nem hiszem, hogy bánom. hogy az arcomra van írva az összes érzésem, hogy át tud rajta suhanni egy árnyék, látja, és azonnal kérdezi. hogy az övére nincsen ráírva semmi, mégis kitalálom, ha valami van, és azonnal kérdezem. hogy a bőröm olyan sima, hogy muszáj hozzáérni, és hagyom, hogy hozzáérjen. valaki, akinek nem szabadna, mégis így érzem helyesnek. nem hiszem, hogy bánom. ó, bolond nárcizmus, komolyan hiszem, hogy segíthetek. hogy a bőröm érintése fogja majd megmenteni. hogy attól, hogy visszaszorítom a kezét, majd nem fogja újra literszámra inni a pezsgőt. 

nem hiszem, hogy bánom. a napokat, amikor semmire nincs időm, mert betegfelvételek meg zárók meg telefonok. kicsit hisztizek, persze, a rend kedvéért, de szeretem ezt a forgószél-üzemmódot, ettől sokkal inkább orvosnak érzem magam, helló, nárcizmus, megint.

és nem hiszem, hogy bánom. hogy ott tartunk megint, hogy értem jött a keddi képzésre, és fagyiztunk a daubnerben, és az ügyeletem után feküdtünk az ágyamban, és már megvan az együttalvásunk dátuma (csak el kéne cserélnem az ügyeletet addig).

nem hiszem, hogy bánom. hogy így a jó minden, és még az ordítóan irracionális, hülye döntéseimet sem vagyok képes bánni.