amikor mondta ma a félig-meddig volt évfolyamtársam, jelenleg neurológus rezidens fiú, hogy ő évek óta különböző vendéglátóegységekben tölti a szentestét, haveri körben, változó mértékben illuminált állapotban, hirtelen apróra facsarodott a szívem, és nem azért, mert óóó, szegény, hanem az irigységtől. mert évek óta álmodozom a barátokkal töltött karácsony estéről, és nem igazság, hogy az enyémek, ki a valódiság, ki a konvenciók okán, de nyilván, hogy a családjukkal vannak. én is a családommal vagyok. illetve szoktam lenni, mert tavaly g.ral ültünk a trópusi szobafából lett karácsonyfánk alatt. ha bele merek gondolni (és most épp bele merek), bármi purgatóriumot vagy pokoltüzet megérdemlek, ahogy vele is bántam. konkrétan másba voltam szerelmes, miközben a fa alatt szexeltünk ültünk, és az egész arra volt csak jó, hogy ne kelljen hazamennem egyik szülőmhöz se, és hogy véletlenül se kelljen szembenéznem önmagammal.

idén pedig ügyelni fogok szenteste, mert választani továbbra sem vagyok hajlandó (a szüleim közül). és persze mehetnék f. üres lakásába, de mégiscsak jobb, hogy nem kell hazudnom (bár a fentiek után nem értem, miért is van fenntartásom egy kis hazugsággal szemben). majd csak akkor megyek vizitelni, ha előtte csengettyűznek. 

egyébként nem sok mindent utálok jobban, mint hogy évről évre korábban kezdődik el az ünnepi mizéria, idén láttam már óriásdíszeket a westend falán pár nappal a születésnapom után, meg elkezdték kivilágítani az andrássyt is. viszont úgy tűnik, tényleg minden példa ragadós. a büdös életben november közepén nem kezdtem még el hisztériázni a karácsony miatt.