annyira számon tarthatatlan és sokféle élmény van, hogy végül egyiket se rögzítem. emiatt, gondolom, majd 5-10 év múlva fogom a fejem a falba verni. most túlságosan szép az élet.

például a mai sütkérezés a bécsi duna-parton, vagy a tegnapelőtti aranyba foglalt bezoárokon való istentelen vihogás a kunsthistorische museumban b.-val. 

vagy amikor a mániás (nem csak férfi) betegek reggeli kórusa azzal fogad, hogy először végigdicsérik az összes ruhadarabomat külön-külön, majd rázendítenek arra, hogy odavagyok magáááááéééért, és annyira nehéz megállni nevetés nélkül, hogy végül nem is állom meg. 

vagy amikor az alapítványi főnököm egyazegyben úgy ping-pongozik, mint apukám gyerekkoromban: a láthatóan esélytelen ellenféllel szemben is csavar, pörget, csuszázik és lecsap, szóval egyszerűen képtelen veszíteni egy pontot is. én meg képtelen vagyok ezt beszólogatás nélkül megállni, úgyhogy a végén játszanom kell nekem is, össze-vissza suhan az új csíkos szoknyám, csak a kalap hiányzik a többiek szerint a fejemről, hogy francia úrihölgy legyek, és azt hiszem, hogy direkt könnyű labdákat ad egy csomószor, mert szeret, és végül én vagyok az, aki apa módjára lecsapdosom az ütéseket.

vagy amikor az első virágzó fákat fotózom idén, és annyival könnyebb felkelni, mert újra tavasz van, és újra másképp világosodik az ég reggelente.

(tényleg túlságosan szép az élet.)