great expectations.

great expectations.

2018. augusztus 8., szerda

újabban akárhányszor kinyitom a kórházi szobám ajtaját, egy rajzba vagy újságba botlok, ilyen a paraszolvencia a pszichiátrián. mondjuk az újságot még nem volt időm elolvasni, merthogy az öt orvosból ketten vagyunk az osztályon, és kábé harminc betegem van, akik közül huszonöttel tényleg kell is foglalkozni napi szinten. a többieknek meg tuti akkor lesz valami szomatikus nyavalyája, amikor végre azt érzem, kicsit sínen vagyok. 
(kissé őrült módon mégis élvezem.)
ma viszont sziget előtti regeneráció (cserébe a vasárnapi ügyelet után bent voltam hétfőn félhatig), az idejét nem tudom megmondani, mikor tartózkodtam a lakásomban utoljára reggel nyolc után ilyen huzamosan, mint most fogok. és tegnap megírtam az utolsó riportot is, nem vagyok tökéletesen elégedett, de azt hiszem, jelentős mértékben fog javítani a közérzetemen, hogy nem nyomaszt tovább a lezáratlan feladat. 
és persze, egy csomó embernek ígértem magam a hétvégére, ehhez képest egyre intenzívebben vágyom arra, hogy három napra elvonuljak, szakvizsga-tételeket dolgozzak ki, hasaljak a fűben.








2018. július 29., vasárnap

annyira klasszak ezek a lopott vakációk. egy teljes nap se volt, mégis, mintha egy hétre estem volna ki a városból megint. barátnőm nagymamája 91 éves, tisztára ki van bukva, hogy néha le kell ülnie kifújnia magát. van egy hatalmas, tökéletesen ápolt konyhakertje, a húst nem nagyon kívánja, de nekünk főzött gulyást. a holdfogyatkozás nem izgatja, de a kedvemért előkotort egy ősrégi szekrény aljából mindenféle matyóhímzett terítőt, amiket még régebben készített, választhattam közülük ajándékba. ilyenkor még mindig nagyon tudnak hiányozni az én nagymamáim.
másnap a tisza-tavon meg a holtágakon kavirnyáztunk j.-val, messziről ordíthatott rólunk a profizmus, mert odafele ketten is megálltak útbaigazítani, evezőt irányba állítani. nagyon tetszett az evezés, főleg, amikor visszafelé már én kormányoztam, nem néztem volna ki magamból, hogy ilyen jól fog menni. tetszett a csend, a tavirózsák meg a madarak, amikhez így egészen közel oda tudtunk siklani.
hazafelé nem hallgattam zenét a vonaton (!!!), kicsit olvastam a pszichiátriát, kicsit lógtam ki az ablakon és néztem a tájat. nem emlékszem, hogy különösebben gondolkodtam volna bármin ez alatt az egy nap alatt, és ez volt az egyik legjobb.
a keletiben a metrónál leszólított egy srác, de valahogy most ez se tűnt tolakodónak. végigdumáltuk az utat, kábé tíz évvel lehetett nálam fiatalabb, nem tudom, mi van ezekkel a kisfiúkkal újabban, már norvégiában is volt egy hasonló élményem. remélem, még nem milf-nek néznek.

2018. július 25., szerda

ügyelek a hegyen. az ablakom nyitva, kilóg a hosszabbító, búcsúzenélést tartanak az egyik holnap hazamenőnek a többiek, és kell az erősítőhöz az áram. cseh tamás szól épp, azt a bizonyos emlékkoncertet meglehetősen megszégyenítő módon. 
nehéz lesz így az interjú-írásra koncentrálnom, de újabban egyre könnyebben engedem el az efféle paráimat (pláne, ha közben csehtamáskodnak itt körülöttem).
tegnap meg olaszul vettem fel a memória-teszteket, és eszembe jutott a cuki olasztanárnőm a gimiből, sose tudott fegyelmet tartani, de nagyon szép fekete haja és hatalmas barna szemei voltak. szerintem mindkettőnk reményeit messze túlszárnyaltam.

na, most meg csillag vagy fecske

2018. július 19., csütörtök

oslo (part 2)

szóval akkor a változtatandókról.

nagyon jó volt nem folyton a telefont nyomkodni, nem folyton pötyögésre/visszapötyögésre készen állni. sokszor nem is néztem meg, van-e wifi az adott helyszínen, nagyon felszabadító volt, sokkal inkább menne tudtam maradni a pillanatban. mondjuk ezen már itthon is elkezdtem az elmúlt hónapokban változtatni, meg sose értettem a parákat, hogy ha valaki (nem a pasim, nem a legjobb barátom) nem válaszol pár órán/napon belül. mert akkor mi van. (a bennem élő megrögzött öregasszony még hozzáteszi azt is, hogy bezzeg a régi szép időkben. amikor postai úton leveztünk, és akkoriban szerintem sokkal kevesebb emberben merült fel, hogy a partnere nem fog válaszolni, mert rosszat írt vagy már nem fontos a számára.)
szóval a tendencia tökjó, viszont még mindig bőven van hova fejlődni. mondjuk csomó üzenetre napokig nem reagáltam, ha nem fontos, a másik számára akutan informatív válaszra szükség, nem olvastam blogokat, de sokszor azon kaptam magam, hogy ugyan nem akartam tudatosan, mégis az okosgombon van a hüvelykujjam. és az első egyedül-napon uszkve minden második órában azért is ültem be egy-egy kávézóba/bárba, hogy  feltöltsem iphone-t (magamat meg folyadékkal). elég gyorsan merül ugyanis, pláne az állandó fotózás és googlemaps-használat mellett. és tény, hogy rá voltam szorulva, de annyira nem, mint amennyire anticipáltam aggodalmaskodtam amiatt, hogy mi van, ha lemerül. 

és ez egyben átvezetés a következő megdolgozandó témához, tudniillik, hogy egy az egyben apámat véltem magamban felismerni, aki minden beeső, előre nem bekalkulált dologra ingerültségben megnyilvánuló pánikkal reagált, amióta csak az eszemet tudom, és létezett a családi nyaralás fogalma. mert totálisan inadekvát volt a hisztériáig bepánikolni attól, hogy eltévedtünk a szigeten a sötétben, amikor az eszemmel végig biztos voltam benne, hogy csak az idő kérdéses, hogy mennyi idő alatt találjuk meg a jó utat (pláne, hogy a parkolóig visszavezetőre emlékeztem onnantól, hogy elkeveredtünk), és meghalni pedig egészen biztosan nem fogunk. trollokat, gyilkos sirályokat és egyéb vadakat pedig nem túl nagy evolúciós előny a sötétbe hallucinálni azon nyomban, ahogy kikerül a kontroll a kezemből. vagy dühösnek lenni, amiért kitettem a lábam a ház biztonságából.
és ehhez kapcsolódóan, rájöttem egy még inadekvátabb dologra: a hétfői telefon-ellenőrzős rögeszmém is leginkább abból fakadt, hogy mi van, ha eltévedek, és ha csak egyetlen percre is, de nem fogom tudni pontosan, hogy ha azonnal kellene, hogy jutnék el már ismert környékre. döbbenetes a kontroll-függőségem, már-már ijesztő. 
a tudatosulás után, másnap, el is kezdtem a nevetséges határaim feszegetését, az első kávézóban, ebédnél még töltöttem a telefonomat, de a másodikban már nem, és sokkal kevesebbszer ellenőriztem a googlemaps-en, hogy valóban ott járok-e, mint ahol hiszem, hogy járok. az elején irtóra benne volt az ujjaimban a mozdulat, aztán már kevésbé, és a kezdeti izgulás is enyhült. időnként felsoroltam magamban, hogy hány okból kifolyólag alaptalan aggódnom, végülis ezt tanítom csomószor a betegeimnek is, csak más témákban. nem mondom, hogy 100%-os a siker, de alakulóban.

az instagram-használatom szerintem okés volt, azzal kapcsolatban egyáltalán nem éreztem kényszert, csak akkor szórakoztam az élménymegőrző-képszerkesztgetésekkel, amikor valóban volt hozzá kedvem. a sziget hangulatához például nekem egyáltalán nem illett az instagrammolás, és jó volt ez így.

fotózni, most úgy érzem, lehetne sokkal kevesebbet. milliónyi képet csinálok, amiket sokszor akutan sincs hangulatom újrapörgetni, és hát, elég valószínű, hogy évek múlva is elég lenne feleennyi kép az emlékezéshez. másrészt, elkezdtem embereket fotózni, amihez messze nem érzem elégnek az iphone minőségét, meg szeretnék sokkal pontosabb pillanatfelvételeket készíteni, sokkal közelebbről. szóval kitaláltam, hogy szeretnék egy fényképezőgépet. (a lesifotókon kívül egyszer igazi portrékat lenne jó készíteni, persze az más műfaj, most tetszik a legjobban, a hétköznapi momentumok megragadása. de olyan sok a szép ember, és tudom, hogy uncsi, de én szeretnék beállni a sorba, és szép emberekről szép képeket csinálni.)

2018. július 18., szerda

oslo (part 1)

most akkor írok egy kicsit én is naplót, jó? 

