great expectations.

great expectations.

2019. március 16., szombat

megint van két utazás (bécs + baszkföld) mindjárt, sőt, júliusra trieszt is szinte biztos, jövőre pedig megyünk rómába az alapítványosokkal (csak azt a fránya angol önéletrajzot kéne megírnom), és mégis elképesztő nyughatatlanságot érzek. (lehet valaki a kimerültségtől nyughatatlan? - eléggé paradoxan hangzik.)
úgyhogy most, miközben a gyönyörű új albumát hallgatom, koncertjegyeket nézek, és egy nagyon másik életről álmodozom, amiben csellista vagyok, lehunyt szemmel ülök a siracusai teatro greco közepén, és körülöttem csak a hangok. 



2019. február 21., csütörtök

ha van a gyásznak jó fázisa, akkor én most ott vagyok. 
(az élőknek adni, amit neked már nem tudok.)


2019. február 20., szerda

szerencsére még megy a mosógép, úgyhogy a kemény egy órányi időeltolódás mellett van egyéb ürügyem is, amiért hajnalban a gép előtt ülök, miközben mindjárt be kell menni a kórházba.
életemben talán először kívül vannak a végletek, nem én generálok a külső realitásoktól független, irányíthatatlan hullámokat. porto csodálatos, és még csodálatosabb együtt utazni többen. az együtt-evések (tőkehal, lepényhal, valamilyenhal, polip, tintahal, tőkehal, pastel de nata, polip, padrón, rákocska, pastel de nata, francesinha, pastel de nata), az együtt-ivások (douro-völgyi vörösek és vinho verde), a hatalmas röhögések egymáson-magunkon. az óceán, aminél gyönyörűbb és intenzívebb dolog nincs a világon. az érzés, ami az óceán mellett bennem van. de a legfantasztikusabb mégiscsak az hogy j. és b. tökre egymásra találtak, és szerették egymást, és hogy irtó klassz ivótársak evőtársak útitársak vagyunk így együtt. 
nemrég landolt a gép, és lélekben én még az azulejo-s házak között sétálok, és valamelyikünk uszkve három percenként felsikkant, hogy jajdecukiii. holnap pedig a temetés, j. temetése, és muszáj egyáltalán elkezdenem leírni ezt a mondatot, hogy j.-nak temetése lesz. hogyan fogjak hozzá elhinni ezt, még mindig nem tudom. 
és még mindig haragszom is, de van bennem valami újféle, kicsit még furcsa egyensúly (talán inkább hit?), és a még furcsább magabiztosság, hogy minden úgy van rendben, ahogy van.

2019. február 7., csütörtök

nem akarok múlt időben gondolkodni rólad. 
ezt így biztos, hogy nem beszéltük meg. erről nem volt szó, hanem hogy elmegyünk együtt a loire völgyébe. hogy nevelgeted tovább a virágokat, amiket magam helyett mindig neked vettem meg, mert sehol máshol nem lehettek volna jobb helyen, mint nálad. mi lesz most a pöttyös levelű cukisággal, mi lesz a mini-orchideával, mi a vicces nevű pileával. mi lesz velem. 
erről nem volt szó, még tartozol egy karácsonyi ajándékkal. és el akartam hozzád cipelni a sárkányfát, hogy feltámaszd. bárcsak lenne feltámadás. de nem valamikor, hanem most. támadj fel. 
tiszta hülye voltam, azt kérdeztem a fiadtól, amikor ő vette fel helyetted a telefont, hogy tényleg? mármint, hogy tényleg meghaltál-e. tényleg, de még most se hiszem el. egyszerűen nem lehetséges, és pláne nem igazságos. most kéne jól lenned. most kéne arról beszélnünk, hogy mi volt tegnap a bőrgyógyásznál, ahová nagy nehezen szereztél időpontot, meg hogy porto után mikor találkozunk. 
mintha megsüketültem volna, tonnányi víz alól jönnek a hangok. és profán módon éhes vagyok, most tömöm a számba az ötödik szelet bundáskenyeret negyed óra leforgása alatt. fel akarlak hívni. megkérdezni, hogy ilyenkor mit kell csinálni. nem is mondtam soha, hogy mások előtt a pótnagyimnak aposztrofállak, miért nem mondtam. és most hirtelen azt se tudom, azt mondtam-e, hogy szeretlek. mi van, ha nem? mi van, ha azt hittem, az ölelések és a hozzádbújások helyettesítik, hogy kimondjam hangosan? nem létezik, hogy nem létezel. hívj fel. az is annyira profán, hogy ma reggel a mamma morta című dal tetszett a legjobban a maria callas-áriák közül. amikor a fiad hangját meghallottam, arra gondoltam, furcsa, de te biztos valahol vagy, másik szobában, milyen kedves, hogy felveszi neked. tényleg? - most ez visszhangzik a fejemben, a füleim még mindig eldugulva. nem akarom hallani, hogy meghaltál. vond vissza. 
én azt úgy képzeltem el, hogy nyáron minimum egy hosszú hétvégét nálad töltök a balatonon, ilyen nyugalomban amióta ismerjük egymást, először lettünk volna, séták az alkonyatban, mesék a teraszon, talán még a tóba is berángattalak volna.
most megpróbálok a szépekre emlékezni, csak ahhoz abba kéne hagyni a bőgést. teljesen le vagyok dermedve. 
én pont ma éreztem azt, hogy olyan nagyon helyén van minden. hogy olyan szépen vagyok az elengedéssel is, nagymamák és szerelmek. 

nagymamák és szerelmek. 

a szívemben találkozunk.



2019. február 2., szombat

megint beteg vagyok, az évad megszámlálhatatlanadik náthája. jobb mostanában naplót írni, mint blogot. egyre jobban önmagam vagyok, és ez jó, mégha elég kimerítő vállalkozásnak is bizonyul. nagyon sok, amit akarok. nagyon sok, amit teszek, mire megelégszem az eredményekkel, és be tudom fejezni. 
ma azért nem bírtam ki, és elmentem elkölteni egy valag pénzt végre levágatni a hajam. még vállig se ér, és alig várom, hogy behullámosodjon. utoljára egyetemista korom közepén volt ennyire rövid, és a tapasztalatok alapján baromi gyorsan vissza fog nőni, úgyhogy most maradéktalanul ki akarom élvezni. 

ez a dal meg most annyira én vagyok.



2019. január 8., kedd

nem tettem fogadalmakat, meg amikor feltették páran január első napjaiban a "na és, milyen terveid vannak 2019-re?"-kérdést, akkor se tudtam mit mondani. mert az nem terv, hogy lett a cég és hatvanhat tonnányi plusz papír az office-dobozomban, és még van hátra milliónyi ügyintézés addig, hogy elkezdhessek a vállalkozással, normális pénzért ügyelni. ez nem terv, hanem kötelező (és nagyon felnőtt) feladatok sora. különben meg inkább álmaim vannak.
ma viszont kitaláltam, hogy mégis van egy tervem, mégpedig az, hogy eddig minden évben némileg gyerekes módon, kitartóan és fennhangon utáltam bizonyos hónapokat, többek között pont a januárt és a februárt. és hogy idén minden hónapban meg fogom látni a szépet. azt hiszem, egész jó úton haladok, mert a januárban eddig tetszett: (1) a hazarepülés svájcból a szikrázó napsütésben, és aztán a zimankós repülőtéri szél, (2) az, hogy kifejezetten érzékelhetően később sötétedik, és szinte mámorító érzéssel tölt el, hogy nem sötétben lépek ki a kórházból, (3) a péntek éjjeli hóesés meg a mai hóesés, (4) a meseszép kék sálam, (5) lady gaga joanne című albuma. utóbbira totálisan rákattantam, mert megnéztem a netflixen egy dokumentumfilmet - eddig kábé semmit nem tudtam róla, de most meglepően beszippantott.

például ezekkel:



2018. december 31., hétfő

januárban szokásosan a végletek nője vagyok, lelkesedek a 30-ért, lelkesedek az életemért, és közben csomószor elbizonytalanodom. hetente párszor ájtjárok az addiktológiára - kikunyerált gyakorlat -, és nagyon élvezem, főleg az orvos-egyéb személyzet hierarchia hiányát. megtartom életem első csoportjait, és csak az egészséges mértékben izgulok miattuk. januárban kezdem el készíteni a riportokat, találkozom egy lenyűgöző személyiségű 90+-ossal, aki beenged az otthonába, aki “nemrég” manfred bleuler-ral levelezett. a 90+-os férfiak elfelejtenek vízzel kínálni (ők maguk sem isznak vizet), de gyönyörű kapukon és gyönyörű szecessziós lépcsőházakon vezet hozzájuk az út. nagyon szeretem őket hallgatni. januárban szokásos mpt kongresszus, egyedül-romkocsmázás debrecenben, szabó magda véletlenül felfedezett iskolája, termálfürdő. van még valamikor egy pocsék csehtamás-emlékest is, ami tényleg pocsék, viszont csomót beszélgetünk v.-val a kk-ban éppen dúló viharzásról és lelkiségekről, ami viszont szuper. 
a februárból szinte semmire nem emlékszem. az utolsó hónapom a kórházban a gyakorlat előtt, az utolsó betegbemutatásom - hatalmas visszaigazolások számomra fontos emberektől. nagyon azt érzem, hogy a véremben van a pszichiátria, és nagyon szeretem ezt érezni. februárban látjuk m.-val a three billboards-ot a puskinban, neki taszító, nekem gyönyörű. utána együtt sétálunk az oktogonig, ő nagyon ki van borulva (nem a film miatt), nekem nagyon rossz érzés, hogy nem tudom megvigasztalni, napokon át agyalok rajta, pokolian utálom azt a tehetetlenség-érzést. 
januárban vagy februárban van a monddvégig is, új szerep, amiben kipróbálhatom magam és új emberek az életemben. ekkortájt kattanok rá a big little lies-ra, ráveszem b.-t hogy nézze velem. sok összebújás a kanapén, pontosan erre való a tél. azért kicsit budapestezünk is (nyolcker, citadella, gyönyörű titkos udvarok, krisztinaváros, déryné, korán jött hóvirágok), meg elmegyünk a müpába - fogalmamnincs, mit hallgatunk, de a zöld ruha van rajtam.
márciusban elkezdem a pszichoterápiás gyakorlatot, ami eléggé nehéz, főleg mert nagyon azt érzem, hogy kinőttem már a kicsi gyakornok szerepéből. meglehetősen komoly önismereti terep minden nap. közben elkezdek készülni a szakvizsga (előtti) tesztre, b. nagyon sokat segít, nagyon összetartozunk. márciusban van a susanne sundfor-koncert, ami csodálatos. m.-n és rajtam kívül kábé mindenki szőke norvég orvostanhallgató, tökéletes bőrrel.
április harmadikán letudom a tesztet, utána agyonvásárolom magam az artbrut galériában (meg a bortársaságnál), és irtó boldog vagyok. nagyon durván tavasz van, az április leginkább a virágzó fákkal övezett séták, az újabb titkos udvarok felfedezése, és persze a füvészkert. április a szavazás is, a mellkasomat szétrobbantó lelkesedés és remény, aztán az oltári nagy bőgés este. áprilisban utazom veszprémbe, magammal cipelem b.-t, és annyira cuki az a város, teljesen beleszeretünk. a főorvos, akivel beszélgetek, szintén lehengerlő ember, az ő szövegét a legkönnyebb megírnom aztán. áprilisban nagyon jól érzem magam az életemben, csupa kényelmes edzőcipőt (meg bálnás toms cipőt) hordok, a nyakamban a világ legszebb színes kendője. 
májusban megismerem a gyakorlaton m.-t, akivel nagyon gyorsan egymásra hangolódunk, és máris elkezdek némi hálát érezni a hely iránt annak ellenére, hogy folyamatosan menekülhetnékem van, és nagyon hiányzik már a saját osztályom. a m.-val való beszélgetéseken kívül futással ventillálok. májusban nagyon hamar nyár lesz. májusban vannak nagy beszélgetések, és még nagyobb változások. például pár nap leforgása alatt nemhogy kettő, de rögtön három munkahelyem lesz. az alapítvány nagyon szimpatikus, csomó fiatal és érdekes embert ismerek meg, lelkesedem ezerrel. ezzel a sok izgi jóval párhuzamosan magánéletileg eléggé utálom a májust. b.-tal alig látjuk egymást, sokkal kevesebbszer, mint szerintem lehetne. sokszor robbanok, sokszor érzem azt, hogy elfáradtam abba, hogy annak a kevésnek örüljek. azért nagy nehezen megszervezzük a közös - lopott - nyaralást, egyszerre vágyom rá, és vagyok kiábrándult.
júniusban nagyon nehezen férek a bőrömbe, fáradt is vagyok. azért van egy szuper n.-szülinap röplabdázással egybekötve, és van jó sok sportfröccs is. a hónap végén kitör a szabadság, először b.-tal megyünk a lago lugano és a lac léman partjára (lugano, gandria, monte bré, morcote, corsier-sur-vevey és persze a feledhetetlen lavaux). sokkal jobb, mint egy évvel azelőtt lisszabonban, és ez főleg rajtam múlik. büszke vagyok, amiért tudtam változni, amiért megtanultam elengedni. első nap luganóban vízibiciklizünk, és ahogy felverjük azt a gyönyörű türkizszínű vizet a tökbéna pedálozásunkkal, elönt a szerelem, megint menthetetlen vagyok. közben július lesz, svájc után norvégia, újabb nagy, utazós-önismeret, újabb leírhatatlanul szép tájak. nagyon jó szabadságon lenni, azonnal kiesni a hétköznapokból, és legalább ugyanennyire jó  aztán visszatérni a hétköznapjaimba. hálás vagyok, amiért örömmel tölt el a kórházba való visszatérés. július végén lopunk magunknak egy hétvégét j.-val, megmutatja nekem a nagymamáját, a házat, ahol felnőtt, a kerítésre felkapaszkodva együtt nézzük a vörös holdat. másnap evezünk a tisza-tavon, az egész hétvége nagyon mindfulness.
augusztusban már tényleg elkezdek foglalkozni a szakvizsgával, megindul a tételkidolgozás ezerrel. csomót vagyunk bánkon n.-val, ott a legjobb a tanulás, ő is készül a saját szakvizsgájára, én meg gépelek vállfájásig. minden nap úszunk a tóban, ami a világ egyik legjobb dolga. k. nálunk van gyakorlaton, lykke li után másnap együtt vonszoljuk be magunkat a kórházba. jó élmény a sziget, bár több napot biztosan nem bírnék ki. augusztusban rengeteget dolgozom, helyettesítem az egyik főorvosunkat az ő szabija alatt, szokás szerint gyártom a listákat, hogy semmit ne felejtsek el, szokás szerint élvezem a pörgést. 
szeptemberben kapok egy hatalmas ajándékot, prato varázslatos, a szállássá alakított kolostor még varázslatosabb, a reggeli kávézások a párával borított hegycsúcsok között, egyszerűen nem lehet betelni vele. megismerem t.-t, nagyon sokat beszélgetünk, az egész annyira természetes és jó. kiállok mások elé angolul előadni, és úristen, az az egész hét egy csoda. sose fürödtem még szeptember közepén a tengerben, és felnőttként sose éreztem magam annyira egy közösség részének, mint ott, abban a csapatban. irtó sok alkalmazkodás, irtó sok röhögés, irtó sok nyelv. 
