ahogy eltalált a sorsunk.

karácsonykor nem szokás blogot írni. karácsonykor szeretni illik, meg tömni magunkba dugulásig a bejglit, és nézi a reszkessetekbetörőket meg a csillagszórót felváltva. de nekem most van gyönyörű új laptopom, aminek ki kell próbálni a billentyűzetét, és különben is, nemkarácsony lesz, mire a végére érek. nem arról szeretnék írni, ami nincs, ami éppen ma nincs, hanem valahogy számot adni inkább a van-ról. a tavalyi nyavalygásokkor úgyis elmaradt a szilveszteri évösszegzés (nem mintha korábban szoktam volna), úgyhogy úgy döntöttem, idén inkább előre hozom, mert addigra előreláthatólag be fog kebelezni a belgyógyászat, és megint csak az aktuális szomorúságom és az undor marad meg. és hát tegnap az otthon meg a társ utca előtt a számadó utcában sétáltam (hogy a citadellától a villányi útra hogy jutottam el, csak utólag rekonstruáltam a gugli segítségével, fogalmam nem volt, merre megyek), és hát miért is ne. csak amíg másolódnak életem képei.

és azt kell mondjam, kétezertizenkettő egy tökjó év volt. azt leszámítva, hogy közelebb kerültem (lassan két hónappal) a harminchoz, mint a húszhoz, és elvesztettem a maradék családfílinget is, egy csomó jó dolog kezdődött idén. például a családállítás, amiért sose lehetek elég hálás, és m., ha nem is barátsága, de valami hasonlója. annyit tanulok ott, hogy ha végül nem is lennék családállító soha (de az leszek!), akkor is megéri. és b.ot is ott ismertem meg, és hiába szakítottunk (apropó, idén volt életem első önkezű szakítása - pezsgőbontás!), tőle is sokat kaptam az együtt töltött félév alatt. például, hogy vidéken lenni nem is olyan rossz, oké, ezt r.nak is köszönhetem, mármint hogy nem biztos, hogy olyan elvakultan pesti szeretnék maradni mindörökre. láttam világot, nem is keveset. basszus, most esik csak le, mekkora vehemenciával kéne a formás popsimat a földhöz csapkodnom, annyit voltam már megint szerteszét (a budapest-prága-nürnberg-köln-brüsszel-brugge-cranfield út, aztán a krk-sziget b.tal, és végül a n.hoz tett lyoni kiruccanás, a pofámleszakad). elkezdtem a pszichoterápiát és a hipnózist, megsütöttem egy csomó zseniális sütit, megtanultam az életrevalók és a beginners zenéjét zongorázni, picsultam egy irdatlan nagyot a mango-ban e.vel, elvesztettem a malév bukásával hatvanezer forintot, viszont nyertem a tévében másfélmilliót, úgy döntöttem, pszichiáter helyett gyerekneurológus leszek, de most talán mégis kardiológus, mert annyira tökéletes volt újfent a gyakorlat a gokiban, megismertem legalább két olyan nőt, akikre példaképemként tekintek (m. és h.á.), voltam manikűrösnél életemben először (és nem fájt), elkezdtem hébe-hóba nadrágot is hordani, elköltöztem otthonról ismét, laktam e.vel, a barátságunk kiállta második próbáját, hazaköltöztem, a családom nem állta ki a sokadik próbáját, túléltem életem első paraszolvenciáit, vagy ezer vizsgát és két szigorlatot, megírtam és leadtam a szakdogám, végignéztem a graceklinika nyolcadik évadját, és elkezdtem az elnök embereit, láttam meghalni két embert, és még mindig nincs vége a világnak. elveszítettem egy pár embert (ún. "barátokat"), akiket ennél hamarabb is elveszíthettem volna, megtanultam valóban felülemelkedni sárdobálás helyett, felfedeztem, hogy tényleg tudok megbocsátani, és kaptam néhány olyan embert, akik nélkül most el se tudom már képzelni az életem. 

meg macaron-csináló kellékeket is kaptam n.tól karácsonyra, és a képek ugyan még mindig nem fogytak el, de nekem semmi frappáns nem jut eszembe. így összefoglalva egész megirigyeltem magam. speciel kicsit  túladagoltnak érzem magam a fejlődésre meg önmagam megismerésére kapott esélyből, de hát ez legyen a legnagyobb bajom.

és bár negyven perccel túlléptem a keretet, azért még (sőt, főleg azért és főleg még) boldogat, szépet.

pro & kontra.

néha felfoghatatlan, hogyhogy még nem szüntették meg a karácsonyt, mindenki sír, amiért évről évre több pénzbe kerülnek az évről évre bóvlibb ajándékok. tulajdonképpen az is felfoghatatlan, hogy én mit várok ettől az ünneptől, mit vártam valaha is. persze, lehet mondani, hogy nálunk sose voltak nagy balhék vagy tányérdobálás vagy üvöltözés, de nem vagyok benne annyira biztos, hogy jobb, ami volt. az apukám nem lesz otthon, nem velünk lesz otthon, és egyedül azt szeretném (azon kívül, hogy essen tényleg a hó holnap, mert akkor el tudnék menni havas városnézni budára, és ezerszázalék, hogy ettől minden jobb lenne), hogy legyen benne csak annyi, hogy ezt velem (velünk) is közli. hogy csak egyszer már a szemembe néz.

különben meg kicsit se vagyok már szomorú. a világ legjobb barátai az enyémek, és ezerszeresen írják felül, amit otthon kapok (vagy éppen, hogy nem kapok). mert hogyan tudnám megköszönni e.nek a csokoládéval kikövezett lakást, és a  titokban itthagyott gyönyörű karácsonyi nyakláncot, vagy j.nak, hogy azonnal hívott, mihelyt megtudta, hogy f.kivan. vagy j.nak, hogy olyan szinten gondol rám mindig, hogy folyamatosan meg vagyok hatva valahol legmélyen, és tőle is megint olyan szépet kaptam, és tényleg nem az adás kötelessége miatt csak-gyorsan-valamit, hanem igazán nekem valót. és r. is annyira szeretnivaló, ahogy nálam is szomorúbb és felháborodottabb a nyomoraim miatt, hát komolyan, hogy mit kezdenék nélkülük. akár vállon is veregethetném magam, hogy jól választottam, de szerintem inkább közös megegyezéssel választottuk egymást, és szavakba önthetetlenül vagyok hálás értük.

és m.tól és k.tól is kaptam ajándékot ma, ami aztán végképp felkészületlenül ért, mázli, hogy tegnap már kibőgtem magam, mert m. tuti forgatta volna a szemét, ha ezen kezdek el sírni. de azt gondolom, százéves koromra se fogok hozzászokni, hogy vannak akik csak úgy, érdek nélkül, szeretetből gondolnak rám. az meg már csak a pláne a tortán, hogy egy tökjó felsőt meg parfümöt kaptam. azért vicces, hogy apám az elmúlt x év alatt sose tudott olyan parfümöt választani, ami tetszett volna, a nyolcvanéves meg elsőre telibe talált. c'est ma vie.

ja! kövezzetek meg, de nekem tetszett az ajtó. mármint a könyvet kismilliószor olvastam, és ha tudnék választani, akkor az egyik kedvenc szabómagdám lenne, de ma láttam a filmet is (fenomenális érzés tévézni, már látom, mennyi belgyógyászat lesz ebből holnap), és annyira rettegtem, hogy szar lesz, hogy a végén még sajnáltam is, hogy ilyen rövid. oké, nem kevés kívánnivalót hagy maga után, ráadásul sose értettem, amikor konkrétumokban tér el egy könyvadaptáció az eredetitől, mert mi szükség van rá, viszont egy csomó kedvenc mondatom és jelenetem benne van, helen mirren jó emerenc, és eperjes is csak egyszer hisztériázik kínosan. az is igaz, hogy én most bármin bőgnék, szóval nem biztos, hogy releváns és objektív filmkritikát tudok adni. 

és ma j. azt is közölte, hogy van jegyünk az angyalok amerikában-ra, hát alig várom. az hbo-s merylstreepes-alpacinós sorozatnak mondjuk voltak homályos pontjai, de épp ezért is vagyok rémkíváncsi a hazai adaptációra. pláne udvarossal. 

now i have an army.

ez mennyire jó már. mert elkezdtem megint olvasni, túl a harmadéven egészen más (szerintem gimis voltam még amúgy, amikor anno olvastam). kicsit nehézkes most a sok modern után, de még mindig lenyűgöz, ahogy németh lászló a nyelvünkkel bánik. és nem tudom honnan, de évek óta tegnap először megint mondatok ötlöttek a fejembe hajmosás közben. nem lesz belőlük nagy valószínűséggel semmi, de akkor is megörültem a kreativitásom maradékmorzsáinak. g. most hívott, hogy d. emleget, és engem követel, megdobban ilyenkor a leendő anyai szívem. az infektológia pont olyan, mint reméltem, úgyhogy holnap itthon fogom nyalogatni a sebeimet, mielőtt szépülni (kozmetikus) indulnék. n. mindjárt jön haza, ami azt jelenti, hogy visszavonhatatlanul itt a karácsony, és nekem annyira semmi kedvem az egészhez. olyan sok mindent tudnék az anyámnak javasolni ahelyett, hogy azt kérdezgeti, változzon-e idén a menü vagy milyen süteményt süssön. egyébként is én akarok sütni, b.zsal remekeltünk előző héten, amikor újrakreáltuk azt a csokis-epres túrótortát, szerdán pedig sajttortát tervezünk alkotni. kivételesen náluk, hogy lássam a karácsonyi kivilágítást a házukon. szerintem sírni fogok, mert igaziból szeretem a karácsonyt, jobban mondva szeretném idén is szeretni, a fene essen beléjük. a vásárlás nagyja persze még hátra van, viszont e.ét és j.ét már be is csomagoltam, hogy csak a fa alatt bonthassák ki. minden évben rájövök, hogy istenadta tehetségtelenségem van az ajándékcsomagoláshoz.
és essen már a hó. és múljon már el ez a készülődő nyavalya belőlem.
megkeresem a körömreszelőt. hála a jó égnek a mango honlapján úgyis gusztustalanok a ruhák.

only thing i ever want anymore.

olyan akarok lenni, mint egy linn ulmann-könyv. nem is egyszerűen olyan, hanem a történet maga. skandináv erdő akarok lenni az összes szomorú fájával, szürke és szeles sziget, és minden titokzatos szemű, szótalan lakója, aztán nyomtalanul eltűnni az engem ölelő karok közül. 

és most direkt nem olvasom el a végét, meghagyom desszertnek a koncert utánra.

zs. ugyanúgy tud leigázni most is a bizonyosságaival, mint amikor még úgy éreztem, tétje van. nem magyaráz, nem monologizál, még csak nem is az észt osztja, hanem egyszerűen kinyilatkoztat. és sohadesoha ott nem jut eszembe azt mondani, hogy az csak a te rendszered, ahol nem számít az érzelem oka és miértje. az csak a te rendszered, hogy mindegy, azért fáj-e épp az összegubancolódott myocardiumom, mert rájöttem, hogy azt szeretném, hogy az apám az anyámat válassza. az csak a te rendszered, hogy kit érdekel, mit akarok én. azért amikor azon sajnálkozott, hogy ő is szeretne már végre valakit, aki ugyanígy megmutatja az ő tévedéseit, kikívánkozott belőlem egy horkantás. azt jelentette volna, hogy amíg az istennel napi szinten társalkodó, felsőbb intelligenciájú kiválasztott vagy, az életed csupa jelekkel kikövezve, addig ne várj semmit. nem is tudom, miért nem horkantottam. talán mert úgy érzem, mindegy. talán mert túlságosan lefoglalt a hála, amiért mégis tudok felejteni.

és tudom-tudom, az eredeti verzió. de nekem most ez ragadt be a jútyúbon:

the pills don't work.

érdekesebb életet kéne élnem, csak az a nagyizzadt, hogy nem akarok. ahogy a vágyakozásom is megmarad puszta általánosságnak, klisének. még irigy sem tudok igazánszívemből lenni, amiért valaki milliárdszor több dolgot csinál vagy több helyen van. mert jó nekem itt. néha a legjobb annyira egyedül lenni, hogy berekedjek, mire újra meg kell szólalni.
vasárnap boldogmeghatott voltam, mert írt egy évfolyamtársam (akivel amúgy semmi kontaktom, az elején vidékre járt, szóval pláne alig ismerem), hogy a nagymamája hívta (pedig beszéltek már a héten, de ezt az infót állítólag nem tudta magában tartani), hogy a barátnője mesélte, milyen (pozitív jelzők halmozása kisípolva) orvostanhallgató lány kezelte őt a kardiológián. és ugyan a kezelés kórtermi társalkodásban és némi vérnyomásmérésben nyilvánult meg (oké, tudtam a néni inr-jét is, és hogy mikor megy haza, mert mégse dughatok vattát a fülembe a referáló alatt), azért simogatta a lelkemet a bók. meg annyira sokszor csalódtam elvileg jófejcsodálatos emberekben ("barátokban"), hogy mindig meglep, ha valaki (mint most az évfolyamtársam) mondjuk veszi azt a két perc fáradtságot, és ír egy ilyen miatt, mellesleg madridból, csak hogy örömet okozzon egy majdnemidegennek. elfogult véleményem, hogy jó orvos lesz.
hétfőn meglepett voltam, mert arra értem haza (hagyjukmikor), hogy az állítólagos nevemnapja apropóját felhasználva írt zs., a hogyanlétem felől érdeklődött aztán kisütötte, hogy osszunk élményt élőben. most budán lakik (mocsokmázlista), még főz is nekem, szóval péntek elvileg. kíváncsi vagyok, mi szél fújja.
ma pedig leginkább dühösfrusztrált és megalázott voltam (najóó, és hiperérzékeny), amikor szokás szerint végig kellett furikáznom egy defibrillátoros beteget a vizsgálatokon, és hogy az echóba illik leszólni ilyen pácienssel, és hogy persze, hogy hiába telefonáltam, és hiába csöngött ki, náluk most nincs telefon, és hogy akkor az xy doktor (kezelőorvos) kellett volna, hogy szóljon, blábláblá. namost eleve zavar, hogy nem tudok ezekről a betegekről sokszor semmit, ő például nem is a mi kezünk alatt fut, a kórlapját se láttam, és volt már doki, aki erre is vágta a pofákat, miközben őszinte véleményem, hogy basszameg (oké, az az orvos speciel egy vérbeli arrogáns, és egyébként is vágja a pofákat). másfelől rohadtul méltatlannak érzem (persze diplomával még inkább annak érezném), hogy ott ügetek a betegszállítók mellett, akik az esetek nagyobb hányadában csini csajsziként méregetnek, és ma még a félholt, relatív fiatal beteg is úgy nézett, pedig ne nézzen úgy, elegem van. szóval rám lett ripakodva asszisztensnőileg, nekem meg, nem állítanám, hogy jól esett. mondjuk az rémfura volt, hogy a reakciók szerint már akkor látszott rajtam, hogy ez most túmács, amikor én még nem gondoltam, hogy bármi látszódna, sőt, nem is gondoltam, hogy van bármi látszódnivalóm. nem szoktam így pityogni, általában elismerem, ha valamit hibáztam (hülyekáliumszint, hülyekórlap). csak ezzel épp az a bajom, hogy nem én hibáztam, nem is az én felelősségem, mégis én vagyok kéznél lecsesződni. és még csak védekezni sem tudok, mert nem követtem el hibát, és egyébként is, a túlméretezett igazságérzetem nehezen viseli az efféle ügyeket. kimentem az előtérbe, mert várnunk kellett, és a nő, aki litániázott, már előtte mondta, hogy persze, nem nekem szól, neharagudjonadoktornő. aztán tényleg nagyon érződhetett a dolog (néha jó, ha az ember arca ennyire leplezetlen), mert kijött utánam, épp amikor már rendeztem az időközben legörbült számszélét meg diszkréten kipottyant könnyeket. elmondta még százszor, hogy bocsánat, nem nekem szánta, és tudja, hogy nem az én ügyem, és tényleg ne haragudjak, meg magamra se vegyem, úgyhogy ettől már végképp elkezdtem sírni. a kedvesség baromira tud ám fájni. aztán letörölte a festékes könnycseppeket, kaptam mercicsokit, véletlen az egyik kedvencemből, és a végén már én éreztem magam rosszul, amiért ennyit vigasztal, és ennyire lelkifurdalása van, amiért megbántott, pedig nem is ő bántott meg, csak nem szeretem a nem általam kontrollált és kézben tartott szituációkat. mert nem tartom magam jogosan számon kérhetőnek, hát persze, hogy eltörik a mécses, amikor mégis számon kérnek. aztán az a. is cuki volt délután, ő volt az echós, és ő is előadta, hogy "ami a délelőtt volt, azzal ne törődj, velem is milliószor fordult elő". ettől függetlenül nem szeretnék a héten ráadást.
inkább kitalálom, mit sütök csütörtökön b.nak, és még utoljára átkorrektúrázom a szakdogám. BEKÖTÉS előtt. juhúúúú!

állhatatos.

az egész hétvége mint egy rétestésztára nyúlt szombat korareggel. amikor rájövök, hogy most nincs ébresztő, most nincs sürgető kötelesség, és dehogyis kelek én ki a duplatakaró alól. a szerencse az, amikor a felkészültség találkozik a lehetőséggel. erről a mondatról b.nak én jutottam eszébe, én szoktam mindig a mocsokmázlimra hivatkozni., tulajdonképpen hízelgő, amiért nem hiszi el nekem a csak-szerencsém-volt dumát. bekvártélyoztam magam a harmadikszobába véglegesen, az enyémben fagyhalál, itt meg csaponganak a gondolataim. mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna, hogy ültem vacogva a radiátornak dőlve, ölemben a százszor aláhúzott élettankönyv, és zokogtam, mert másnap vizsga, a rex ugat, anyám a konyhában csapkod, és egyébként se tudok semmit. emlékszem, a légzés kék volt, a vese pedig zöld, mennyire rettegtem, teatyaég. és még azóta hányszor rettegtem ugyanúgy, és mennyiszer fogok csak ebben a hátralévő bő félévben.
és arrafelé is csaponganak a gondolataim, hogy mi lesz később, ha már most sem bírom. hogy egy hétvégényi regenerálódás kell ahhoz, hogy újra embernek és társas lénynek érezzem magam. másfél napja nem csinálok mást, mint újszülött-üzemmódban alszom-reggelizek-alszom-ebédelek-alszom-vacsorázok-alszom. van egy doktornő a kórházban, pénteken láttam, amikor sírva fakadt a főorvosom előtt. a héten kétszer ment el az utolsó metró az orra előtt, ezt mondta, és hogy nem bír ennyi beteget, ennyi helyen megfelelni, mindig csak ígérik a segítséget, aztán marad minden változatlan. pedig erős nőnek látszik, pont ezért nem is volt nekem túl szimpatikus, túl férfias, túl markáns a rövid hajával, a mosolytalan arcával. szóval kiderült megint, hogy a történet nélkül nem kéne előítélkeznem.
g. mutatott egy tökjó orosz zeneletöltős oldalt még egy hete, teljesen rá vagyok pörögve, mert majdnem mindent megtalálok, amit eddig sehol máshol és imádom. most például ezt szedem le (és közben néha hallom b. picit gúnyos hangját, amiért még mindig a vidáman is melankolikus, négyakkordos dalokat szeretem):

konstruktivitásom tehát ismét nulla, pedig e.nek kéne csinálnom az ígért dolgát, viszont m. átolvasta a szakdogám, és azt mondta, ötös lesz. jupijé.

naked walls.

- come on, i am your dream come true. mondta christina a graceklinikában. - that is the truth. válaszolta az elviselhetetlenül tiszta kék szemű dokibácsi, aztán félig még megműtötte a természetesen nagyonszimpatikus (és fiatal) pácienst, majd egészen kiszámítható módon összeesett a  szikével a kezében, és meghalt. ezt nyilván már a rész elején tudni lehetett (pláne nyolc évad végignézése után), mégis le kellett állítanom, annyira szorította a mellkasom a sírás. mert én is akarok valakinek a drímkámtrú-ja lenni már végre.

az elmaradt ápdétem pedig az, hogy p.zs. szerint is eleve elcseszett a helyzet, ugyanakkor a) miből éljen meg az orvos kishazánkban, b) nézzem meg, hogy nem minden beteg ad, sőt, és ez a jövőmben is így lesz. és nézzem meg azt is, hogy mégsincs megkülönböztetett eljárás. ergo, nincs éreztetve, hogy elvárás lenne a fehérboríték vagy a diszkréten kézfogáskor, és valóban nem is az, hanem mindenkivel kedves mindenki, ha ad, ha nem ad. és így már mindjárt elviselhetőbb az egész fennálló szituáció (éstényleg). 

gyönyörű volt ez az elsőhó is tegnap, éppen akkor jöttem hazafelé, azt se tudom, hol voltam olyan sokáig. hidegebb viszont ne legyen, ennyi a tűrőképességem, egy mínusszal sem kevesebb.

néha úgy érzem, elveszek az emberségem útvesztőjében. hogy oké, nem vagyok hülye, és ha érdekel, bármiben profivá tudok fejlődni, és minden nappal tanulok valamit a hibáimból, de a helyzet az, hogy engem sokkal jobban izgat maga a beteg, mint a szakma meg a gyógyszernevek meg a echolelet meg a mittudoménmi. talán mert a szívem mélyén azt gondolom, sok esetben milliószor többet lehet gyógyítani a jelenléttel és a puszta emberi dolgokkal, mint a jól beállított bétablokkolóval és diuretikummal. csodálatos lesz orvosnak lenni, de talán még mindig összekeverem az orvosságot valami egészen mással.

és jó volt ma j.tal is találkozni, bár állítja, hogy én vagyok rá jó hatással, engem viszont ő tölt fel. talán miatta is kötődöm ennyire ehhez a kórházhoz, mégiscsak annak az első gyakorlatnak köszönhetem a kapcsolatunkat. ugyanakkor pont a napokban gondolkodtam azon, hogy ha most találkoznánk, ha most lenne a betegünk, szinte biztos, hogy nem így alakulna. most is vannak kedvenceim, akikkel szívesen beszélgetek, akikhez bemegyek jóhétvégét kívánni, megszeretgetni, most is megfogom annak a kezét, akin látom, hogy fél, de legalább fél lépés távolságot mindig tartok. talán ha most találkoznánk, neki se jutna eszébe névjegyet adni, és biztatni, hogy hívjam fel.

mindenesetre örülök, hogy így van, ahogy. a szombatnak meg pláne. félek, lassan újra ébresztőhangot kell váltanom, mert ettől a mostanitól kezd eleve gombóc nőni a torkomban. a legközelebbi hullócsillagnál szerintem tízkor kezdődő munkaidőt fogok kívánni.hacsak nem lesz úgyis világvége.

i am a runner.

és mert nem csak a kórházban élek (ehhem-ehhem), ma voltam manikűrösnél, és gyönyörű lett a lábam és a kezem is, géllak meg csillám ésegyéb, e. szülinapi ajándéka. ennek örömére a zongorához is leültem, hadd csillogjanak.

újabb paraszolvencia-inzultusok szerencsére nem értek (talán mert hétvége volt?), és ma felvettem a rettegett s.doktornőnek is egy beteget (g. eddig gálánsan távol tartott tőle, ő annyira utálja), ugyanis nincsen neki hangja. és nemhogy nem cseszett le, de azt mondta a kórlapomra, szép. ettől függetlenül sanda gyanúm, hogy holnaptól újra levegőnek fog nézni, és ez így is van rendjén. 

vasárnap pedig nem jegyzeteltem végig a családállítást kivételesen, és rájöttem, hogy ha van időm, akkor rengeteg mindent érzek már én is, nem kell hozzá képviseletben lennem. aztán átmentem d.zni picit, aki a tiszteletemre királylányruhát öltött, majd kifésülte a hajam, hogy befonhassa, úgyhogy azóta mindenféle frizurákat vagyok kénytelen kreálni magamnak, annyira hülyén áll a hajam féligegyenesen. igen, nyilván meg kéne mosnom, de újabban olyan szinteket ölt a kimerültségem, hogy a szemhéjtust is képtelen vagyok felemelni, nemhogy húsz percig nyúzni a hajamat. 

alig várom, hogy igazán orvos legyek.

ésismét.

meghallgatásra találtak fohászaim, és finom belga csokit kaptam (épp tömöm magamba, hadd nőjön, aminek nőnie kell), ugyanakkor még mindig hüledezem, hogy tényleg vette a fáradtságot, hogy megkeressen, pedig becsületszavamra rendesen eldugtam magam. persze egy másik nénit nem úsztam meg, hiába vetettem be ezúttal sokkal erőteljesebb ellenkezésáradatot. azt meg mégse lehet (pechemre), hogy kifussak a kórteremből úgyseérutol-alapon, bárhogy diktálná ezt a szívem meg a lábam. g. persze nem ért, nem érti a kínlódásom, neki nincsenek ilyen problémái, tulajdonképpen irigyelhetném is. de én inkább szégyellem magam, biztos próbálkozhatnék ügyesebben, nyomatékosabban. anyukám mondjuk azt mondta tegnap, tényleg sértő lenne nem elfogadni (amit a nénik is mindig mondanak a tukmálós körök közben), és hogy ő nem hiszi, hogy nekem azért adnák, mert azt hiszik, azért vagyok kedves, hogy adjanak, és elvárom, hogy honoráljanak. és ő és j. is egyetértettek abban (egymástól függetlenül), hogy nem célozhatok valaminek a visszautasítására, aminek az esetleges adására előtte nem céloztak. már ha ez így érthető. hátnemtudom, mindenesetre én ma is bőgve jöttem el. és az a bajom, hogy már most az van, hogy nem merek annyiszor bemenni érdeklődni a betegeink hogyléte felől, ahányszor a habitusom szerint mennék, mert mi van ha azt hiszik, azért csinálom. meg hát ha elkerülöm a cuki szívemcsücske néniket, akkor adni se tudnak, logikus.

najó. lezárom a témában való nyünnyögéseim, mielőtt túlságosan belemelegednék. úgy döntöttem most különben, hogy jövő héten, ha lesz alkalmas pillanat, akkor megbeszélem valamelyik fődokimmal, úgy érzem, életbevágó lenne. majd ápdételek.

j.val pedig moziztunk végre, reality volt a film címe, eléggé elgondolkodtató. meg az is elgondolkodtató, hogy bezárják a kino-t (mikor én még alig szoktam meg, hogy nem a szindbádba megyek), háthovajutezazország.

hála & egészségügy.

nem tudom, hol kezdjem, mert igaziból megbeszélni lenne jó valaki olyannal, aki átélte, aki tanácsot adhatna, hogyan kell jól működni ezekben a helyzetekben, de persze nem hiszem, hogy túl sok orvos szeretne velem erről eszmét cserélni. semmi nagy dráma, másnak biztos meg se kottyan, de ez nekem ma nagyon fájt, a tegnapinál is jobban. mostanában (ld. előző bejegyzés) úgy látszik, tényleg ilyen gyomorszájon-vágósan érnek amúgy is az érzések, úgyhogy jó negyedóráig erős kétségeim voltak, hogy valaha is képes leszek metróra szállni. 

egyrészt vannak az elveim, tényleg vannak. például arról, hogy az embereknek ne kelljen a jó (kedves, odafigyelő, személyre szabott, intelligens) ellátásért fizetniük. pontosabban, ne kelljen azt érezniük, hogy ezért fizetni kell. másrészt én tényleg imádom ezt csinálni, és szívből vagyok kedves. én szeretem a betegeket, érdekel, amit mesélnek az anginájuk történetén kívül is, és eszembe sem jut, hogy ők azt gondolják, ezért nekem valami jár. mert mellesleg nem is jár, mert ez olyan, mint valaki orvosi hibából elkövetett halálát kifizetni, hogyan is lehetne emberéletet, emberséget pénzben. és oké, hagyom a doktornőzést, mert valahogy szólítaniuk kell, de általában lefektetem a tényeket, hogy legfeljebb majdnemdoktornő vagyok. és én azt szeretném, ha mindig lenne annyi pénzem a munkámból, hogy ne kelljen elfogadnom. hogy ne fogadjam el, és hogy ne kelljen aztán disszociálnom, miközben mégis abból a párezer forintból rendelem meg a vacsorámat. én nem akarom ezt a kognitív disszonanciát, basszameg, minden porcikámmal érzem, hogy tönkre fogok menni bele.

szóval én ezt a nénit tényleg szívemből kedveltem, és nyilván, hogy megnyugtattam és leültem mellé, amikor láttam, hogy fél. igaziból ijesztő fényt vet az egészségügyre, ha ennyire nem magától értetődő ez a fajta bánásmód, mert rendben, egy főorvos ambulanciás meg intenzíves meg kitudjamilyen párhuzamos működéseibe lehet, hogy (munkaidőben) nem fér bele, de azért csak nem mindenki főorvos. viaskodtam magammal picit, amikor láttam a lányát beszállni a liftbe, hogy most akkor odamenjek-e, de felelősnek éreztem magam érte. ráadásul tudtam, hogy a főorvos már elment (kivételesen, mert amúgy ügyelet utáni napon is estig, ami egy másik vicc), és mégse menjenek már úgy el, hogy a néni kezébe oda lett adva a záró, és biztos el is lett mondva, csak mégis vannak formaságok meg udvariasság, amire azok az orvosok, akikkel én dolgozom követendő módon adnak. úgyhogy mindenfajta egyéb szándék nélkül odamentem, és elmagyaráztam a helyzetet, teendőket, a néni cuki volt, mert már előtte, amikor elköszöntem tőle mondta, hogy mindenkinek mesélni fogja a kedvességem, és most felíratta a nevem egy cetlire, ez még úgy rendben is volt. aztán a lánya elkezdte kérdezni, hogy bent leszek-e másnap, én mondtam, hogy naná, semmi lógás, mire ő, hogy akkor találkozunk, mert most hirtelen kellett jönnie, és nem volt idő, bláblá. én meg mint egy ötéves sóbálvány, ahelyett, hogy elkezdtem volna szépfinoman ellenkezni, hogy tisztázzam, ha arra megy ki a játék, amire gondolom, hogy kimegy, akkor erre semmi szükség, szóval csak álltam ott feneketlen zavaromban, tehetetlenül, gyanútlanul, aztán már csak lefagyva. 

azóta már persze kitaláltam a megfelelő mondatokat a visszautasításra (mert muszáj visszautasítanom, ha tényleg), a szomorúság utáni dühömben falba tudtam volna verni azt az okos fejem. igaziból abban reménykedem, ezt mondtam e.nek is, hogy (1) nem jön végül be, vagy nem talál meg, mert valójában másik emeleten vagyok, (2) csokit hoz vagy virágot vagy kisautót, komolyan, bármit, csak pénzt ne.

pedig amúgy olyan szuper lenne, és annyira boldoggá tesz az egész. miért nem evidens, hogy elég nekem a szavakból sugárzó visszaigazolás, hogy nem távoznak rossz szájízzel? miért nem evidens, hogy igaziból én vagyok hálás?

people.

pusztán gyermeki berögződésből - remélem - néha azért tud még, de rémisztően fájni, hogy apa nem jön haza. belémdöfődik a zsigeri fájdalom, amiről a szép regények szólnak, és nem lehet mást tenni, mint ténylegesen összegörnyedni bele. kipréselődnek a könnycseppek, naná, különben is, újabban hullámokban érnek el az aprócseprő gyászok, figyelem magam erősen, mitől szorul épp maroknyira a tüdőm, hogy lélegezni se, mitől az az újabb ütés gyomorszájnál, aztán csak szorítom magam, szorítom magamhoz.
azt hiszem, a héten először jutottunk el igazán hozzám a terápiában, meg kell mondjam, ez az önismeret sem tartozik éppenséggel a fájdalommentes hobbik közé. aztán a tegnap. amikor életemben először sírtam a lelkifurdalástól, amiért az van anyámmal, ami. és hogy én egyáltalán nem akarok már ilyen lenni, komolyan nem, miért ragadtam akkor itt.
furák ezek az emberi izék. itt van például t., aki felől mindig éreztem, a legnagyobb barátnőség idején is, hogy a lelke mélyén inkább utál vagy féltékeny vagy mifene, aztán most mégis fáj az a vehemencia, ahogy kibújt a szög a zsákból. minden nap van az a pár pillanat, amikor benne van az ujjaimban a válasz, a revans, a kontra-fikázás, mert miért csak én legyek belátó megint. de örülök, hogy hallgatok. és örülök, hogy nekem van tükröm, nem is egy. tulajdonképpen azt gyászolom, hogy beengedtem valakit, aki nem volt méltó. hogy nem a késések miatt csalódtam, nem is az utolsó pillanatos lemondások miatt. hanem, hogy (és ahogy) visszaélt a bizalmammal.
nem vagyok igazán felnőtt, az is kiderült megint, amiért vállalhatatlan szárnyakat kaptam j. büszke örömétől, amikor fehérköpenyesen ölelgettem kedden a kórházban. attól tartok, egy nagyjából másfél évtizeddel korábbi élményt szeretnék folyton bepótolni. a kitűnő bizonyítványokkor kellett volna ezt éreznem, a hangversenyek után, amikor botladoztam le a színpadról. az igazság viszont az, hogy köszönöm a mostanit.
és mielőtt belemerülnék bella és edward szerelmébe, a szokásos címadó:

szívügyek.

hogy adjak-e valaki olyan kritikájára, akinek a véleményére sohasemmikor. elég interessante, ahogy működöm, mert akié meg számít, a pozitívat véletlenül se fogadnám el. bár újabban mégis mintha szárnyakat kapnék. 

olvasok szép blogokat, és irigykedem. hogy másoknak nem feltétlen múlt el az írói vénája a nagy (fél)felnőtté válás közben, és az orvosira se foghatom, mert némethlászló, ugye, meg csehov. tényleg, újra kéne olvasni az irgalmat (sose tudtam, hogyan kell ragozni egy ilyen című könyvet, de hogy irgalom-ot, az ezerszázalék, hogy nem stimmel). és még vagy száz másikat is újra, többezret meg el, ismét egy megoldhatatlanság.

és hogy hozzá kéne szokni valahogy a halálhoz is. hogy vannak betegek, akik betegek. milyen lehet, amikor bezárják a mellkasod, vagy kihúzzák a katétert egyetlen mozdulat nélkül. milyen lehet haldokolni.

paranormal.

én nem értem, hogy látszódhat ennyire a csokoládééhség, de ma az egyik beteg korrumpált egy szelet nápolyis bocicsokival. hogy mit akar elérni, rejtély, mert nem a mi betegünk, és semmit nem tudok róla, de második reggelinek mindenképpen tökéletes volt. aztán olyan is van, hogy vasárnap nem bírtam közlekedési eszközre szállni, ezért a "csak egy megállót sétálok fejet szellőztetni"-ből az lett az állítások után, hogy elgyalogoltam a budagyöngyétől a nyugatiig. annyira sok volt ez a hétvége (is), hogy képtelenség lett volna azonnal elviselni, ahogy ismeretlenek másznak bele az aurámba, még ráadásnak. szóval már majdnem a nyugatinál voltam, amikor láttam, egy vén szivart meg egy jóval fiatalabb, ordenárészőke nőt az egyik zebránál. váltott a lámpa, a nő elindult, a bácsi meg gyökkettővel utána, hajlott hát, kalap a fején, és a szatyrokon kívül az egyik karján egy gyanúsan női táska. filmbéli, nevetséges jelenet volt, és nekem az villant be, ahogy messziről megakadt rajtuk a szemem, hogy ez tuti tpg.. aki egy anatómus professzor volt még az ősidőkből (szószerint), ott állt a használaton kívüli, szintén őskövület jaguárja az intézet parkolójában nonstop, járni már akkor is alig tudott, de még mindig csorgatta a nyálát a hamvas kislányokra. és tényleg ő volt, megnéztem a szemem sarkából, ahogy elhaladtam mellettük. a nő aztán lassított, hátrafordult, de azért kevés ennél megalázóbb szituációt tudok elképzelni. aztán, már újpesten, láttam egy pasit, aki a játszótér, nagyjából százötven méter (bár inkább sokat mondok) összkerületű gumirészén futott. kénytelen voltam megállni a zimankóban, mert először nem akartam elhinni, de frankón, ott rótta egymás után a köröket. nagy az isten állatkertje, nemvéletlen mondja m. mindig. 

meg az is rémfurcsa nekem, hogy a régikedvenc dokijaim előadták tegnap, amikor lementem én is ebédelni g.ral hozzájuk az ötödikre, hogy milyen jó, hogy megint itt vagyok, amilyen energiabomba vagyok, és folytonragyogó. nagyon más mozit nézhetnek, a cukik. bár azt meg kell hagyni, hogy tényleg minden percét élvezem, és már megint lelkes vagyok ezt az egész orvosságot illetően.

és, ha már ennyi hülyeséget összehordtam, íme a legőrültebb két nő, a leggyönyörűbb zenével:

na megyek, megírok két állítást, mert volt egy nő, akinek a terapeutája is ott volt, és elkérte az anyagát, hogy tudjanak vele dolgozni, mire mások is vérszemet kaptak, én meg nyilván, hogy mindenkinek mindent. szerencsére úgyse írtam egy betűt se a szakdogához azóta, hadd nyomasszon kicsit mégjobban.

open palms.

az úgy volt, hogy ma mentünk volna richtergyárat nézni - ingyen ebédelni orvosmódra, ezért felkeltem zöldhajnalban, és megcsináltam magam csinosra, aztán a dokinéni belecsúszott egy kocsiba, úgyhogy amíg ő papírokat töltött ki valahol budán, addig én vettem vanilla lattét a starbucksban, és élveztem a hóemberes papírpoharat, a sznobságot, az újkabátom, a napsütést. kiültem a kedvenc rakpartos helyemre, amíg nem nyitnak a boltok (pulcsi-projekt, váhhh), és egy órán keresztül csak ültem ott, és énekeltem, időnként növeltem a vízszintet némi könycseppekkel, és valahogy annyira szép volt újra az élet. néztem a hidat és az eget felettem, a város legszebb házait a túlparton, a hullámokat, a hajókat, a hullámokat megint. arra gondoltam, t.val volt ez a törzshelyünk, mennyit ültünk itt, amikor még azt hittem, a barátom, és aztán, amikor eljátszottam, hogy azt hiszem, a barátom. utána arra gondoltam, hogy ha már az egómnak se fáj, amiért nem köszöntött fel születésnapomon, egyszerűen csak, sok más dologhoz hasonlóan, felháborít, akkor mire fel törődöm bármennyit is a látszattal. és arra gondoltam, soha többet nem akarok törődni semmilyen látszattal. sírás közben nevettem magamon, ideje lenne nem önsajnálni tovább, mégis meddig dédelgessem a szüleim okozta mindenféle tüskéket. 

a szikrázó sugarak közt gazdagnak éreztem magam picit én is, ennek örömére megint elköltöttem egy csomó pénzt nemtéli cuccokra, kiakasztó ez az impulzivitás, a világ minden kincséért meg nem válnék tőle. felfedeztem a boltot, amit m. javasolt, és tényleg zseniális, ajánlom mindenkinek. az a neve, hogy gardrób (királyutca 42.), és mangós meg zarás meg mégmenőbb dolgokat lehet venni három-négyezer forintért (én két elegáns egyberuhát meg egy pufikabátot meg egy gyűrűt vettem tizennégyért), van rengeteg kabát és táska és cipő, és tényleg minden. 

és már csak azzal hadd dicsekedjek el, hogy tegnap voltam konzultálni túryferinél, átolvastuk a megírt szakdoga-részt, és azt mondta, hogy jól írok nagyon, nem is javítottunk át szinte semmit. az viszont már biztos, hogy eposzi hosszúságú lesz a nagymű, tekintve, hogy csak az előszó+elméleti bevezető tizennyolc oldal, és akkor hol van még a lényeg. fog szeretni az opponensem, de még mennyire.

na megyek, befejezem a szekrényem téliesítését, némileg időszerűnek érzem kipaterolni a kivágott hátú ruhákat a gardróbba. legyen már nyár.

csak fölfelé.

na, ez egyszer írok, amíg van reális esély arra, hogy írjak ténylegmár az utazásról. mert mindig akarok, csak aztán folyton felülkerekedik a lelkivonal, az az én profilom, hiába. de jóvolt, szépvolt, ismét rájöttem, mennyire szeretek világot látni, és mennyimennyi helyet kéne még megnéznem.

odafelé megaludtunk veronában, aztán másnap néztünk picit várost, kóstoltunk sajtokat, vettünk zseniálisan fűszerezett aszalt paradicsomot és olajbogyót, fotózkodtunk júlia házánál, szóval megvoltak a kötelező körök. és lehet, hogy elfogult vagyok, de ezek a külföldiek annyival szebbek. nem a vonásaik, hanem valahogy a kisugárzásuk teszi őket széppé, nyilván. mindenesetre ezeket az olasz hatvan-hetvenes nőket elnézve, akik ott shoppingoltak a kis utcácskákban, egyáltalán nem azok az enyhén depresszív gondolatok jutottak az eszembe, amik itthon a kékmetrón szoktak. de komolyan, nekik még a nyanyataliga is jól áll. úgyhogy új életcélom (az öregségemre bácsi akarok lenni, mert a nénik sokkal morcosabbak helyett): ha megöregszem, külföldi néni szeretnék lenni.

lyon pedig gyönyörű, még esőben is tetszett a vieux-lyon, n. übercukin készült, volt városnézős terv minden napra (illetve hétfőn a par-dieu nevű elképzelhetetlenül hatalmas bevásárlóközpontba küldött el minket, amíg ő az egyetemen volt), meg hogy mikor mit eszünk, és macaronos tortát is kaptam vénülésem alkalmából. a saját elvetélt macaron-készítésünket inkább nem részletezem, de egyszer akkor is sikerülni fog,. azért remélem, hogy n. csinál habostúróst a franciáknak, mert sandra és barátnői óvatlanul megkóstolták a nagy művet (hiába dugtam el, szerintem kiszagolták), és én azóta azon hisztizek, hogy most biztos azt hiszik, hogy nem tudunk sütni, pedig de.

és persze eddig is értettem, miért hívja n. sandrát a francia anyukájának, és miért nincs honvágya (ahogy nekem se soha, except irán), de látva a körülményeket, ez egy normális és kiegyensúlyozott lelkiéletet élő családból jövő lánynál is adekvát reakció lenne. második új életcélom, hogy egyszer reprodukáljam azt a gyönyörűséges konyhát, meg egyáltalán, ezt az életet.

m. ruhaadományainak köszönhetően nem fáztam egy percre sem, nagyondurva érzés volt, komolyan. ma is az ő egyik pulcsiját vettem fel, és rá kellett jönnöm, hogy amióta magamat öltöztetem, most először élem át, hogy hideg van, és nem fázom. ráadásul még mocsokjó ízlése is van, azt a lila kabátot, hát nem mondom, hogy nem nyúlnám le. meg még kávét is kaptam hozzá termoszban az útra, vicces, amikor kvázi idegenek gondoskodnak rólam, ez volt a legjobb szülinapi ajándékom idén, pedig nem is tudta, hogy szülinapom van (vagy épp ezért). holnap el is megyek a helyekre, amiket ajánlott ruhátnézni, úgyis alig költöttem valamit a nyereményből eddig (háhá).

tök meghatott különben ma, hogy amikor a klinikára mentem be e.ért, mert mentünk utána ikeázni, neki meg herczegfalvis gyakorlata volt, és dumáltam a nővérekkel, amíg vártam rá, hogy itt vannak ezek a nullát kereső, hulla fáradt nők, és mégis, mindenféle irigység nélkül kérdezik, hogy elköltöttem-e már a "milliókat", és szívből örülnek, amikor mesélem, hogy most jöttem meg franciaországból, és szívből dicsérnek, amiért jól nézek ki megint (szerintük, mert szerintem malacra hizlaltam magam ismét).

ezt a dalt pedig az út legvégén hallottuk j.val, irtóhelyes a szövege meg minden:

mert megszületni és vizsgázni jó.

ez most annyira tetszett, amit isolde ír a jól-vizsgázásról, hogy muszáj linkelnem. nem érdekel, hogy verona, meg szerelemvárosa, és nekem minden bizonnyal buliznom kéne az éjszakában, seprűs-füstös szempillájú olaszokat felszedve, de legalábbis nem egy blogbejegyzéssel lerombolva az esetleges imidzsem. mert mire hazaérek, tutira elfelejteném, pedig szeretnék elbüszkélkedni, hogy (az öltözködést kivéve, mert abból nem tudok lejjebb adni - kivéve a sminktelen gyerekszigorlatot) én egy az egyben az utasítások szerint szoktam eljárni. úgyhogy most már biztos, hogy nem az eszemnek köszönhetem a hatodévet, hanem kizárólag a stratégai zsenimnek.

hát, éljen a negyedévszázad és az őszi táj .

kinyújtott ujjainkkal az isten arcát.

vagy valami hasonló volt az elnök embereiben, és én három napja hallgatom ezt a dalt, megunhatatlanul gyönyörű. más filmben is használták, az tuti, de még nem sikerült beazonosítanom, mi lehet az. folyton egy minimalista konyha és mindenféle fűszerek és főzés és kések képe jelenik meg előttem, néha meg egy férfi, ahogy ül a makulátlan ágya szélén kezeibe temetett arccal, hát rém idegesítő, komolyan.

m. mesélte ma egy állítás kapcsán, hogy japánban állítólag az esküvői szertartás része (jobban mondva megelőzi azt) az a rítus, amikor a menyasszony és a vőlegény elmennek a szüleikhez, és megköszönik nekik a hibáikat. köszönetet mondanak nekik, amiért nem voltak tökéletesek, mert - azon kívül, hogy nincs is annál nagyobb kicseszés - így tudtak és akartak eljönni a szülői háztól, és elindulni a saját család felé. szóval azt hiszem, lenne még mit tanulnom.

és meglehetősen groteszk egy ilyen címmel futó bejegyzésbe írnom erről, viszont muszáj, hogy annyira kimondhatatlanul jó volt pénteken szégyentelen p****knak lenni e.vel, és megvenni a mangóban tényleg, ami tetszik. mert persze, hogy mélyek vagyunk mi, és sokrétűek. de azért sose tagadnám le, hogy a szex és new york miatt akarok eljutni newyorkba évek óta. mondjuk ahhoz azért kicsivel többet kellett volna nyerni.

viszont lyon vár, csütörtökön indulunk, alig kell már aludni addig, és a szakdogából is csak pár fejezetet kell(ene) megírni (szerencsére gyökkettővel haladok, nem nekem való ez az összeollózás szakirodalmakból, most már biztosan állíthatom, hogy jobb szeretek a saját agyammal gondolkodni).

er.

még mindig érzem az alvadt vér borral keveredő szagát a néni lakásában, még mindig látom magam előtt a bácsi testét és a másik férfiét, a füleit, még mindig hallom a tizenöt éves lánya könyörgő sikolyát, és ez így is lesz még egy darabig. nem érdekel, adaptív-e empatizálni, nem érdekel adaptív-e másfél órán át nem tudni abbahagyni a sírást, amikor végre szabad sírni, nem érdekel. rossz most egyedül, rossz most bárki mással, és az is biztos, hogy ideje lenne kibékülnöm a halállal, valahogy mégis azt kívánom, harminc év múlva is ugyanígy zuhanjanak a könnyeim a mentőautó padlójára.