(hatodjára törlöm vissza az első sort, de most már tényleg, na. mintha nekem csak frappáns, rövid bejegyzéseket szabadna írnom, kötögetem itt gúzsba az írói vénámat.)

az elmúlt két nap fantasztikus volt. nem tudom, norvégia hozza-e ki belőlem, vagy mindig ilyen vagyok már. i. írt nemrég a csendről, amit egy barátnős kirándulás alatt, a többiektől eltávolodva élt át. ő sokkal jobban megfogalmazta, mint ahogy én most keresgélem a szavakat, amikkel meg tudnám magyarázni, miért szeretném ezeknek a napoknak az emlékét jó erősen megőrizni.
mert klassz volt előtte a szigeten is. skjærhalden a neve, egy kis paradicsom, és mi ráadásul m. egy régi, állatorvos ismerősének a nyaralójába voltunk hivatalosak, aki egy hiperkedves és hiperszép norvég nő, és egyből otthon lehetett náluk érezni. és másnap is klassz volt, persze, amikor belecsöppentünk egy norvég (bár kissé olaszos temperamentumú) család kellős közepébe, ahogy c. öccse előkapta a gitárt, és apukája meg ő country-dalokat játszott pizzázás közben, meg együtt pakoltunk abban a csupa-fa, csupa-emlék házban. 
de mégis, a legintenzívebbek azok az órák voltak, amikor egyedül voltam. amikor felültem mindenféle oslói villamosokra, majd nem szálltam le annál a megállónál, ahol eredetileg terveztem, hanem elmentem a végállomásig, és onnan csatangoltam vissza. amikor egy-egy utcát kutatva végül tíz másikat jártam be, és fotóztam mindenféle házakat. amikor mindenféle alternatív kávézókban ücsörögtem magazinokat olvasgatva és jegeskávét/juice-t szürcsölgetve. amikor elköltöttem életem első egyedül-vacsoráját (!!!) egy bárban, és alig nyomkodtam közben a telefonomat. amikor csak mentem a lábam után, és hihetetlen, de egyes kerületekben alig találkoztam emberekkel, és csomószor a forgalmas főutakról egyszerre csak a természetben találtam magam, és hallgattam a lépéseim, nos, csosszanását, meg a mindenféle zajokat. amikor a botanikus kertben egy órán át barangoltam, aztán másik egy órán át feküdtem a fűben, és se a könyvemet nem vettem elő, se a telefonomat. és egyáltalán, ennek a két napnak egyetlen percében sem éreztem azt, hogy (1) máshol kéne lennem, (2) másmilyennek kéne lennem, (3) csinálnom kéne valamit. 
és bár mindig megvolt a napi 20+/-3 kilométer, egy percig nem volt bennem az a kötelesség-érzés vagy elvárás vagy bármi, ami anno városokon hajszolt át. és ahogy bergenben a fløyen tetejére kaptatva, a fák között, most egy tökéletesen semmiextra oslói utcán kapott el az a bizonyos, mindenség-érzéshez társuló bőghetnék.

és gondolkodtam egy csomót. hogy ha ez ilyen könnyű, akkor miért nem megy itthon. az egyik, nyilván, hogy budapesten nagyon ritkán esik meg, hogy nem egy konkrét program miatt haladok ából bébe, általában időre. a másik pedig szerintem a zene. oslóban ugyanis direkt nem hallgattam zenét, itthon viszont nonstop fülhallgatóval mászkálok. ez másoknak, feltételezem, alaptudás, de én olyan régen (13 éves korom óta) csakis így közlekedtem, hogy most teljesen elképedtem, mennyire más perspektívái vannak egy városnak zenei aláfestés nélkül. valahogy sokkal jobban benne voltam (naná, mivel nem zártam ki egy érzékszervemet), másképp érzékeltem az embereket, a szagokat, a járdát a talpam alatt, az épületeket. eddig mindig azt hittem, zene nélkül meztelen vagyok, és kamaszkoromban minden bizonnyal ez így is volt, de közben felnőtt lettem, és egyrészt, meg tudom védeni magam, másrészt, útközben elmúlt az a szégyenérzet, ami miatt a hangok mögé akartam bújni. éppen csak - a hangok miatt? megszokásból? - nem vettem észre.

és gondolkodtam egy csomót azon is, amin viszont még - utazástechnikailag - változtatnom kéne, de ez most annyira hosszú, és nekem annyira mosnom és vásárolnom kell, hogy az egy következő bejegyzés lesz.

2018. július 16., hétfő

fúj a szél a szigeten, másodpercenként takarja el egy felhő a napot, másodpercenként változik ezer és ezer szín. lebegek a tenger vizén, arra gondolok, hogy ez volt már, ez a nyugalom, ez a fázás. ez a bizonyosság, ha úgy tetszik. kicsit nehéz nemegyedül lennem, mégis minden jó, ahogy van. ráadásul v. jóvoltából a fekete szivárványt olvasom, ami több, mint húsz évvel ezelőtti nyarakra röpít vissza.  ha a színek nem is voltak ilyen élesek és tiszták körülöttem, és nagyjából kétmilliárd dolog történt azóta, valami bennem, mégis, akkor és most is ugyanolyan éles és tiszta. úgyhogy hiába teátrális az a sok gyöngyöm meg lelkem, pláne a tizenéves szereplők szájából, mégis anna maradt a kedvencem, ahogy sután próbálkozik, ahogy sután szeret.