sanda a gyanúm, hogy az ún. igazán kedves emberek nem fáradnak el a munkanap végére a hidegrázásig attól, hogy egész nap kedvesek voltak. de fátylatrá.

mert akár igazi, akár fake-kedves vagyok, az igazi volt, hogy mindenki nagyon örült nekem, és kaptam sok puszit (munkatársaktól) és egy rózsát (betegtől), amit nem szabadott volna levágni, úgyhogy a pulcsija alatt rejtegette, bőre épségét kockáztatva, mi a gentlemanség, ha nem ez. és arra gondoltam, hogy én pont az a lány nő vagyok, akit utálni szoktak a más nők, és itt mégis szeretnek. de főleg arra gondoltam, hogy az a. meg aztán végképp az a nő, akinek utálnia kéne a nagykönyv szerint (rajtam kívül nagyjából minden friss húsra pufog is), ehhez képest meglátott reggel a referálón, felnézett a plafonra, és rendkívül artikuláltan az hagyta el a száját, hogy navégre. és néztem az arcát, és ez nem egy cinikus navégre volt.

aztán a mentősök örültek, hogy nem voltam bunkó. aztán nem-nemörültek, amiért várniuk kellett, amíg átértem a vizitről, és aztán szájhúzás nélkül visszavittek betegestül. aztán nem lettem dühös, amikor elszállt a nagyfokú precízséggel megírt kórrajzom. aztán kaptam csokit madridból és milkát a büféből.

aztán eszembe jutott, hogy nem akarok az a lány lenni, aki összejött valami foglalt pasival, és azóta csak arról ír. én jó énblogot akarok írni jól akarok lenni meg sokoldalú meg izgalmas, de azért most megint jó érzés ez a szerelem.