és ítélkezem én is, naná, számot se tudnék adni, hány prekoncepció van a fejemben. de pont ezt szeretem nagyon a családállításban, hogy azt mondja, senki nem jókedvében rossz. senki nem jókedvében nem tud jelen lenni, senki nem jókedvében alkoholista vagy drogos. és a helyszínen ugyanezt érzem én is, és képtelen lennék kevésbé szeretni a két üveg bor után ripityára esett nénit, aki a férje visszajáró szelleme elől menekült. ahogy ott ült az ágy szélén a szánalmasan összevérezett kombinéjában*, ugyanazt a szeretetet éreztem, mint a disztingvált szívelégtelen, vagy a pitvarfibrilláló-fulladós néni, vagy a létráról leesett bácsi iránt. és azt tudtam volna megütni, aki ráncigálta durván, meg siettette, meg egyetlen szót sem szólt hozzá azon kívül, hogy belé ne merjen kapaszkodni a véres kezével, majd ő fogja. szóval ilyenkor valamiért elfelejtek ítélkezni.

egyebekben egy szavam sem lehet, szuper élmény volt ez a pár nap, mindenki nagyon kedves és befogadó volt, szirénázva száguldozni, és látni, hogy mégis van némi együttérzés az emberekben, ahogy szétnyílnak az autók előttünk, mert hallják, hogy valaki bajban van, szóval az torokszorító érzés a magamfajta szentimentálisnak.

de azért jó itthon. ma az egyik sofőr, akivel a legtöbbet voltam, és kezdettől szimpatikus volt nagyon, a volt felesége kapcsán mondta, hogy nem azért nem ment haza, amikor mások, mert hogy nem szerette volna, ami anno a fejéhez lett vágva. egyszerűen csak képtelenség elindulni azonnal, muszáj egy félóra-háromnegyedóra, amíg visszatalál önmagához, hát ezt nem értette meg soha az a nő. én megértem, és ilyen szempontból valóban nem is volt rossz másfél órákat zötykölődni hazáig. 

tulajdonképpen köszönöm.

*: valaki mondjuk felvilágosíthatna, miért hord ez a korosztály (hetvenplusz) két bugyit, én még sose mertem megkérdezni, pedig nem egyszer találkoztam a jelenséggel. azt biztosra veszem, hogy huszonéves korukban ők is megelégedtek a szimpla egy alsóneművel, de ez a néni most annyira ragaszkodott a dologhoz, hogy szívem szerint ezért is megölelgettem volna. még azt is megmondta, hogy a felső  fehér csipkés legyen, úgy szokta, szóval lehet, hogy ez valami divat, tényleg.

courage.

‎dear god, make me a bird. so i could fly far. ezt a forrest gump-ban mondja jenny, és két napja még ez lett volna a bejegyzés címe, csak aztán szerencsére a bemásolásán kívül nem jutott másra erőm. szerintem kiírtam magamból a maradék agyamat is az elmúlt napokban (szakdoga), de valami optimistát azért szeretnék. például, hogy nem is értem mitmiért rinyálok bármikor. mert hát tényleg tutto è possibile, ha egyszer pár napra még a hajnalban kelést is annyira megszokom, hogy magamtól ébredek fel a félhatos ébresztő előtt öthúszkor. okéé, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy álmomban épp egy hypoxiás betegnek kellett már másodjára maszkot keríteni, és hiába volt rajta, akkor is fulladt, és ettől némileg fel lettem ajzva. na, és ez az átkozott szakdoga is elkezdett készülődni, eddig megvan a legkönnyebb rész az előszó (nagyon tetszett m.nak meg túryferinek is, büszkeszmájli), és mostanra nagyjából befejeztem a családállítós fejezetet is (mert az is lesz benne, naná, az egyetlen, ami miatt látom értelmét az egész púpahátamon-nak). 

és az is boldogságos, hogy itt lakott a héten r., meg hogy tegnap e. is ittaludt, és hogy ma világos volt, amikor hazaértem, és hogy sütött a nap, és hogy holnap nem fog szólni az ébresztő.

a dalnak meg semmi köze a bejegyzéshez, csak hát a cím:

higher and higher.

tökjófej tudatalattim van, mert amióta (bő másfél hete) szó van arról, hogy kéne álmodni, tényleg szoktam is. mármint tudoooooom, egyébként is szoktam, de most emlékszem rájuk, ahogy a nagykönyvben annak lennie kell. és csak most csütörtökön tisztáztuk sz.e.val ezt az álomnapló-dolgot, erre azóta konkrétan minden estéről van álmom, tiszta izgi, várom a holnapot. és elkezdtem jungot olvasni, m. adott kölcsön egy csomó könyvét, és az is érdekes meg élvezetes nagyon. még a végén kénytelen leszek megtanulni őt is, előre látom a sötét jövőt.

mindeközben végleg a neurológia felé billent a mérleg, köszönhetően csomó mindennek. már ötödév elején nagyon tetszett a gyakorlat, tetszett a beteganyag (plusz oliver sacks, plusz kellően nehéznek találom ahhoz, hogy a presztízsigényem kielégítse), de aztán gyorsan lebeszéltem magam, mielőtt még rábeszéltem volna. mondván, hogy sznob, zárt társaság, nem tédékázom sehol, nincsenek kapcsolataim, nem vagyok elég törtető, nem vagyok elég okos, satöbbi. aztán jött most a gyerekneuro és herczegfalvi, és muszáj volt elfogadnom, hogy nekem ez tényleg tetszik. és hogy talán nem kéne mindenáron egy tizenötéves kori döntés mellett kitartanom, ami a pszichológiailag kevésbé edukáltak számára is egyértelműen a nagymamámról szól. aztán m. felajánlotta, hogy ha ennyire hezitálok, akkor állítsuk fel, úgyhogy a szigorlat után szépen kiválasztottam magamat, és fedetten négy képviselőt a négy lehetőségnek (pszichiátria, gyerekpszichiátria, gyerekneuro a gyerekgyógyra ráépítve, illetve a felnőtt neuróra ráépítve). és nagyon durva volt, ahogy a pszichiátria örült nekem teljes erővel, a neuro állt stabilan, az én képviselőm meg toporgott a kettő közt, inkább a neuro felé húzva, csak mintha valami kötötte volna. aztán m.nak volt egy kattanása, és anélkül, hogy bárki tudta volna, felállította a nagymamámat, és az valami félelmetes volt, ahogy a pszichiátria azonnal rárévedt, és csak nézte anélkül, hogy tudná kit néz. és akkor el kellett mondani (mondanom, mert beálltam a helyemre), hogy nagyon szeretlek, de mostantól ezt nem biztos, hogy úgy fogom kifejezni, hogy a te szakmádat viszem tovább. és onnantól lecuppant rólam a pszichiátria, még stabilabban közeledett a neuro, és meg baromira megkönnyebbültem, hogy nem éreztem ezt annyira mégse félre. a pszichiátriát megcsinálom szerintem második szakvizsgának, ha meg kell csinálnom, de most nagyon boldog vagyok ezzel a döntésemmel.

csupa új meg izgalmas történik velem, úgy látszik, ha hagyom.

pianos, chellos & toughts.

és volt még ólafur arnalds & nils frahm (és winged victory for the sullen, csak őket nem ismerem, és az elejükön még kint fagyoskodtunk a sorban) koncert szerda este a trafóban, és az a zene szerintem tökéletes. mondjuk eleve elfogult vagyok, mert a két kedvencem a zongora és a cselló, de hát micsináljak, ha egyszer nincs két szebb hangszer a földön. a tavaszi akvárium-gödör hangulatot nem tudta ugyan felülmúlni számomra a mostani, ahogy ott hullámoztak körülöttünk a hangok, és a víz felettünk, én szerintem transzba kerültem.

és lehet, hogy igaza volt a múltkor sz.e.-nek (aki a terapeutám), amikor azt mondta, érzelmi átélés helyett intellektualizálok, az elmúlt időszakban legalábbis biztos. és ezt onnan tudom, hogy a testi tüneteket leszámítva tényleg jól voltam, semmi kiborulás, semmi szokásos párnábabőgés. erre most (és persze pont azt a számot nem találom a winged victory-tól, amire a legelementárisabbat zokogtam) olyan fájások buktak ki belőlem, hogy magam is ledöbbentem. szóval fantasztikus volt, azt leszámítva, hogy ismét szembesülni kényszerültem azzal, mennyire nem vagyok képes a mostban létezni, legfeljebb kósza pillanatokra.

de hallgassátok, bármihez jó aláfestésnek és kifejezetten inspiráló (én tegnap erre sütöttem habos-túróst, amit vittem be az osztályra hálaajándékul, el is fogyott az ülővizit alatt).

nem is tudom, melyik a legkedvencebb, de ólafurtól talán ez:

meg akkor már egy csellósat is, főleg mert igazán képtelenség választani:

another happy.

ma már egész jól esik a reggeli kávé, ami haladás, tekintve hogy pontosan másfél hete majdnem folyamatosan hányingerem van, főleg, ha evésivás jönne szóba (amúgy maróan éhes és szomjas vagyok, de ez nem érdekli a nyúltvelőmet). azt hiszem, ez most (kivételesen) tényleg nem pszichoszomatika, mert letudtam mindent, amitől lelkialapon lehetett felfordulva a gyomrom (szakítás & szigorlat), és semmi reakció. igaz, lehet, fáziskések csak (remélem).
viszont.
voltam tegnap e.ék fejlődéspszichológia előadásán, ahol az énképről, és főként az identitásról volt szó. tetszett igaziból az egész (rájöttem megint, hogy kéne nekem ezt a pszichológiát is tanulni), de két momentuma fogott meg a leginkább. az egyik, hogy  - spanyolviasz - én mennyire durván azzal a szereppel definiálom magam, hogy leendő orvos. de hogy tényleg nagyon. azt nem tudom, ez jó-e, rossz-e, mindenesetre tény, és azért elgondolkodtató. a másik pedig az volt, amikor arról beszélt a szabólaura, hogy általában ugyan az az érdekünk, hogy felfelé kerekítsük magunkat, pláne morálisan, és nem fogunk direkt csaknegatív tulajdonságokat magunkra aggatni, mégis van, amikor egy-egy pozitív esemény/teljesítmény/bármi kapcsán inkább arról magyarázkodunk, hogy ez mennyire nem mi vagyunk. merthogy hosszútávú kapcsolatokban az is szempont, hogy nehogy a másik hamisan magas elvárásokat támasszon, vagy valami ilyesmi. és ez meg azért vicces, mert én folyamatosan ezt csinálom. egyrészt kapcsolatokban, mert például a fülemben cseng a hangom, ahogy cs.nak vagy b.nak ecsetelem, hogy nem vagyok ám én mindig ilyen kiegyensúlyozott-vidám, istenments, hogy ezt higgye bárki, én egy kiállhatatlan hangulatlány vagyok, csak épp jó passzban fogtatok ki, meg hát a szerelem. másrészt pedig teljesítmény-fronton. mert én effektíve letérdelnék szívem szerint mindenki elé könyörögni, hogy ne gondolja, hogy én mindig ötöst kapok attól még, hogy mindig ötöst kapok.
amúgy meg annyira túl vagyok spannolva, hogy insomniám a tetőfokára hágott ismét. szóval kérem vissza a tízigalvás áldásos képességét, mert ez így tűrhetetlen.

post-anniversary.

a nagy minden közepette el is felejtettem, hogy már (több, mint) két éve. remélem, a blog gyorsabban öregszik azért nálam.

ma beléptem a freemailbe, kitörölni a kéthónap alatt felgyűlt leveleket (igen, ennyire nem megy a tanulás), és csupa olyanon akadt meg a szemem, mint hogy mellnagyobbítás meg cellulitistalanítás. nem vagyok hajlandó ezeket jelnek tekinteni.

a dalt pedig akár én is elénekelhetném b.nak. bírom a csajt amúgy is, ha bármi igaz a szövegeiből, akkor meglehetősen rokonlelkek vagyunk.

hogy becsaptuk magunkat,

megint egyedül. és undorítóönző módon olyan jó így. és nem, ezt nem írhatom a tanulás számlájára, mert, amikor nincs minor-vizsgaidőszak, akkor van helyette (és volt és lesz) mindig más, ami privilegizált, mert egy törtető ***** vagyok. akinek fontosabb, hogy ezer helyen, és lehetőleg tökéletesen teljesítsen. persze, ha szerelmes lettem volna, állítólag úgy rögtönmindjárt más. de nem voltam, ismét nem, becsapott csak a kémiám, és a kezdeti meghatott hála, hogy végre egy normális. aki se nem nárcisztikus, se nem drogos, és olyan tiszta és jó, hogy biztos nem fog megbántani. meg aztán az elején mindenki nyújtja a legjobb képet önmagáról, és egyébként is, a lelkem mélyén annyira naiv vagyok, és a lelkesültségem hónapokig képes különösebb utántöltés nélkül ezerfokon égni. 

aztán kiderül mégis, hogy mégse. és nincs kedvem tovább a dominánsnak lenni, nekem felnézni van kedvem, egy férfira, és nem egy fiúra, aki ő volt mellettem. kevés volt, kevés volt hozzám, legalábbis amennyit adni-mutatni tudott magából, az nagyon kevés. hősnőnek nevezett, hogy te hősnő típus vagy, azt mondta. zs. meg cs. királylánynak hívtak, igazuk lehetett, bármennyire is kikértem a dolog negatív aspektusát magamnak. de hát ha egyszer tényleg képtelen lennék a mellékszereplésre.
mentségemre (mármint b.tal kapcsolatban), hogy tényleg azt hittem, ez most szerelem, az elején legalábbis, különben bele se megyek, ahogy általában nem megyek bele, és amiért általában egyedül vagyok. magányos hősnő, hát fasza. mondjuk irtóklasszul el vagyok a saját világomban, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez feltétlenül jó jel.
r. szerint annyi csak a baj (és más is mondta már ezt), hogy nem találkoztam még vele. de majd fogok, biztos fogok, miért pont én ne találkoznék. hát helló, ezúton közlöm az univerzummal, hogy helló, lehet küldeni.
hogy gyere már.
i am a hungry bone.

ő meg annyira tehetséges és szimpatikus és szerény, hogy hiába régi kedvenc, muszáj megmutatni.

arról kéne írnom,

hogy mennyire büszke vagyok magamra, igaziból szerintem életemben először. mert ügyi voltam a tévében, és kicsit se volt rossz visszanézni magam, nem viselkedtem gyerekesen, összeszedett voltam meg talpraesett megminden, és még f.s. szurkálódásait (poénjait?) is tudtam kezelni. vicces amúgy, mert full amnéziás voltam a viselkedésemre, úgyhogy a kérdések (és a nyeremény összegének) kivételével az újdonság erejével hatott rám is minden. és azért is vagyok még büszke, amiért nem is magamra kéne, hogy milyen szuper barátaim vannak. mármint most e. meg r. a főszuperek, és tényleg többször kéne ilyen csajosestét csapni, mert jó.

hogy társszerző, vagy mifene vagyok m. mindjárt-kész könyvében egy fejezethez, ami triplán hízelgő, mert egyrészt az ő könyve, másrészt, hogy tetszett neki nagyon, amit írtam, harmadrészt pedig, hogy kitalálta, hogy szerepeljen ott a nevem. nyomtatásban, juj. a dolog pikantériája különben, hogy gyűlöltem a szülészetet tanulni, és most mégis annak köszönhetően tudtam segíteni neki, amikor nyünnyögött ezen az intrauterin fejlődéses meg ikerterhességes fejezeten. azt már nem is merem mondani, mennyire élveztem. 

hogy ma voltam elsőinterjúzni a (most már hivatalosan is) terapeutámnál, és jófej volt meg szimpi, és pont a kedvenc korosztályom.

hogy minden jók közben még mindig beteg vagyok, és három napja ugyanaz a hányinger is társult a többi nyavalyámhoz, ami decemberben volt, és amitől akkor öt napig nem ettem. most eszem, csak annak a napi egyszernek is neki kell rugaszkodni párszor, és hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök, hogy megint az utólag fúrt legbelső lyukba kell csatolnom az öveket, viszont rohadtul nem lehet így élni.

hogy összeszedtem az erőm-bátorságom, és életemben először nem megvártam, amíg a másik meg nem utál annyira, hogy elküldjön, hanem én vetettem véget valaminek, aminek már hetekkel ezelőtt véget kellett volna vetni. és ennek is örülök, meg hogy most már talán megint nem csak szakítós dalokat fogok akarni hallgatni, remélem.

hogy igaziból szeretek lenni. szeretek én lenni én.

play for love.

ma hazafelé a metrón ült velem szemben egy kislány, kétévesforma lehetett, végig utánozni próbált, irtó helyes volt. kért inni nagypapájától/apukájától (kitudja, a mai világban), amikor ittam, és folyamatosan azon erőlködött, hogy ugyanúgy keresztbe rakja a lábait. persze a nagy igyekezetben az ülésre kerültek a cipői, apuka-nagypapa rászólt, mire metrózajt és ipodot túlharsogó hangerővel érdeklődött, hogy de a néni (ti., hogy én) miért tud úgy ülni. hát, mert a néni már néni, és leérnek a lábai.

reggel pedig megint láttam azt az nőt meg a sérült fiát, akiket csomószor szoktam a moszkván, a hatvanegyessel jönnek ők is. szeretem figyelni az embereket, a szépeket meg pláne, és ez a nő szép, legalábbis valaha igazán az lehetett, és mindig nagyon elegánsan van felöltözve a finom ruháiba, valahogy olyan nagyon budai és jómódú, és egészen tökéletes a kép, amíg rá nem nézek a fiára. aki hol dülöngél előrehátra, hol motyog, hol valami kifacsart mozdulatsort ismétel századjára is. engem már gimis koromban nagyon érdekeltek, nem is a fiúk, hanem az anyák. akik elhatárolódtak mindenkitől, mint valami burában, úgy utaztak, nem néztek a gyerekre, se más szemébe nem, ők ott sincsenek, az egészhez semmi közül, és én sose tudtam elítélni őket a kívülállóságukért. legtöbbször éppen abból jöttem rá, kihez tartoznak azok a fiúklányok, hogy ki nézett a leginkább nemoda. 

ma akkor vettem csak észre őket, amikor annál az ajtónál szálltak le, ahol álltam én is. könnyes volt a nő szeme, elkezdett gördülni már lefelé egy csepp, látszott, hogy éppencsak tartja magát. a férfi mögötte, figyeltem, ahogy figyeli az anyját, figyeli, ahogy szomorú, ahogy sírni fog. nem tudom, mit mondhatott neki, nem tudom, mit tud neki egyáltalán mondani, de ahogy elindult a villamos, láttam, hogy átkarolja a vállát, úgy mennek, a nő közben már zokogott, és az olyan szép volt.

az állításon meg folyton megkaptam a néni (ti. a házasság előtti/előző fontos kapcsolat) szerepét, hurrá, most, hogy végre nem képviselem a saját apám nénijét. biztos nehogy túl éles legyen az átmenet. najóó, túlzok, mert voltam pszichotikus anyuka is, az izgi volt. 

meg klassz, úgy az egész nap.

ígyúgy.

eléggé főcsapás nélküliek mostanában a gondolataim. tegnap este konkrétan azt nem sikerült összeszednem fejben, kiknek kell/ígértem, hogy szólok a milliomos miatt, merthogy tegnap r. és b. is látott reklámban (sőt, a végét elkaptam én is, épp telifogból vigyorgok [azthiszem, az adás nagy részében így fogok tenni egyébiránt], anyukám felkiabált), szóval most már majdnemfix, hogy hétfő lesz a napja. nekem meg úgy dobog a szívem, mintha bármi múlna most már rajtam.

csütörtökön voltunk j. slamelésén, és azt hiszem, nem csak a két pohár roséfröccs és a hőemelkedés ríkatott meg, hanem egyrészt a büszkeség, amiért ilyen okosügyestehetségesszép barátnőm van, akinek nem csak azért tetszett a verse, mert az övé, hanem mert jó volt. másrészt pedig a hazáról szólt, és én sose gondolok magamra, mint nagy hazafira, általában egyáltalán semmi köteléket nem érzek, mégis a másik j. diplomaosztóján is elsírtam magam azon, hogy hazádnakrendületlenül.

csütörtökön voltam utoljára a klinikán is (komolyan hiányozni fog, főleg herczegfalvi, akire iszonyúan felnézek, és szerintem egész megkedveltük egymást a végére), jövőhét csütörtökön pedig egy pszichoterapeuta nőhöz megyek első interjúra, jungi analízist csinál, remélem, szimpatikusak leszünk egymásnak. 

hát így zajlanak az események, meg még ígyebbül, csak most megyek, a tegnapi önkéntes szobafogság után állítás-kompatibilisnek nyilvánítottam magam, már csak az orrom fújom végeláthatatlan erőkkel. 

(így zárójelben: más blogját azért is érdemes olvasni, mert van, hogy olyan megkönnyebbülések érik az embert, hogy másnak sem tetszik a varázshegy.)

say you wanna stop me.

tökérdekes, hogy amikor lenne okom, mégsem vagyok lehangolt. pedig amilyen disznóság, tényleg minden hétre jut valami, most éppen egy klassz náthás vírussal lettünk elválaszthatatlan barátok, láz meg orrdugulás meg hányinger, és mégis jól vagyok. képtelenség kiigazodni rajtam. 

viszont majdnem kész van a bé és cé tételsor, és j. megnyugtatott, hogy bőven elég lesz nekem egy hét megtanulni, még a nulláról is elég lenne (háhá), és ugyan nyugodtabb nem lettem, de meghoztam a luxusdöntést, hogy mindkét nap elmegyek hétvégén állításra, és ha hétfőn leszek a tévében (az okoslányok a csatornánál ugyanis nem képesek információt adni, pedig anno azt mondták, felhívnak, nyaff), akkor megnézzük együttközösen, és beborozok a sárgaföldig. mert annyira vicces lány vagyok én, hogy körülbelül két hete volt a nagy felismerésem, miszerint ez TÉNYLEG le fog menni adásban, és akárki láthatja, és én ezt nem is biztos, hogy szeretném. ennyiterről.

azt meg el is felejtettem mesélni, hogy megint szeretnék a városban maradni, egyrészt mert voltam b.zsal városnézős buszon, amin dolgozik, és a citadella környékét kifejezetten fel kéne még fedezni, volt ott néhány egész kecsegtető utca, másrészt pedig vasárnap elvillamosoztam hűvösvölgyig, aztán séta vissza, és ott annyira szép helyek vannak, és nekem kell ott egy ház.

ésésésés bejelentkeztem hipnózisba ahhoz, akit végül m. ajánlott, meg van két egyéb pszichoterápiás-jelöltem is, izgi. izgi lesz keretek közt megismerni magam.

na kenek fél kiló níveát az orromra, mielőtt végzetessé válna a helyzet. 

a zenét e.nek köszi.

cellar door.

egyvalaminek az illatát szeretem még a nina riccinél és az új ívrosés zabtejes samponnál is szívfájdítóbb örökszerelemmel, és az a napsütötte bőröm illata, ahogy a vízcseppek hozzáérnek zuhanyzásnál. úgyhogy egy darabig még lécci, hogy ne legyen ősz.
a cím pedig azért, mert azon gondolkodtam ma, hogy van, amikor egy-egy film vagy könyv vagy kép vagy dal vagy bármi hónapokra meghatározza az életed, annyira belédbújik (vagy te belé), hogy azt hiszed, sohamásként nem is leszel-lesztek már. aztán meg (évek múlva) veszed észre, hogy észre se vetted, mikortól nem nézed meg minimum kéthetente a donniedarkót, mikortól nem dúdolod folytonfolyvást, hogy you're not worth a thing*, mikortól nem kattog benned, hogy i showed you my neighbourhood, my bars, my school...**. persze közben tökjó, hogy mindig jön valami új, jó ez az összevisszaság, jó ez a mindenféleség. és ez most azért jutott eszembe, mert a kezembe akadt a hazaviszlek, jó? című tóthkrisztina novelláskötet, amit karácsonyra kaptam, és a harmadéves téli vizsgaidőszakban a lelkiüdvömet mentette meg, és sírtam kábé mindegyiken, tegnap este meg semmi, hiába vártam azt a három évvel ezelőtti katarzist. és még azért is (jutott eszembe), mert ezt hiányolom b.ból, ezeket a szeletkéket ha megmutatná.
írtam ma listát is, hogy hosszútávon tervezve miket szeretnék venni, ilyen basic cuccokra kell gondolni, mint szépbugyi meg neszesszer meg fekete/fehér kendő meg nem szégyentelenül bolyhos harisnya. ennek örömére vettem két cipőt, mindkettő szép és praktikus fekete, sok-sok nejlonharisnyát, revalidot, háromféle körömlakkot és pirosítót. és nemtudom ugyan, milyen rendezvény keretein belül, de pont ennek a dalnak a végére értünk oda letelepedni a kis forrócsokinkkal a múzeumlépcsőre, és ez valahogy megint szép volt.
micsináljak, szárnyakat vagyok kapva.