szeptemberben van a frida, szeptemberben van a tépelődés, az elmúlhatatlan ragaszkodásom és szeretetem b. iránt, és ez a fiú, az első, aki két és fél év után egyáltalán megdobogtatja a szívemet. szeptemberben van egy jó kis esküvői bulizás kollégákkal, úgy dobnak ki minket a táncparkettről hajnalban, meg van még egy fantasztikus koncert-élmény j.-val (damien rice - egy csipetnyi kamaszkorom). meanwhile persze folyamatosan versenyt futok az idővel, de persze főleg a saját magam szabta követelményekkel. 
októberben először látok lóversenyt, és először csókolózom t.-vel. még mindig nagyon szeretem b.-t, és teljesen nem tudok lemondani róla, szerencsére ő sem tud elengedni. október végén gőzerővel indul a tanulás, képtelen vagyok kigyógyulni a náthából, nem tudok enni, totál beszorongok. b. ment meg, senki más nem tud rám úgy hatni, mint ő, annyira biztonságos, annyira otthonos, annyira hisz bennem. t. is cuki, úgy érzem, klasszul haladunk, egyre jobban vonzódom hozzá. hiányzik a munka, a betegeim, a kollégák. kiderül a konkrét vizsgaidőpont, rettegés a köbön.
novemberben a helyzet változatlan, a hónap kétharmadát többoszlopnyi tétel és tankönyv között töltöm. kisértetiesen köszönnek vissza az egyetemi vizsgaidőszakok, a nemtudoksemmit, a nemérteksemmit, a hülyevagyokehhez. változatlanul alig tudok enni, utálom a lefogyott testem (öröm az ürömben a felismerés, hogy ezek szerint ellenben elmúlt a testképzavarom). nagyon-nagyon cuki szupport-csapatom van, úgy érzem, a világ összes szeretetét és figyelmét megkapom, milliószor többet, mint amennyit érdemlek. természetesen rajtam kívül mindenki holtbiztos a sikeremben. november huszadikán szakorvos leszek, de még nem igazán fogom fel, ahhoz kell egy pár nap, meg hogy azonnal visszamegyek dolgozni. a kollégáim übercukik. a barátaim übercukik. ünnep ünnep hátán, lassan kezdek magahoz térni. a hálaadás a legtökéletesebb korona, ami csak lehet, majdnem mindenki igazán fontos ott van, t. is eljön, és jó együtt. aztán t. eltűnik, és a november vége leginkább arról szól, hogy megtanuljak úgy lezárni, hogy nem értem mit és miért zárunk le. hiányoznak a magyarázatok, és haragszom az időzítésért.
közben december lesz, kezdek magamhoz térni, kezd elmúlni az az undok keserűség és kiábrándultság. elkezdem pörgetni a tindert, de hát irtóra unom. abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy itt az ideje annak, hogy családom legyen. nagyon itt. belevetem magam az ünnepi készülődésekbe, t. újra felbukkan, próbálom magam visszafogni, de örülök neki. túlságosan örülök. decemberben van csomó munka meg karácsonyozás, decemberben van egy csomó ambivalens érzés, lelkesedés, hála, szeretet, félelem, bizonytalanság. decemberben van egy csomó várakozás, egy hosszúra nyúlt repülőút genfbe, és ma egy gyönyörű séta a tó fölött. 


szóval, kedves 2018, köszi a sok kérdőjelet és új felismerést, köszi az első ősz hajszálakat és a ráncokat, köszi a szakvizsgát, köszi a sok kitartást és a sok büszkeséget, köszi a sok utazást itthon és nemitthon, köszi a sok új embert, és még jobban köszi a sok régit. szia és csocsi, jó volt veled.