogokbeférni), még egy üveg vörösbort is benyúvasztottam két pulcsi közé, hogy legyen mivel köszönteni az első bergeni éjszakánkat (lehethogyezért). csavaros kupakú, jus for sure.
és akkora kaland lesz, és remélem, havazni fog, sokat, és remélem, pirosra fogja csípni az arcunkat a hideg, és a lakásban lesznek cuki bögrék és szépséges borospoharak, és holnap az első dolgom lesz, hogy proper (papíralapú) útikönyvet szerezzek a városban. 
és végig ezek a dalok fognak szólni (már amíg m. agyára nem megyek velük):



2017. december 7., csütörtök

egészen szürreálisnak hat most, hogy délben még egy másik országban sétáltam, és hamarosan megint egy másikban fogok, miközben itt vannak ez a gyönyörű giccses karácsonyi budapest.
ma ráadásul még az advent szelleme is megszállhatott, mert olyan nyugalommal várakoztam a kocsiban a dugóban, a villamoson a dugóban, a villamoson, ami lerobbant, hogy hát, wow.

mondjuk azért durván jó nekem. megnézhetem egy csomó város karácsonyi fényeit, és ráadásul egy olyan városba jöhetek haza, ami a legszebb mind közül.

2017. december 4., hétfő

ma esett le, hogy az elmúlt két napban hétvége volt.
mondtam már, hogy imádok szabadságon lenni? néha azt érzem, ez a legjobb dolog abban, hogy az ember dolgozik.
ezektől a francesco clemente-festményekre hasonlító art brut képektől pedig nem tudok szabadulni, egyszerre lenyűgőzőek és hátborzongatóak: