er.

még mindig érzem az alvadt vér borral keveredő szagát a néni lakásában, még mindig látom magam előtt a bácsi testét és a másik férfiét, a füleit, még mindig hallom a tizenöt éves lánya könyörgő sikolyát, és ez így is lesz még egy darabig. nem érdekel, adaptív-e empatizálni, nem érdekel adaptív-e másfél órán át nem tudni abbahagyni a sírást, amikor végre szabad sírni, nem érdekel. rossz most egyedül, rossz most bárki mással, és az is biztos, hogy ideje lenne kibékülnöm a halállal, valahogy mégis azt kívánom, harminc év múlva is ugyanígy zuhanjanak a könnyeim a mentőautó padlójára.

és ítélkezem én is, naná, számot se tudnék adni, hány prekoncepció van a fejemben. de pont ezt szeretem nagyon a családállításban, hogy azt mondja, senki nem jókedvében rossz. senki nem jókedvében nem tud jelen lenni, senki nem jókedvében alkoholista vagy drogos. és a helyszínen ugyanezt érzem én is, és képtelen lennék kevésbé szeretni a két üveg bor után ripityára esett nénit, aki a férje visszajáró szelleme elől menekült. ahogy ott ült az ágy szélén a szánalmasan összevérezett kombinéjában*, ugyanazt a szeretetet éreztem, mint a disztingvált szívelégtelen, vagy a pitvarfibrilláló-fulladós néni, vagy a létráról leesett bácsi iránt. és azt tudtam volna megütni, aki ráncigálta durván, meg siettette, meg egyetlen szót sem szólt hozzá azon kívül, hogy belé ne merjen kapaszkodni a véres kezével, majd ő fogja. szóval ilyenkor valamiért elfelejtek ítélkezni.

egyebekben egy szavam sem lehet, szuper élmény volt ez a pár nap, mindenki nagyon kedves és befogadó volt, szirénázva száguldozni, és látni, hogy mégis van némi együttérzés az emberekben, ahogy szétnyílnak az autók előttünk, mert hallják, hogy valaki bajban van, szóval az torokszorító érzés a magamfajta szentimentálisnak.

de azért jó itthon. ma az egyik sofőr, akivel a legtöbbet voltam, és kezdettől szimpatikus volt nagyon, a volt felesége kapcsán mondta, hogy nem azért nem ment haza, amikor mások, mert hogy nem szerette volna, ami anno a fejéhez lett vágva. egyszerűen csak képtelenség elindulni azonnal, muszáj egy félóra-háromnegyedóra, amíg visszatalál önmagához, hát ezt nem értette meg soha az a nő. én megértem, és ilyen szempontból valóban nem is volt rossz másfél órákat zötykölődni hazáig. 

tulajdonképpen köszönöm.

*: valaki mondjuk felvilágosíthatna, miért hord ez a korosztály (hetvenplusz) két bugyit, én még sose mertem megkérdezni, pedig nem egyszer találkoztam a jelenséggel. azt biztosra veszem, hogy huszonéves korukban ők is megelégedtek a szimpla egy alsóneművel, de ez a néni most annyira ragaszkodott a dologhoz, hogy szívem szerint ezért is megölelgettem volna. még azt is megmondta, hogy a felső  fehér csipkés legyen, úgy szokta, szóval lehet, hogy ez valami divat, tényleg.