(hogy jobb vagyok magamnál.)

soha ne mondjunk sohát, de azért elég nagy százalékos eséllyel ma takarítottam utoljára a lakást. nem túl nagy kedvvel, erre a kis időre, m. mondta ezt mindig családállításokon, igaz, ő inkább gúnnyal, amikor valaki nagyon sajnálta magát.

én újabban nem sajnálom magam, és azt sem gondoltam volna, hogy zuhanysikálás közben rám tör majd a korszaklezárulás érzése. nem különösebben szeretem ezt a lakást, hülye elrendezés, sötétség, és e. praktikusan elég sok hete nincs már itt, mégis most bőgtem bele a lefolyóba. hogy nem fogunk már együtt lakni, hogy megint otthontalan leszek, megint minimum két helyen a cuccaim, megint minden átmeneti. az egyetem vége meg a munkakezdés nem viselt meg ennyire, jópofa lány vagyok én. 

annyi minden történt az elmúlt hetekben, nem igazán értem rá magamra, most viszont ünnepnap van, se belgyógyászat, se z., se aggódás, mert visszatranszportáltam őt is az osztályra, csak a tudatalattimnak kéne szólni, hogy abbahagyhatja a rémálmodást (valaki mindig meghal, valakinek mindig baja lesz, valamit mindig meg kéne oldani, és nem megy). 

m.ról amúgy az is eszembe jutott, milyen sokszor hittem azt emberekről, akiket szeretek, hogy örökre az életem szereplői maradnak, hogy nem történhet változás. de történhet. a soha, a soha tényleg sosincs. (ez persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy ismét nem tudom elképzelni, hogy f.tal például megszakadjon valaha a mostani kapcsolatunk, eltekintve a közismert tényről, hogy előbb vagy utóbb meg fogunk halni.)

és valami perverz módon mégiscsak jól vagyok. szeretem az életem. ahogy élem. szeretem benne az embereket, a történéseket, és az emberek, a történések hiányát is szeretem. 

vagy csak túl sok volt a linn ullmann. az eltűnése ott volt mindenütt.