great expectations.

great expectations.

2017. augusztus 14., hétfő

1q84. 
elveszek egy másik világban, megkérdőjelezem a sajátomat.
mechwart-nyugati, nyugati-mechwart, néha oktogon. megint néha batthyány-deák, batthyány-astoria. ingázom, ingadozom. megint eltévedek (magamban), megint benne ragadok (egy könyvben).
soha jobban, soha így még.

lógok a levegőben, mint valami eső lába. 

2017. augusztus 12., szombat

kiderült, hogy még van idénre egy csomó szabim. mondjuk a visszatérés utáni első napokban produkált működésemet és dekoncentráltságomat érzékelve nem biztos, hogy nekem olyan gyakran kéne szabadságra mennem (dehogynem). 
a hőségtől némileg cseppfolyósodik az agyam és belassulok (utóbbi néha nem is jön rosszul), de azért ne már, hogy augusztus közepe legyen. szokásos rinya, hogy mikor telt el a nyár a jóváhagyásom nélkül. sokat jut eszembe, hogy gyerekkoromban mennyire elképesztően tudtam unatkozni nyaranta. a huszadik könyv kiolvasása és hatvanhat teátrális vers megírása után már nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, úgyhogy mindig vártam az egy hetes, kötelezően külföldi nyaralást. ahol pár nap után szintén intenzíven unatkoztam (apám nem szeret várost nézni, anyámnak meg nem nagyon volt beleszólása a programba). általában tengerhez mentünk, franciaország vagy olaszország, később - kutyástul - horvátország. (nem mintha apám a tengert szeretné, de vélhetően évi egy külföldi utazásra feltétlen szükség volt a cv-jében.) vártam, hogy jöjjön az indulás napja, mert hiányzott a szobám, ahová elzárkózhatok előlük, és mert tudtam, hogy a hazaérkezés után már csak pár hét, és kezdődik a suli, ami egyet jelentett a barátokkal, a cuki tanáraimmal és azzal, hogy újra önmagam legyek. 
tök ciki, mennyi időt pazaroltam el unatkozással életem első 18 éve alatt. 

2017. augusztus 6., vasárnap

az idő egy misztérium. azt sem tudom, betalálok-e holnap a kórházba, mintha évekkel ezelőtt tettem volna meg utoljára azt az utat, másrészt viszont: mikor lett augusztus?
volt egy csomó letisztult gondolatom a nyaralás alatt, de mindet elnyelték valahogy az események (meg az instagram). arra azért emlékszem, hogy az átlagosnál is jóval nagyobb frekvenciával éreztem magam szerencsésnek. eleve, hogy utazhatok. aztán ott, hogy megtehetem, amire gyerekként mindig vágytam. ha elfáradunk vagy egyszerűen csak kedvünk szottyan, beülni egy kávéra, egy limonádéra, egy ebédre. megvenni a totálisan fölösleges, ellenben rettentő cuki feliratú neszesszert. kapni ajándékba tökéletesen hozzám illő színű vázácskákat. venni ajándékokat. tudom, ezek ilyen fogyasztói, sokak szemében gusztustalan izék, de szerintem akkor is csodálatos. és hiába nőttem fel korrekt (időnként több, mint korrekt) anyagi körülmények között, most, hogy ezek a saját magam által megteremtett lehetőségek, újra és újra hálával és örömmel töltenek el. 
tulajdonképpen azért is szerencsés vagyok, hogy nem kapjuk rendszeresen a hiányszakma-pótlékot, mert így most, hogy valamennyit mégiscsak sikerült törleszteniük, megvan az anyagi alapja a következő utazásnak. félre is tettem gyorsan magam elől. 
de talán a legfőbb szerencsésségem abból fakad, hogy elképesztően tudom élvezni a dolgokat. tényleg a másfél eurós lattét és a pastel de natát. a kávézó székét a fenekem alatt. a tárgyak tapintását. a csészét, amiben szervíroznak. a kiskanalat, ami annyira szépen hajlik a tányér szélén. a szelet, a napsütést. az odaragadást a vonatüléshez. a parkban pikniket. az elutazást és a hazatérést. a lakásom hűsét, b. lakásának a forróságát. a futást az erdőben. hogy figyelhetem az embereket. hogy nincs itthon tej, mire hazajövök, ezért reggel kénytelen vagyok elzarándokolni a kaffeinbe. a telefonnyomkodás nélküli egyedül-kávézgatást. a tányéralátétre rajzolást a zeller bisztróban. a kacsamáj brulée ízorgiáját. a mások szeretetését. a szerelmet. (kicsit ciki, de a saját ötleteimet is a boldogságig tudom élvezni. például, hogy milyen ügyesen kitaláltam, hogy vigyek autentikus portugál süteményt a kollégáimnak, vagy e. lánybúcsújára ahogy gyűlnek az ötletek.) a könyveket, amiket olvasok. jelenleg épp a némaságot, amiben azt külön élvezem, hogy egy történelmi(bb) témájú regény is ennyire le tud bilincselni. 
szóval kösziköszi, temperamentumom, köszi, gén-környezet interakció, köszi, csillagok állása. nem is tudom, ha lehetne kívánni, lenne-e mit.

2017. augusztus 3., csütörtök

alkony előtti óra volt, a nappal utolsó órája, naplemente előtt, amikor a nap megmutat mindent, amire csak képes, minden szépséget és szomorú gyengédséget, amit csak összegyűjtött rövid élete alatt, a napfelkelte óta.

... sokakkal ellentétben szerette a hosszú repülőutakat, amikor az ember a seholban találja magát, valami elvont térben és bizonytalan időben, amikor egy pillanat alatt megszűnnek a kötelezettségek, az ígéretek, minden elhalasztódik, a telefonhívások, a posta, a kérések, az ajánlatok és a panaszok nem jutnak el az emberhez, és csak lóg a levegőben, lebeg ég és föld között, föld és hold között, föld és nap között, és kiesik a koordináták megszokott rendszeréből. repül...

minden, amit akarsz gyönyörű. és a te gondolatod azonnal az enyém is lesz. úgy érzem, hogy már régen, mindig is pont így gondoltam, így akartam. ... megyek... most sokáig-sokáig csókolni foglak, becézni a szádat, a testedet... ... most becsuktam a szemem. nagyon-nagyon élénken érezlek téged. nehéz nekem. nem is gondoltam, hogy lehet ennyire vágyakozni. járok-kelek, percenként felugrálok - nem tudom, hová tegyem a szívem. mikor fogok hozzád szokni?
.
.
.
tudom, hová tegyem a szívem.
szeretlek, ljudmila ulickaja.

2017. augusztus 2., szerda

(mert van az embaixada néven futó concept store a bairro alto szélén, ami szintén design boltok gyűjtőhelye, egy felújított palotaépületben. amilyennek mondjuk az andrássyn kellett volna lennie a bacio di stilének [vagy mi volt a neve], ha nem méregdrága világmárkákkal akarták volna telerakni, hogy aztán gyorsan csődbe is menjen, hanem mondjuk a nehezebben elérhető, a városban szanaszét fellelhető magyar designerekkel.)











(mert van az lxfactory, amilyet nálunk is tökre meg lehetne csinálni, annyi az elhagyatott gyárépület. és itt vannak design boltocskák és kávézók és éttermek, de olyanok, hogy szívem szerint egymás után ültem volna be mindbe. helyette csak a central da avenida nevű tökéletes étteremben ettünk tökéletes olajbogyókat és tökéletes szendvicset. tanulság: legközelebb jobban kitágítom nyaralás előtt a gyomrom.)











2017. augusztus 1., kedd

(mert van a maat nevű múzeum, ami museu arte arquitetura tecnologia, és egy régi industrial art nouveau épületet újítottak fel, és kívül-belül awwww.)