(de őt még mindig nem találtam meg.)

napernyők vagy tűzijáték vagy tárt szárnyú madarak, ahogy a gyerekek rajzolják, ilyen volt ma a napsütés a dunán. egyszer zavarta meg hat kenus, aztán egy motorcsónak, aztán engem zavart meg egy férfi. a csálé fogain meg az alkoholszagon kívül stimmelt is minden. markoltam a fehér korlátot, gyönyörű zene a fülemben, ő megáll, nézhetjük-e együtt. ráadásul olasz, nápolyban született, de most séf bécsben, negyven körül járhat, stílusos a cipője, szép a nadrágja, vékony. kár, hogy ezek szerint az olaszokat sem tanítja meg a mamájuk a szájápolás rejtelmeire. rendkívüli módon büszke vagyok magamra, amiért hosszas rábeszélés után sem adtam meg a számom (régen mindig megadtam, hogy ne bántsak meg, és már diktálás közben tudtam, hogy a következő napokban nem fogom felvenni az ismeretlen számokat). szóval udvarias lerázás, majd tíz perc sem telt el, amikor lefékezett mellettem egy biciklis, hogy beszélek-e magyarul, csináljunk közös képet. mert csak. najó, mert szép vagyok. belementem, végül is a nevemet sem kérdezte meg, megkértünk egy turistafiút. aztán nem működött a bluetooth, hogy átküldje nekem, úgyhogy mégis sikerült bepróbálkozni egy akkor találkozunk máskor?-ral. szemérmetlenül kinevettem, ő játszotta a csalódottat, de miért nem. mert szerelmes vagyok.

a bennem zajló mindenféle között (és most nem a fent citált szerelemről beszélek, mert az tiszta és világos és múlhatatlan) továbbra sem találom magam. ez az ürügyem a nemírásra is - ami van, arról nem tudok. (a belgyógyászat gyakorlat miatti hisztijeimről, az ügyeletek miatti hisztijeimről, a lakásmizéria miatti hisztijeimről pedig akarni nem.) hiába értem és fogadom el a racionális síkon, akkor is fel vagyok háborodva. amiért nem vagyok képes megmenteni. pedig, azt hiszem, sokat fejlődött a technikám is. soha ilyen okos, ilyen érett, ilyen felnőtt, ilyen önmagamtól mentes módon nem próbáltam még megmenteni senkit. (eleve paradoxak a jelzőim, ó hogyne tudnám én.) miért adnék meg bármit, hogy jól legyen, miért fáj, hogy nem elég a bármim, ezért álltam ma ki a hídra, aztán most a rohadó fogú olasz séf miatt maradtam, ahol a part szakad.

az ügyet csak még költőibbé teszi, hogy pilinszky háza. van az a verse, amiben a nővérem az akváriumban behúzódik a moszatok közé, éjjel-nappal keressük, hol van, keressük a nyálkás és idegen lomb-levél sírban-temetőben. és lyukakat fúr a szemével, nem számít, hova, csak luk legyen bárkiben, bármiben, ellenünk, ellenem, maga ellen, luk, bármi áron. nem idézem pontosan, régen volt, akvárium a címe talán. fogalmam sincs, hogyan verjem ki a fejemből. (őt, vagy legalább a verset.) fogalmam sincs, hogyan tudja egy fél évvel ezelőtt még idegen így felülírni önmagamat.

fogalmam sincs, melyik dala illik most a legjobban, kénytelen leszek rábökni egyre a youtube-on, tessék, meglepetés: