great expectations.

great expectations.

2019. szeptember 2., hétfő

(eufória)

minden jobb part és minden bal part elhomályosul, de tele lesz a világ végtelen sok kemény híddal.

ez még a magyar szürrealisták kiállításán volt, és egyáltalán nem kapcsolódik a mai naphoz, de nagyon tetszik, ezért megörökítem itt is. szentkuthy miklós prae című könyvéből van, amin valahogy mindig megakadt a szemem a szüleim könyvespolcán, és mégsem olvastam soha.
annyira visz az ügyelet utáni felhúzottság, hogy komoly erőfeszítéseimbe kerül visszafogni magam. úgyhogy inkább messziről elkerültem ma minden boltot, még azt is megálltam, hogy a mono-ba bemenjek, pedig ott voltam pedikűrösnél a túloldalon.
aztán azért azt nem bírtam ki, hogy ne fedezzem fel egy kicsit a XV. kerületet, ha már arra fújt a szél. először olyan volt, mintha a balatonon lennék vagy bánkon, aztán találtam gyönyörű épületeket, aztán találtam teljesen kihalt utcákat, és találtam némi őszt is. aztán tényleg felkerekedett a szél, meg elkezdtem érezni, hogy elfelejtettem enni, úgyhogy hazajöttem.
mindenesetre most van egy nagy halom pszichoterápiás könyvem, kíváncsi vagyok, mit fogok érteni mennyit fogok elolvasni belőle.
mindennél jobban szeretnék most egy szobával nagyobb lakást, ahol lenne hely kipakolni és kint hagyni a festékeimet, aztán bezárni magam mögött a terpentin- és acetonszagot.
ma kétszer is eszembe jutott, két régi életdarabkám.




2019. szeptember 1., vasárnap

(nyárvége)

hétfőn hazaindultam a benti papucsomban, amit csak a villamoson konstatáltam ("valami nem stimmel, de mi?!"), aztán elkapott a zivatar is a hídon, ami gyönyörű volt, és ironikus módon a napom fénypontja,  de a papucsnak annyira nem tett jót.
kedden az alapítványnál felejtettem a pecsétemet, amikor afölötti aggodalmamban kapkodtam, hogy nehogy bezárjanak az épületbe, annyira indulhatnékja volt a többieknek.
szerdán a hűtőszekrényben szerettem volna elhelyezni az elmosott kávéscsészéket, pár percbe beletelt, hogy leessen, hogy az egy másik szekrény.
néha kicsit parázom, hogy másik rám bízzák az életüket. 


2019. augusztus 23., péntek

a "már csak azt kéne kitalálnom, mi az, amiből visszább tudok venni az életemben" helyett szeptemberben kezdődik az újabb képzés, egyelőre odáig jutottam, hogy (1) pánikolok, mert (a) túl sok lesz időben-energiában, és nem fog menni. (b) túl sok lesz agyilag, és én igaziból tökhülye vagyok. (c) semmi időm nem marad sorozatot nézni regenerálódni, mást csinálni, és emiatt konstans kibírhatatlan leszek. (2) hisztizek, mert (a) megint be kell jelentkezni a dékániba, akikkel folyamatos - és meglehetősen egyoldalú - levelezésben állok már most, és ahol (b) megint papíralapú indexem lesz, amihez (c) holnap, az ügyelet után még mehetek igazolványképet csináltatni. (3) szorongok, amiért nem találtam meg egyelőre az összes könyvet, ami a kötelező olvasmányokat tartalmazza, és amúgy is mi van, ha az egészből egy kukkot nem fogok érteni. 
ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok. például átrendeztem a kórházi szobám, behoztam két növényemet, kivitettem egy tökfölösleges második íróasztalt, és feltettem a falra még csomó képet. többet b. csinált még a 80-as években amerikában, teljesen amatőr képek, mégis van valami a hangulatukban, amit nagyon szeretek. 
(ilyenkor mindig fellángol a fotózás megtanulása iránti igényem is, de valami azt súgja, hogy még egy tanfolyam már tényleg sok lenne. szmájli.)




