great expectations.

great expectations.

2017. október 18., szerda

ezek között meg szerintem nem lehet választani.




a mai napig megdöbbenéssel tölt el, hogy a kötelezően elfogult barátaimon kívül is vannak emberi lények, sőtmitöbb, velem egykorú nők, akik anélkül tartanak tehetségesnek és szépnek, hogy közben utálnának vagy antipatikusnak tartanának.
és még a szemembe is mondják.
be fog kelleni építeni az önképembe. (legalább a tehetségest.)

2017. október 14., szombat


annak dacára, hogy sem ez a zene, sem a gyönyörű tavaszi ősz nem abba az irányba löktek, hogy ma első interjús esetet írjak, ezennel befejeztem.
most kapok magamtól egy kis alkonyati budapestet, meg ezt a zenét a fülembe.
amúgy ha nem tudnám, hogy most október van, akkor meg tudnám-e különböztetni az őszit a tavaszi napsütéstől?

törj darabokra, szívem, unlak.

2017. október 13., péntek

a héten megint nem hiszem, hogy túlságos okom lenne a panaszra.
főleg olyanokkal kényeztettem magam, hogy fogorvos, új piros körmök, akciós mesekék cos-felső, szuperhatékony és istennői illatokat árasztó kézkrémek az institut karité parisból, a város legfinomabb kávéja a kaffeinben, ma pedig art brut kiállítás és urban jungle a wild flower bar-ban. lett két növénykém, szurkoljatok, avagy adjatok le szavazatokat, ki meddig fogja húzni. nevük mindenesetre már van.

2017. október 11., szerda

az elmúlt napokban olyan ezeregyszer éreztem azt, hogy bárcsak ne lenne mobiltelefonom. bárcsak ne lennék nonstop elérhető, ne látnám, hogy hány fórumon hányan keresnek, ne tudnám, hogy ki az, aki viszont nem írt, ne csörögne bele minden második mondatomba, ne érezném azt, hogy márpedig igenis fel kell hangosítanom, ha meg akarok felelni minden elvárásnak. pedig csak ki akarom hajítani az ablakon. vagy legalább véletlenül otthon felejteni reggel.
mennyire klisés vagyok ezzel a túlméretezett információáradaton való nyünnyögésemmel.
mennyire kéne egy kis szabadság.
mennyire nem vágyom másra, mint fetrengeni a szőnyegen, és közben megtanulni ennek a dalnak a szövegét.



2017. október 1., vasárnap

nem is én lennék, ha nem emlékeznék meg arról, hogy nyilván a blog hetedik szülinapját is lekéstem. hogy hét éve írok ide, változó intenzitással és kedvvel. hogy hét éve vállalom, hogy akarom, hogy valami nagyon rólam szóljon, és mások nagyon olvassák. az lényegtelen, hogy a mások két vagy tizenkét vagy százkét főt számlál, de legyenek. váltsak ki érzéseket, fintorgást vagy tetszést. tök idegenekből. képzelhessem azt, hogy valahol valaki, egy másik város másik lakásában (vagy éppen a szomszéd lakásban) éppen empatizál velem. vagy irigyel. vagy utál. vagy csodál. vagy szánakozik. vagy kikuncog. képzelhessem azt, hogy valahol valaki azt érzi, mint amit néhány blog olvasása közben én is, hogy érdekel ez a nő. hogy egy kicsit ő akarok lenni, mondjuk egy napra, de minimum a zsebébe bújni és vele élni az életét. 
képzelhessem azt, hogy hatással vagyok. 
nem bátorság a részemről a nyilvánosság, hanem létszükséglet. egyszer bezártam, amikor kiderült, hogy az akkori szerelmem felesége megtalálta. az első pánik reakciója volt, az iszonyú tudaté, hogy valaki, aki épp legálisan gyűlöl, legálisan vájkál a jelenemben és a múltamban. aztán lecsillapodtam, a félelmet pedig felváltotta a hiányérzet. szóval, nagyjából két napig bírtam, hogy naplóm legyen, és ne blogom. szóval, xoxo.

2017. szeptember 25., hétfő

akkor most ünnepélyesen bejelentem, hogy ideiglenesen leszoktam az édességről. a mai ügyeletben önként és dalolva, gondolkodás nélkül mondtam le egy óriás tábla milkáról a zárt osztály, és pár, a szusi mellé érkezett ajándék kókuszgolyóról a felvételi részleg javára. és a magammal hozott, világ legfinomabb, csokoládéval borított mandulájából is négy (azaz N É G Y) szemet ettem összesen. ügyeletben. én. ámuljatok velem ti is!
és most végre megírom a hivatalos leveleket, amiket még a szerdai ügyelet alatt terveztem megírni.
és kinyomtatom a szakvizsga-teszteket, amiket szintén szerdán terveztem kinyomtatni, hogy tájékozódjak, és aztán tavasszal elmehessek megírni, és jövő őszre valóban "csak" [hisztériába hajló ördögi kacaj] a szóbeli maradjon.
és közben m. megvette a jegyeinket bergenbe, és azt már biztosan meg tudom kérdezni norvégül, hogy miért. végülis ez egy egész fontos kérdés egy pszichiáternek.
és azt nem is mondtam, hogy az egyik szösszenetem bekerült a legjobb 100 közé a 100szóbanbudapest pályázaton.
és mekkora jó nekem már megint.
(mondjuk azt azért nem bánnám, ha nem csak kampányszerűen durrantanák be a fűtést a széljárta kórházamban, mert ide a rozsdás bökőt, hogy holnapra újra kezdődik az épphogy elmúlt náthám.)