mintha nyomom se lenne, pakolom apránként össze, amitől hozzám tartozik egy lakás, egy szoba. mondjuk a fényképek még kint vannak a tükör alján. azt majd a legvégén, a polaroid-vizslás meg a barátnős-húgos önmagamat. akkor igyekszem eltűnni, amikor esélye nem lesz, hogy észrevegye, tetszelgek a szerepben, hogy így okozom a legkisebb fájdalmat. pedig csak félek. valaminek muszáj most már, hogy vége legyen. még rá találok szokni a hazugságra.

meanwhile életem másik férfijával holnap megyek először együtt-vásárolni. leszámítva az inget, amit előre kinézett magának még a nyáron, aztán elvitt magával ízlés-biztosítéknak. sose vágytam még ennyire arra, hogy illegethessem magam valaki előtt. (azt mondtam már, hogy egészen miniatűr mindenféle kenzo-illatokat kaptam tőle duty free? azt mondtam már, hogy szeretem?)