2019. augusztus 14., szerda

szívem szerint listáznám most én is, amikről írni szeretnék, de tudom, hogy amikor legközelebb ide jutok egy hónap múlva, úgyis már valami teljesen más témám lesz, szóval tökéletesen felesleges.
a nyaralás a triónk szempontjából szerintem csodálatos volt, montenegro pedig ha nem is életem országa, de örülök, hogy láttam. mondjuk most épp, szokásomhoz híven, már a következő utazáson kattogok, ami - hatásszünet - nem más lesz, mint izland! igazi szülinapi ajándék, valami egészen fantasztikusan be vagyok zsongva, pedig pár hónapot még várnom kell rá.
a szigeten 3 és fél napot voltam kint, zeneileg ismét bebizonyosodott, hogy nem az én műfajom, viszont a son lux gyönyörű volt, florence pedig, hát, rá nincsenek szavaim. maradjunk annyiban, hogy a cosmic love-ot és a shake it out-ot (meg valami ismeretlen dalt) végigbőgtem, a többit meg végigvigyorogtam üdvözült mosollyal az arcomon. utána hajóval mentünk a jászaira, utána pedig életemben először ültem olyan autóban, ami nagyon menő. nyilván kikunyeráltam, hogy a szabadsághíd és hűvösvölgy érintésével vigyenek haza.
ja, és irtó expert vagyok csillámtetkó- és kitűző/hűtőmágnes-készítésben, viszont egyelőre a teszt alapján 2 pont még hiányzik ahhoz, hogy kényszeres vásárló legyek. huhh.
ma egy bácsi, ahogy jöttem a másodállós ügyeletem felé, és letértem a járdáról az úttestre, hogy ők elférjenek, megállított, és azt mondta, "aki jó ember, az kis helyen is elfér". aztán meglapogatta a vállamat párszor, és továbbment. 

annyira jó mindenhol.





2019. július 31., szerda

és tényleg klasszak a zenék és klasszak a napsütéses napok és klasszak az esősek. 
időnként mostanában attól szoktam félni, hogy túlságosan jó nekem az élet, és talán ezért nincs hova beférjen egy felvállalható férfi, a maga teljes valójában. ilyenkor ideges vagyok: leginkább a biológiai órámra haragszom, frászért nem ketyeg hangosabban. 
persze ez tart olyan tíz percig, mechwart-budai hídfő, aztán meglátom a dunát meg a palatinus-házakat szemben, és újra túlcsordulok elégedettséggel, hálával. 
és már nem kérdőjelezem meg, hogy megérdemlem-e, amire magamnak keresem meg a pénzt. a COS-ruhát, a cristohpe robin-hajpakolást, a niod-anyámkínjaszérumot, a the mama kin-fülbevalót. tegnap hiába vártam, nem csapott gyomron se a lelkifurdalás, se a szégyen hányingere. és ez nagyon-nagyon-nagyon jó, egyáltalán, merni erről írni nagyon jó. 
(mennyire csak a felszabadulás után érezni, mekkora terhet cipeltünk magunkkal, ezt a nem-megérdemlést én konkrétan például kisgyerekkorom óta.)




2019. július 23., kedd

szabiszabiszabiiiiii!
falat kenyérként van rá szükségem, szerdán szólt a testem is diszkréten, amikor megadta magát az ügyelet kellős közepén egy hányós-hasmenős valamicsodának. különben még ezzel is szerencsém van, mert pont a legkedvencebb ottani ápolónőm volt szolgálatban. megkértem, hogy legyen egy éjjelre az anyukám, bőgtem egy sort a vállán, éjfélig el se mozdult mellőlem. másnap kaptam infúziót meg körbeugrálást a főkórházban (ahová muszáj volt visszamennem, mert otthagytam egy csomó holmimat, including lakáskulcs, mondván, hogy minek békávéztassam meg azt is), nagyon meg volt ijedve mindenki, tulajdonképpen jobban, mint én. utólag rájöttem, hogy egy nagyon-nagyon szűk rétegen kívül engem csak energikusnak és vidámnak szoktak látni az emberek - hát, ehhez képest valóban eléggé félelmetes lehetett az aznapi fizimiskám.
már csak azt kéne kitalálnom, mi az, amiből visszább tudok venni az életemben, hogy ne feszítsem félévente ilyen szinten túl a húrt. egyelőre semmi nem jut eszembe - ahhoz túlságosan élvezem az összes aktuális tevékenységemet, hogy csak úgy lemondjak bármelyikről.
mázli, hogy most kapok 3 hét haladékot, ami alatt csupa ilyen dal fog szólni a jbl-ből: