beletörődés helyett az ellenállás növekszik bennem folyton, ha valami tőlem független és változtathatatlan, nem mondanám magam túlzottan adaptívnak. szóval egy óra plusz ügyelettel ünnepeltem a téli időszámítás kezdetét, és még mindig fogalmam nincs, hogyan csináljam, hogy a hajnali ébresztésekkor tényleg fel is ébredjek, de legalábbis az orvos empátia felébredjen bennem. hazafelé azon gondolkodtam, a köztéri órákat vajon ki és mikor állítja át, és már láttam is a mesebeli lámpaoltogatókat magam előtt, ahogy hajnali háromkor valami hosszú kampós micsodával tekerik vissza akkurátusan a mutatókat.

itthon egy fürdőkádnyi forró vízzel és nemes nagy ágnessel próbáltam magam jutalmazni, mintha lenne miért, a takarításon kívül semmi kötelesség teljesítésére nem vettem rá magam. (hosszú még a nap, tudom.)

az apám egyébként összetörte magát csütörtökön, nem engedte a.nak, hogy felhívjon, most pedig harapófogóval lehetett egyáltalán kihúzni belőle, hogy mégis hogyan, megmutatni pedig azóta sem volt hajlandó az arcát. hisztériázni nem volt erőm, az viszont megfogalmazódott bennem, hogy nagyon remélem, hogy az én apám lesz a kivétel, akinek soha semmi betegsége nem lesz, mert ha akkor is így fogja hagyni, hogy jelen legyek, azt nem biztos, hogy képes leszek kezelni.

a másik, ami megfogalmazódott bennem, hogy mégis mikor és hogyan tanultam meg kommunikálni, mert hogy nem a családomtól, az százszázalék.

mondjuk lehet, hogy nekik van igazuk, mert a kommunikációnak semmiféle formája nem segít azon, hogy hiányzik. leginkább folyamatosan hiányzik. 

már nem halaszthatlak tovább.