sose vettem észre, mennyire hosszú tud lenni száz méter, ha közben lépésenként váltok döntést (és még mindig nem tudom). bárcsak lenne mondjuk egy telefonvonal, segély. felhívnám, és nem kéne más, csak egy automata hang, aki bemondja, hogy igen. vagy nem. (még mindig nem tudom.)

négy és fél metrómegálló után hagyott alább a szívem kalimpálása, amikor végre irányt választottam. hogy akkor haza. (mindig, nem tudom.)

ez a bejegyzés most nem a szerelemről szól, bár nyilván, hogy szívügyek. mi más. (nem tudom.)

az utcánk előtt két sarokkal aztán mégis elkezdtem zokogni, két sarok és egy kapu múlva pedig életemben először mondtam ki apámnak, hogy szeretem. (tudom.) 

persze ivott, és egyébként is süket, persze ölelés közben mondtam bele a nyakába, úgyhogy kénytelen voltam tagoltan elismételni. azt hiszem, könnyű volt, mintha magától értetődne. 

aztán gyújtottam adventi gyertyát, és lefestettem aranyszínűre négy darab, ezüstre pedig egy darab malacot.