mentem a rádayn, és még a körúton sem bírtam abbahagyni, hogy azt reméljem, ott van mögöttem, csak nem jön oda, annál nagyobb legyen majd a meglepetés, közben meghatottan mosolyog, hogy mekkora hazugság volt az a lendület, amivel elindultam a púder elől, hogy minden lépésnél szeretnék leguggolni a földre, nem, mert inkább feküdni, kapaszkodni hisztérikusan egy kerítés rácsaiba. 

mekkora hazugság az az erő, hogy kimondtam, amit tudom, hogy ki kellett.

mekkora hazugság, hogy előtte nem a szöges ellenkezőjét gondoltam, amikor hívott, hogy nem szállt fel a repülőre bécsben, hanem a pályaudvaron van, és indul haza, nem tud most elmenni. 

mekkora hazugság, amit épp most mesél otthon a feleségének.
mekkora hazugság, hogy nem remélem azt, hogy mégsem hazudik neki.

mekkora hazugság, hogy nem akarom, hogy felhívjon. ma. holnap. ma. most. most. most.

közben meg sokkal szomorúbb dolgok vannak. mert meghalt ő, akit, most már elmondhatom, ötödéves neurológia gyakorlaton ismertem meg a klinikán, akkor volt az alzheimere meg a parkinsonja közepén, legalábbis pont ott, amikor még megéli, hogy mennyire nem oké, ami vele van, és fél, és szégyelli, és nem akar megőrülni. és egyetemi docens és nem tud lerajzolni egy órát, és nem tud felvenni egy kardigánt, mert elfelejtette a mozdulatokat, hetekig voltam akkor szomorú miatta, nem tudtam kiverni a fejemből. és ma meghalt.

legalább szégyelljem magam, amiért miattam bőgök mégis.