great expectations.

great expectations.

2019. július 8., hétfő

szabadkoznom sem érdemes, annyira régen írtam. 
nagyon nyár van, és ugyan az elmúlt egy évet tényleg sikerült úgy végigcsinálnom, hogy egy évszakot sem utáltam, sőt, mindegyikben találtam valami szeretnivalót, azért a nyár, az mégiscsak nyár. és nekem van képem fennhangon hirdetni, hogy a kedvencem, amikor a 35 fokos levegőt harapni lehet, és körülölel a hőség, sugárzik mindenhonnan, és csattog a papucs a meztelen talpamon. 
nem rossz(ak) a munká(k) sem, de még jobb lesz a szabi, montenegro és valami belföld a tervem, na meg egy kis sziget. semmi nagy szám nem történik, mégis tele vannak a napok újdonsággal, régiúj és új emberekkel. bányató, társasjáték, csillaghegyi strand, és egy új talán-fiú.
kell-e több - már megint nemleges a válaszom.



2019. május 30., csütörtök

tegnap olyan cukiságok történtek megint, hogy az egyik betegemtől (paranoid szkizofrén) kaptam egy banánt, csak úgy, kedvességből. egy másik lány (nem szkizofrén) pedig fűzött nekem egy karkötőt a kreatív csoporton, és még a színeimet is tökéletesen eltalálta. és minden kollégám visszajött a szabadságáról, úgyhogy a túlterheltségem mérséklődött, ezáltal stabilizálódott a belső libikóka (aka lehet hozzám szólni este hét után is). 
egyre jobban szeretem a középutakat (valószínűleg öregszem). 
viszont (1) nagyon-nagyon hiányzik a nyár, és (2) nagyon-nagyon meg kell tanulnom nemet mondani még mindig.

2019. május 27., hétfő

be brave. always. (day 7)

nyilvános versfelolvasás volt az utolsó kihívás, ami egészen konkrétan egy kp. magas betontömböt jelentett a madáchtéren, egymás után álltunk fel rá. a szívem minimum annyira dobogott, mintha a szakvizsgán lettem volna (tételkihúzás után, tudva, hogy tudom, de még a felelés előtt, közel a székről lefordulós állapothoz), és ahogy ott álltam, a kis zsebnotesszel a kezemben, már a kézremegésem is elérte azt a szintet, mint mondjuk az e.-ék esküvői beszéde alatti nagyhullámú tremorom. (csak a notesz szerencsére jóval nehezebb volt a papírlap, így kevésbé volt észrevehető.)
először a bocsánat-ot akartam, pablo nerudától, aztán - mondván, hogy az túl depressziós -, választottam gyorsan egy életvégi kányádit meg egy szintén életvégi weöres sándort. de hogy jön ide az élet vége? - röhögtem magamon, ez inkább egyéni terápiás téma. így lett aztán nemes nagy ágnes, ekhnáton jegyzeteiből. annyira tökéletesen tudott írni, és pláne ez a versciklusa, már a kamasz-szobám falán kint volt, hamarabb is eszembe juthatott volna. 
fent állni már szuper volt. előtte nagyon nehéz. mindig ez van, de hiába emlékeztetem magam, a testem nem engedelmeskedik, hanem izgul. 
de a legjobb az utána volt, az ördögbéli afterparty. valahogy most totál elfogadó tudtam lenni, valamit tud ez a csoport, a közösen átélt izgalmak, a közösen átélt bátorság. az is szimpatikus volt, aki valójában nem volt az, és nem vesztettem el a türelmemet egyszer sem. örültem, hogy nagy bátran bevallottam két titkos "bűnömet". egyrészt, hogy ha nem fűzne j.-hoz ilyen mérhetetlenül mély és valódi kötelék (ott azért kevésbé szentimentálisan igyekeztem fogalmazni), akkor hiába tartottam volna inspirálónak, tuti nem állok neki a kihívásnak. másrészt, hogy számomra nagyon idegen a csoportban-megosztás, és végig kattogtam rajta, de nem tudtam magam rávenni, hogy írjak a facebook-csoportba posztokat. úgy éreztem, vagy magamtól csinálom, vagy sehogy, csoporttámogatásra legalábbis nincs szükségem. utólag amúgy azt gondolom, ebben az is benne van, hogy ha nem írok a közösbe posztot, megúszom azt a magamra rakott nyomást, amit igenis magam rakok magamra. (lájkolják-e úgy, mint a többiekét? írok-e úgy, mint mások, de inkább jobban, mint mások? fognak-e kommentelni? mit kommentelnek? érdekesnek tartanak? szeretnek?)
az egyik szervező megkérdezte különben ezzel kapcsolatban, hogy vajon akkor is így lett-e volna, ha ismerem előtte a többieket. és igaza van, mert akkor valószínű kommenteltem volna, és ha már kommentelek, akkor miért is ne posztolnék. szóval, majd a következő kihívásnál talán ezt is megugrom, ha nem is bátorság, de komfortzónán túli terület, az biztos.
az egész hét konklúziója nekem: (1) a kevesebb perfekcionizmus több. (2) mindig azt hiszem, hogy már untig elég ember van az életembe, de még mindig beférnek újak. (3) van még mit feszegetni, van még mit önismerni.

úgyhogy a bátorság legyen velünk.

2019. május 25., szombat

be brave. always. (day 6)

ma csöndben kellett lenni, fél órát, elterelő hadműveletek nélkül. már tegnap este rájöttem, hogy j.-nak volt igaza, amikor ettől a kihívástól félt a legjobban. hát mikor szoktam én csöndben ücsörögni, egyedül, zene, film, könyv, chatelés, blogolvasgatás stb. nélkül. nyilván, hogy soha.
délelőttre időzítettem, és annyiban segítettem magamnak, hogy kiültem a napra. direkt nem igazi napozós pozitúrába, mert az akkor már nem lett volna 100%-os semmittevés. eleinte irtóra elkezdett viszketni a bőröm, úgyhogy főleg azon kattogtam, hogy a francért nem kentem be magam testápolóval. aztán elkezdtem kattogni a tegnapi munkahelyi eseményeken, megkérdőjelezni a döntéseim helyességét, kételkedni, rágódni. eszembe jutott egy páciensem, akinek autogén tréninget tanítok, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne még személyre szabottabbá tenni a relaxációs szövegét. itt egy kis ideig tudtam csak a légzésemre figyelni, és már épp elkezdett vinni a flow, amikor beugrott, hogy mi is lesz a mai program, mit vegyek fel, végre nyár van, választhatnám valamelyik cos-ruhát, vagy inkább a spanyolországi selyemnadrág legyen? de azt nem inkább holnap kéne, a felemás cipővel, vagy az már ízléstelenül csiricsáré? most komolyan ezen gondolkodom? ruhákon? hülye, felszínes ruhákon? 
amikor idáig eljutottam, úgy döntöttem, elengedem. végülis annyi volt az isntrukció, hogy ne csináljak semmi mást, és nem is csinálok semmi mást. a gondolataim meg olyanok, amilyenek. hirtelen megcsapott a száradó hajam illata, aztán elkezdtem érezni a combom bőrének a tapintását a kezeim alatt. egyre nehezebbek lettek az ujjaim, ahogy az összes figyelmem oda összpontosult. textúra, hőmérséklet, szín, illatok. elkezdett tetszeni a helyzet, elkezdtem magam otthonosan érezni. a végére annyira belesüppedtem a semmibe,  hogy kellett pár másodperc, mire megmozdultam, amikor szólt az előtte beállított ébresztőóra.

2019. május 24., péntek

be brave. always. (day 4+5)

a 4. nap az lett volna, hogy ovis jeleket rajzoltatok fel ismerősökkel-idegenekkel a kezükre, és előre tudtam, hogy ez lesz az a kihívás, amit szeretnék kiváltani a joker-feladattal. pláne, hogy csütörtökre esik, amikor jönnek a terápiás betegeim a héten + egész nap nagyon durván sok a feladat, sok gondolkodós páciensem van most, és valahogy egyáltalán nem illik most össze a fejemben a kettő: ovis jelek + a kórházi szerepem. helyette 2 ember van, akiknek szeretnék írni ma, akik közül egynek a telefonszámát nem tudom, ezért választhatom a könnyebb - írásos - utat. viszont nem könnyű egyáltalán, mert az egyikőjük a volt zongoratanárnőm, akinek iszonyú régen az adósa vagyok, és emiatt nagyon szégyellem magam, a második pedig apukám mindjárt-volt-felesége, ami eléggé egy olyan helyzet, amire nincs receptem, hogyan kell jól csinálni.
az 5. napon megkértem két, tőlem nagyon távol álló kollégámat arra, hogy meséljék el, mi volt  az életükben, amikor igazán bátrak voltak. az egyikőjük azt mesélte, hogy egyszer, amikor ő még az egyetemista évei elején járt, a választások előtt egy rokona aláírásokat gyűjtött. és anyukája megmondta neki, hogy jön az xy, alá kell írni. ő pedig nem akarta aláírni az elveivel ütközőt, és ezt anyukájának + a rokonnak is megmondta. utóbbival azóta kisebb mosolyszünet van, viszont szerintem ez egy ultrabátor dolog, szembemenni a családunk politikai nézeteivel 19-20 évesen. 
a másik kollégám nagyon parázik megszólalni a reggeli megbeszéléseken annyi ember előtt, pláne kérni magának valamit. és nemrég mert kérni egy szabadnapot - meg is kapta, és ez számára tényleg egy nagy határátlépés volt. (és annyira cuki volt, ahogy elmesélte, kissé pironkodva, amiért ez már bátorságnak számít.)

ami érdekes volt, hogy nagyon nehezen szánták rá magukat a válaszadásra, kerteltek mindketten, hogy ők sose voltak bátrak stb.. aztán mindkettőjükkel tökjót beszélgettünk az egész bátorság-témáról, a határaink feszegetéséről. azon is gondolkodtam, hogy mekkora mázlim van azzal, hogy valahol útközben meglehetősen asszertív ember lett belőlem. könnyen kérdezek, könnyen kérek. meg azon, hogy milyen jó most ez a feladat, segít kicsit elvonatkoztatni magamtól. meg azon, hogy milyen jó lenne, ha az orvos-, de legalábbis a pszichiáter-képzésbe be lehetne építeni valami hasonló bátorság-fejlesztést.

2019. május 22., szerda

be brave. always. (day 2+3, part 2)

3. nap feladata az volt, hogy 2 jó + 1 rossz szokást/tulajdonságot mondassunk el 3 ismerősünkkel, barátunkkal. alapvetően úgy "válogattam", hogy szerettem volna olyan véleményét is hallani, aki munkatárs, és ugyan több, mint 5 éve ismer, de mégsem úgy, mint a barátaim. és mindenképpen szerettem volna tudni, mit tart a 2 legkiemelendőbb jó tulajdonságomnak a húgom (a rosszra volt tippem, ami nagyjából be is jött).
azt hiszem, talán ez volt eddig a kedvenc feladatom különben, csomó tanulságot tudtam belőle levonni. például, hogy a pozitív tulajdonságokat sokkal-sokkal nehezebb elfogadnom mások szájából, hiába jutottam el odáig, hogy magamban már elismerem a létjogosultságukat. az igazi bátorságot részemről ez jelentette: kimondani a kérésnek azt a részét is, hogy jó tulajdonságot, rólam. ráadásul minden ilyen visszajelzés után egyből késztetésem támadt magyarázkodni, hogy "ugyan, azért annyira nem is...", "jaj, de hát ezt nem is tudnám másképp csinálni, ez nem döntés kérdése...", és még sorolhatnám a kifogásokat. a kritikákat viszont ezerszer jobban fogadom, mint évekkel ezelőtt, ráadásul mind be is talált. az is egyfajta tanulság volt, hogy mennyire jól ismernek a körülöttem lévők, és talán az összes "visszajelzés" közül ennek örültem a legjobban.

és most akkor - főleg a magam kedvéért, mert a mindenféle fecnikre felírt szavakat hamarosan el fogom veszíteni - leírom, ki mit írt, érkezési sorrendben.

1. a kórházi főnővérem: okos vagy + megbízható + időnként elszállsz, amivel engem idegesítesz. olyankor megváltozol, sznob leszel, és nehéz lehozni. ez főleg azért idegesítő, mert amúgy nem ilyen vagy. szerencsére mindig elmúlik. (állítása szerint ritkán tart egy napnál tovább, ami azért jó hír.)

2. kishúgom: őszinte, amit szeretek, mert tudom, hogy megbízhatok abban, amit mondasz, nem hazudsz vagy ködösítesz, megmondod a dolgokat, ahogy vannak. ha rákérdezek, elmondod vagy mondod, hogy nem akarsz beszélni róla. szeretem, hogy tiszta a víz, és nincs sorok között olvasás. (azt hiszem, annak, hogy ezt emelte ki, mintha lenne némi köze a családi dinamikánkhoz is...). nagylelkű, az én esetemben pl. a lakásba befogadásommal. a rossz az inkább egy viselkedés: ahogy magadra koncentrálsz. ez nem önzőség, mert értem az okát is, de emiatt néha azt érzem, hogy nekem muszáj törődnöm a szülőkkel, mert te nem veszed fel ezt a kötelezettséget, holott szerintem gyerekként ez a kötelezettségünk van.

3. zs. barátnőm: energikusság, lelkesedés. amikor vidám vagy boldog vagy jókedvű vagy, te tényleg az vagy. nagyon tudsz lelkesedni, szenvedélyes vagy. beleállsz a dolgokba, határozott vagy, el tudod dönteni, hogy ha valamit akarsz, és ezt el is fogadod és csinálod. néha gyorsan ítélsz, elsőre ítélkezel, és aszerint viselkedsz aztán (pl. ha nem tetszik valami egy pincér kiszolgálási stílusában, onnantól az az ember már nem tud jót csinálni azon az estén.)

4. svájci pótnagyi: becsületes vagy + alapos a munkában, szereted az alapos, jól elvégzett munkát. még mindig egy kicsit alulértékeled magad, ami bennem egy féltés-érzést ébreszt, aggódóvá tesz irántad.