*: ebből a dalból, amit egy időben személyes himnuszomként ripíteltem újra és újra.

**: a paris je t'aime natalie portmanos részéből, és imádom még most is.

hattyúnak halála.

kifejezhetetlenül jó érzés volt a héten eddig (kivételhétfő) hét után kelni, sőtmitöbb, ma azt a luxust is megengedtem magamnak, hogy semmi lágyan csilingelő ébresztő, aludtam is félkilencig, azóta meg blogokon szörfölök (szarok a congenitális vitiumokra!), nyami.

annyira anergiás-enervált-apatikus-letargikus-szomorú-stresszes-ideggyenge-hisztérikus-hülyepicsa voltam az elmúlt hetekben, hogy minden nap írni akartam, nyafogni legalább itt, de ahhoz se lett végül erőm soha (másfelől, képtelenségnek éreztem blogolni, amikor ott van a másik szobában vagy mellettem, és folyamatosan azt várja, hogy vele legyek, blogolni arról, hogy mennyire nem szeretnék folyamatosan vele lenni, amikor végre hazaértem, és haladnom kéne a klinikán kívüli dolgaimmal. ez azért még annál is övönalulibb lett volna).

hát, most annyira megkönnyebbültem, hogy még az eső sem zavar (annyira), és bepótolom az íráskényszerem. nevetségesen örülök annak, hogy újra az a legnagyobb problémám, hogy milyen színűre fessem a körmöm, hogy elfogyott a tej a kávéba, valamint, hogy egy ismeretlen lokalizációjú feketelyuk elnyelte a fehér pulcsim, az ezüst körömlakkom, a fekete magassarkú cipőm és két csizmám. olyan jó most ezeken bosszankodni, hogy csak.

j. pedig jön vasárnap állításra, kíváncsi vagyok, miféle szolidaritások bújnak ki nála a zsákból.

nem kell úgy (f)élni.

juj, dejóó volt szombaton a péterfybori, tuti sznobpicsa vagyok, ahogy j. egyik ismerőse titulálta a rajongókat, mert én nagyon szeretem. többször kéne ilyen élmény, meg amikor előtte iszogatunk a duna lábánál (vagyhol), olyan jó szédülni egy kicsit. ennek örömére elcibálom magam ma meg holnap is koncertre, jövőhéttől úgyis TÉNYLEG jön a tanulás (meg anyukám szerint a rosszidő, amitől nekem köztudottan antiszocialitásom lesz).
a bulizáson kívül újrakezdtem a héten az olvasást is (szégyengyalázat, hogy a kevin óta nem olvastam semmi regényt), ezeréve búklájnoltam magamnak marguerite duras-tól az oroszlánszájat. szeretem a többit is, amit eddig láttam-olvastam tőle, ez meg egy gyilkosságról szól, három rövid interjú, mégis hihetetlen izgalmas és költői, szóval tetszik.
j.val megvolt szombaton a nagy egymásratalálás, mondtam is neki, hogy amíg nem volt itt, nem is engedtem magamba a hiányát, és most érzem csak, mennyire rossz volt nélküle. e. visszatért a nyaralásból, r. is volt pesten az infekthét miatt (ahova még kevésbé kell bejárni, mint hittük [mondjuk az az egyetlen alkalom is túmács volt azzal a leírhatatlanul visszataszító, elhízott, felfuvalkodott orvosnővel], ezért is naplopok itthon [tanulok elvileg, nyiiiilván, csak a méhem közbeszólt, és ha már tesióráról nem kaphatok felmentést, adok magamnak én a tételkidolgozás alól]), úgyhogy megosztottam kis lelkem ciháját mindenkivel, és hálás vagyok megint nagyon a barátaimért.
szombaton pedig kaptam megint állítást m.tól, aki még nálam is nehezebben viselte, ahogy amortizálódtam lefelé az elmúlt hetekben a dolgok állásától. volt nagy sírás, rádöbbenés és áháélmény, aztán hétfőn megmondtam b.nak, hogy sajnálom, de tévedtem, és ne lakjon itt mégsem. nem tartok most még itt, és bennem a kapcsolatunk sem tart itt. és ha két hét alatt ilyen szinten felőrölt az, hogy ennyire látványosan nem vagyunk egy szinten jelenleg életútilag (nekem van egy minden napos kötelességem, az épp aktuális gyakorlat, ahol a maximumot nyújtom, pláne, ha élvezem is, amit csinálok, és még azután jön a többi kötelezettség, a dolgaim, amivel haladnom kell, és szeretnék is, plusz a barátságaim, akikről szintén képtelen lennék lemondani, vs. az, amit ő csinál, és amennyi dolga neki van), akkor jobb még az idegösszeroppanásom előtt véget vetni ennek. másfelől pedig vissza kell valahogy találnom oda, hogy fel tudjak rá nézni megint, hogy férfinak, és ne fiúnak lássam, hogy a jó nője legyek, és ne a rossz anyja, aki b****gatja folyton, hogy haladjon már valamerre. ezek most a rövidtávú célok.
ugyanakkor állandó jelleggel mocorog bennem a bizonyossággal párosult pánik, hogy ez örökre így lesz. hogy nekem mindig a hivatásomban való tökéletesség lesz az első, hogy ugyanígy fogok igyekezni mindig megtalálni az adekvát hangot a mindenkivel (a beteggel, a hozzátartozóval, a kollégákkal, a felettessel, a nővérekkel). és ugyanígy ki fogok purcanni a nap végére, és ugyanígy kelleni fog az a pár óra magány, ami után képes leszek újra nyújtani bárkinek bármit. és folyamatosan defektesnek érzem magam, és félek, mégis közben folyamatosan tudom azt is, hogy én ezt csakis így akarom csinálni.
hát váhh.

a szárnyakat lecsatolni.

még pontosabban, az angyalszárnyakat kell lecsatolni, ez volt ma az egyik nő mondata az állításában, ami hidegrázósan megfogott. nem azért, mintha én olyan tűzönvizenát angyali jóság lennék, viszont elgondolkodtam, hogy ami miatt nekem a leginkább lelkifurdalásom szokott lenni (az anyukámmal való kapcsolatomon kívül), az az, hogy nem vagyok képes mindenkivel szimpatizálni és szeretni. és akkor szoktam finnyogni meg pletykálkodni, utána meg jön az önostor. erre nem kiderül ma, hogy ez a normális, ez az elviselhető? akkor meg mi a francért akarok mindig olyan átkozottul jó lenni. (m. mondott még egy klassz füst milán idézetet is, hogyaszongya "nem értem, miért utál engem az az ember annyira. nem tettem én vele semmi jót." és tényleg. biztos, hogy mindenki tudja a saját bőrén, milyen, amikor kérés nélkül szeretnék megmenteni.)

ma olyan szomorkás vagyok különben. pedig eldöntöttem, tetszeni fog az ősz, de valahogy az nekem mindig a kifelé meg a szakítások, eszembe is jutott a metrón hazafelé mindenféle (najó. igaziból már önmagában a félórás metrózás ténye lehangolt). és nem tehetek róla, hogy kifolyik a könnyem, amiért túl hideg a szél.

telve vagyok nonszensz keserűségekkel, amiket olyan görcsösen vágyom, hogy megcáfoljanak. bizonygassák, hogy túlvékony vagyok, miközben kövérnek látom magam. hogy hiába rettegek attól, hogy oké, van annyi iq-m, hogy összeszedetten leírjak állításokat, és titkárnőnek pótolhatatlan vagyok, de sose leszek én családállító, mégis, m. mondja el újra és újra az ellenkezőjét, hogy micsoda érzékem van hozzá. persze, nem kérem, röhejes lenne, épp elég, hogy kétszer kimondattam vele, és szívem szerint fejbe kólintanám magam, hogy ha annyira adok a véleményére, amennyire, miért csak épp magammal kapcsolatban nem hiszek neki mégsem. mint ahogy b.tól is legszívesebben hisztérikusan megkérdezném minden alkalommal, amikor szépnek mond, hogy hülyül-e, vagy miezmost.
egy pozitívat viszont mégiscsak írok a végére (és utána, ígérem, egy életre lezárom a blogon az elvesztett iker-témát). tudniillik, hogy én tényleg mindig megmagyarázhatatlanul egyedül éreztem magam. kivétel olyankor, amikor valakivel annyira össze voltunk cuppanva, hogy elsőévben a j.val, vagy később e.vel, vagy gimi alatt j.val (vagy általános iskolában a m.vel, oviban a nemtudomkivel). de mellettük is csak azokban a konkrét pillanatokban volt betöltve az űr, amikor fizikálisan voltunk együtt, de legalábbis sűrű levélváltásban. és amióta volt az ikres állításom, ez a szorongató másra utaltságom múlt el. elvágódott az összes köldökzsinórom, van értelmem csaknekem is (ugyan arra még nem jöttem rá, hogy pontosan mi), hát valahogy így.
második pozitívnak pedig sütöttem triplacsokis-pudingos muffint (csak azért, hogy valaminek a tetejére végre rárakhassam a b.tól kapott mályvacukrot), és fincsi lett. pont úgy tocsog a csokiban, ahogy szeretem.

unfinish puzzle.

a mocskos youtube, akárhányszor megnyitom, a lapos has titkával kecsegtet. ami (sanda gyanúm, hogy) nem a mascarponés málnatorta/csokiskeksz a kávé mellé reggel nyolckor.

kereken egy hete tervezem, hogy írjak, akkor hurcolkodtam haza  a szégyentelenül sok szatyornyi ruhámmal. b. is nálunk lakik a hete pesten töltött részében, aminek egyfelől örülök, mert jó, és mert másképp nem sok esélyünk lenne együtt lenni, másfelől viszont tartok is tőle némileg, mert nekem kell néha a magány, kellenek a megszokott reggeli rituálék, amikor senkihez nem szólva benyomom a zenét a kávé mellé, kellek magamnak az egész napos klinikán szociáliskodás után csakén. már-már autisztikusan rugalmatlan vagyok ilyenekben, és félek, hogy előbb-utóbb megbántom vele, mihelyt elmúlik a lelkesedő toleranciája.
a klinikán továbbra is csodaklassz, herczegfalvinak köszönhetően felvettem a gyermekneurológiát is a dejólenne egyszer megtanulni- listámra, és a többiek is jófejek, komolyan. kezdem magam még annál is mélyebbre elásni a sztereotip ítélkezéseimért, bár őket pont nem ismertem annyira sem, hogy felületes benyomások alapján grimaszoljunk rájuk t.val. különben is, ezennel kinőttem a grimaszolós korszakomból. nyilván mostantól sem lesz mindenki szimpatikus, de ez a némiképp arrogáns kívülálló énem takarodjon, ahová való.
és ha már élménybeszámoló, elkezdtem futni megint (b.tal járunk, de tegnap este, hatalmas akaraterőről tanúbizonyságot téve, elmentem egyedül is), főztem fincsi sütőtök krémlevest, tegnap pedig kirámoltam két nagy kukás zsáknyi nagyonfontos tárgyat/papírdarabot a szobámból, booorzasztó, mi mindent vagyok képes összeharácsolni. m. szerint ez is ikres tulajdonság, a gyűjtögetés, hát én olyan magas szinten űzöm, hogy tegnap a könnyem is kigurult, amikor realizáltam, hogy gyakorlatilag elraktároztam a különféle utazások alatt fogyasztott csokik/cukorkák/rágók/joghurtok papírját is. annyira cuki vagyok. kegyetlenül szanáltam tegnap, de szerintem még így is lesz pár köröm. hiába, a bőség zavara.
meglepő módon nem is rossz újra itthon.
a cím ebből a dalból lopódott, a lelkiéletről meg majd máskor.

ehhem-ehhem.

jessie óta (aki az előző héten az életem, de minimum az ép elmém mentette meg, és gyönyörűokoscukiság) golden retrivert akarok, gyereket meg úgy tizennyolc éves korom óta (mármint majd úgy valamikorra tervezve), mostantól viszont a kettőt szinkron és nagyon.

a gyerekgyógyászat pedig (lekopogom) talán nem is lesz olyan förtelmes, eddig legalábbis se levegőnek nem néztek, se lenyakazni nem akartak, amiért két óra után le óhajtottam lépni. e. pedig most mondta, hogy talált nekem hipnoterapeutát, aki családállító is, ami több, mint felvillanyozó. minden elvemmel szembe menve, kénytelen leszek mégis várni az őszt.

big fish.

nos, visszatértem az életbe. megint megtanulható volt a megtanulhatatlan, teljesíthető a lehetetlen, és persze megint akkora patáliát csaptam körülötte, mint amilyet előre láthatólag nyolcvan éves koromban is fogok. szívem szerint striguláznám mostantól, egyen túl vagyok, már csak sok van hátra, mintha azzal bármi könnyebben telne, többemeletes rovátkákat húznék. ha nem lennék ennyire karótnyelt jólnevelt, apró fecnikre tépném a szülészetkönyv összes lapját, ökölbe szorul most is a kezem a nonszensztől, hogy nekem a forgási rendellenességeket meg a petefészek carcinoma stádiumbeosztását kelljen tanulnom leendő pszichiáterként (vagy fülorrgégészként, vagy reumatológusként, egyremegy, csak valaki reformálja már meg ezt a teljesen értelmetlen rendszert).

meg hogy emiatt ne lássam b.t egy hétig, emiatt ne beszéljek senki mással, még r.val is jószerivel annyi szót váltottunk csak, ami a tananyaggal volt kapcsolatos (najóóó, meg amikor felváltva hisztiztünk). és oké, ez a hétvége most busásan kárpótolt, b.ból is, napsütésből is, de úgy unom már ezt a szórványos szexuális életet hullámzást, komolyan úgy.

úgyhogy most az a nagynagy elhatározásom, hogy (a hátralévő augusztus kivételével) minden nap fogok tételt kidolgozni a gyerekből, és akkor nem lesz talán ekkora a pánik, de előtte még regenerálódom egy picinykét, hogy legyen energiám a szociális élethez, fárasztó ez az enerváltság. elvégre most van nyár, és annyi mindenkit hanyagoltam el önzőbunkó módon.
vonattal jöttem amúgy ma haza kaposvártól, kiskoromban kuriózum volt a vonatozás, tisztán emlékszem az első alkalomra szüleimmel (pedig igencsak szórványos emlékeim vannak), aztán az összes osztálykirándulás meg vándortábor előtti izgalomra, hogy kupés lesz-e vagy sem, lesz-e úgy hely, ahogy elterveztük, hányan integetnek vissza az autókból. és fura, mert az a mávcsodája személyvonat dombóvárig, hát az nagyon nem ólinklúzív, mégis szeretem még mindig, hiába ragadok combostul az üléshez. még azt a mocskos vonatillatot, azt is szeretem legtitokban. az egyik nyúlfarknyi állomáson egy billmurray-arcú, nagypocakú vonatirányító* bácsit láttam, hóna alá csapta azt az izét, amit lengetnie kell, úgy lépett oda peckesen a sínekhez, kaparta a torkom mégis a sírás. jó lenne néha belelátni a szívembe, mit miért gondol.



*: nem tudom rá a szakszót, bocsi.

confused.

valami átkozottul nyomaszt, nyomja a hasam, nyomja a mellkasom, nyomja a méhem, harmincfokos lakásban ráz magamtól a hideg. csomó konkrét okom van/lenne rá, mégis ez marad, ez a diffúz, ömlesztett szorongás, hiába veszem sorban külön-külön, hogy a szüleim, hogy a holfogoklakni/hazaköltözés, hogy az ügyeletmaeste, hogy a bármikorműtétrebeosztás (az a durva, hogy nekem tényleg sírhatnékom van, amikor belevágnak egy szövetbe, pedig a császármetszés egy cuki műtét [mármint cuki a végeredménye], mégis iszonyodom az egésztől, gyűlölöm, hogy ott kell állnom, fognom a fémizéket), hogy a pénztelenség, hogy a szigorlat. olykor összetévesztem a szomorúságot az éhséggel, aztán persze már betömöm a kétszázforintos pizzát (ezt is deunom már), pedig legalább fogyhatnék, ha már lelkinyomor van. röhögök magamon, amikor eszembe jut a nonszensz, hogy a nyár a kedvencem, hogy ezt várom egész évben, mégis, amire vissza tudok emlékezni, augusztusban mindig válság van. sajnálom b.t magam mellett, sajnálom, mert nem tudok most adni (elfogadni se nagyon), és fogalmam nincs, meddig fog tartani ezúttal a most, vagy hogy érdemes-e kibírnia.

úgy szeretnék jódolgot is írni, mindenki nyaral meg pasizik meg tervez, nem igaz, hogy ennyire el legyek cseszve. n. volt állításon szombaton, annak például örülök nagyon, meg hogy újabban egész sokat dumáltunk. folyamatban van a goki-s ügyintézésem is, mondjuk csak novemberben lesz esedékes, de végre nem csak a csodát várom, hanem lépek az érdekemben. találkoztam k.n.vel is, jó volt nagyon, meg előtte a hétvége b.nál. jut eszembe, igaziból megtanultam gitározni! najóóó, de legalábbis a wicked game-t el tudom prüntyögni, és ezzel tökéletesen elégedett is vagyok. 

nem is olyan rossz nekem, na. csak valaki tudomására hozhatná ezt a testem görcsgombócainak is.

méregtelenítés.

szóval, hogy én annyira vastagon sznob pesti voltamvagyok, hogy még büszke is voltam rá. hogy én soha máshol élni, nemhogy falun, de városban sem vidéken (mindezt azzal a bizonyos hangsúllyal kijelentve). aztán a gyökérvesztettségemmel együtt elkezdtem nem ragaszkodni a fővároshoz sem, jött b., és az ő vidékük, most hétvégén pedig r.éknál vendégeskedtem, ráhúztam még egy estét, annyira nem akaródzott visszajönni. arra már egyébként is rájöttem, hogy amit pestben szeretek, azt pont úgysem használom ki, mert színházra nincs pénzem, nívósabb koncertekre nincs pénzem, bulizni, ciki-nemciki, de kibuliztam magam annyira a másod-harmadévben, hogy mostanában szökőévente kívánjam csak meg, és ha egyszer lesznek gyerekeim, tutibiztos, hogy nem itt szeretném, hogy felnőjenek. és hogy simán el tudom képzelni, hogy felépítek egy házat, földig érő üvegablakokkal, óriási terekkel, műteremmel, nagykerttel, nagykonyhával, megtanulom az összes rimóci süteményt a kissnénitől, feljárok pestre családállítást tanulni, egyébként meg jöjjön hozzám mindenki, másfél óra kocsival. hollókőre minden nap át lehet biciklizni, tegnap is teljesen eksztázisba estem a lejtőn száguldástól (a kaptatós részek már kínosabbak voltak, dártvéder a fújtatásomhoz képest, mondhatni, szolidan szuszog), akkor legalább a seggem se nő a túróslepénytől akkorára.
mindenki annyira kedves volt különben, annyira nyitott és befogadó, hogy felért egy terápiával ez a hétvége. r.tól pedig megtanultam, hogy nem ártana az illetékessel megbeszélni, amikor éppkonkrétan nyomja valami a kisszívem, tudom én ezt, csak valamiért blokkolódom általában. és hogy nyugodtan oda lehet menni az idegen nőhöz és férfihez, akik lesifotóznak minket, mert nemhogy nem küldenek el melegebb éghajlatra, hanem csinálnak rólunk szép, biciklivel-templommal pózerkedős képeket. ráadásul utólag még az is kiderül (mire nem jó a fészbúk), hogy álruhás fotósok. szóval akár még címlaplányok is lehetünk.

jaj, el nem tudom mondani, mennyire nem akarok itt lenni újra.

misery is a butterfly.

ezt a feliratot láttam egy szoba falán tegnap, amikor mentem b.hoz, sajnáltam, hogy nincs nálam a gépem, mert szép, pink betűkkel volt írva, meg mostanában egyébként is folyton le szeretnék fényképezni mindent, kapaszkodnék görcsösen a valóságba. és azt is olvastam egy másik falon, hogy ikszipszilon hegedűkészítő, amitől megmagyarázhatatlan módon elszorult a szívem. mert milyen gyönyörű lehet hegedűt készíteni (mint a harrypotterben a varázspálcás ollivandert, olyannak képzelem ezeket a hegedűkészítő bácsikat is). és boldogok, biztos, hogy boldogok nagyon, akik hangszert készítenek, másképp nem lehet.

kezdek amúgy kilábalni a náthából is, ma már a fél orrom légtere egész konstans érintkezik a külvilággal, katartikus érzés. arról viszont sosem fogok leszokni, hogy pont egy, de komolyan, dekára pont egy falattal mindig többet egyek, mint amennyi jólesik. helló, hányinger, helló túlevés.

viszont most ledolgozom a porszívóval táncolva, micsoda haszon, tú in vánn.

lost & found.

nincs is nevetségesebb-agyrémebb dolog, mint nyáron betegnek lenni, de most komolyan, az utca napos oldalára nem tudok átmenni, mert felmegy a lázam a melegtől, váhh. a gyönyörűhátú ruhám meg összement negyvenfokon, a csipke része mármint, kificcen alóla az alsószoknya, debilebben már ki se nézhetne. végső kétségbeesésemben mindjárt kimosom kézzel, aztán nekiállok nyújtani, erősödik legalább a karizmom, hát neeem?!

ultrahangban voltunk ma délelőtt, és minden hitemvesztettség ellenére annyira szeretnék gyereket. de annyira.

közben pedig igyekszem kilépni a megszokott reakcióim ördögi köréből. például, hogy nem baj, hogy fáj, meg nem sajnálni kell magam, amiért basszák meg, hogy ők a szüleim, minek dagonyázzak tovább ebben, micsoda felismerés. m. azt mondta, szokjak hozzá a gondolathoz, hogy van, hogy az ember lelke előrébb tart, mint a szülőké (itt esetemben apukám nemannyira szimpatikus viselkedéséről van szó, ami tényésvaló), ezzel mást, mint elfogadni, tenni nem lehet. vicces volt, mert ugyanazt fogalmazta meg szószerint, amit egy órával azelőtt b.nak én is, hogy ha egy barátról/barátnőről derülnének ki hasonlóan az értékrendembe ütköző jellemvonások, hát az lenne a kalap-kabát. csak pechünkre, hogy családban ez nem játszik. 

megint van ez a szokásos latenciaidő az érzés megváltozása és valóságba fordulása között, de azt hiszem, igazán eljutottam végre oda, hogy már az sem bánt, hogy nem azoktól kapom a támaszt és segítséget, akiktől vártam volna (talán joggal, ha azt mondják, szeretnek, ezt speciel változatlanul így gondolom), hanem egészen máshonnan, ahonnan várni se reméltem. és ha meglesz a pénzem ősszel, elmegyek egyéni pszichoterápiába, kell szakmailag is, meg kíváncsi is vagyok rá. és hipnózist is szeretnék, azt tulajdonképpen csak egy alkalommal, nemtudom, lehet-e ilyet, hogy kvázi kipróbálni, az úgyis ezeréve izgatja a fantáziám, meg elvileg jó alany is lennék, kimérték valami kísérletben egyszer régen.

szóval, paradox módon, jól vagyok. 

kihasználva ezt a hirtelen lendületet (meg hogy épp kapok levegőt), megyek is ruhát reparálni.