a hatodik és hetedik kilométer között az az érzés, hogy bármeddig. bármeddig és bármit. meg a rosszmájú gondolat, hogy akkor most posztoljam ki én is a fészbúkra, hogy szigetkör - 26 perc 20 másodperc? ez ugyanis a volt évfolyamtársaim között az új sikk, 28 perc meg egy gyors szelfi. mondjuk jogos (lenne) a kérdés, hogy ez engem miért zavar ennyire. 

aztán persze két másodperc alatt zökkentem ki, miután légzésszabályozás helyett arról kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan fogom ezt itt megírni. aztán, hogy azt is megírom, hogy erről gondolkodtam. aztán, hogy vajon azt is meg fogom-e írni, hogy arra gondoltam, megírom, hogy mire gondoltam. aztán már nagyon kellett röhögnöm, amitől nyilván beleállt a szúrás az oldalamba. aztán lefutottam mégis a tizenhatot, és azzal jutalmaztam magam, hogy kettesvillamossal jöttem hazáig, annyira szeretem a nyáriesti budapestet, hogy sose lesz belőle elég.

tegnap meg túléltem egy újabb ügyeletet, csak azt nehéz néha feldolgoznom, hogy ezzel nem az van, hogy majd egyszer túl leszek rajta, csak ki kell bírni. merthogy van az a baromi nagy szívás, hogy minden hónap után jön egy következő, és annak a három ügyelete, meg a következő, meg a következő. és ha jól mentalizálom a többieket, akkor még bő egy év múlva is ugyanilyen gyomorgörccsel fogok eltölteni minden egyes alkalmat.

megyek is inkább szülinapi tortát enni. (a pofátlan húgocskám öregedett már megint egy évet, pedig többször mondtam neki, hogy nem vet rám jó fényt ezzel. ezek a mai huszonnégyévesek, ezek sem a régiek már.)