ma már egész jól esik a reggeli kávé, ami haladás, tekintve hogy pontosan másfél hete majdnem folyamatosan hányingerem van, főleg, ha evésivás jönne szóba (amúgy maróan éhes és szomjas vagyok, de ez nem érdekli a nyúltvelőmet). azt hiszem, ez most (kivételesen) tényleg nem pszichoszomatika, mert letudtam mindent, amitől lelkialapon lehetett felfordulva a gyomrom (szakítás & szigorlat), és semmi reakció. igaz, lehet, fáziskések csak (remélem).
viszont.
voltam tegnap e.ék fejlődéspszichológia előadásán, ahol az énképről, és főként az identitásról volt szó. tetszett igaziból az egész (rájöttem megint, hogy kéne nekem ezt a pszichológiát is tanulni), de két momentuma fogott meg a leginkább. az egyik, hogy - spanyolviasz - én mennyire durván azzal a szereppel definiálom magam, hogy leendő orvos. de hogy tényleg nagyon. azt nem tudom, ez jó-e, rossz-e, mindenesetre tény, és azért elgondolkodtató. a másik pedig az volt, amikor arról beszélt a szabólaura, hogy általában ugyan az az érdekünk, hogy felfelé kerekítsük magunkat, pláne morálisan, és nem fogunk direkt csaknegatív tulajdonságokat magunkra aggatni, mégis van, amikor egy-egy pozitív esemény/teljesítmény/bármi kapcsán inkább arról magyarázkodunk, hogy ez mennyire nem mi vagyunk. merthogy hosszútávú kapcsolatokban az is szempont, hogy nehogy a másik hamisan magas elvárásokat támasszon, vagy valami ilyesmi. és ez meg azért vicces, mert én folyamatosan ezt csinálom. egyrészt kapcsolatokban, mert például a fülemben cseng a hangom, ahogy cs.nak vagy b.nak ecsetelem, hogy nem vagyok ám én mindig ilyen kiegyensúlyozott-vidám, istenments, hogy ezt higgye bárki, én egy kiállhatatlan hangulatlány vagyok, csak épp jó passzban fogtatok ki, meg hát a szerelem. másrészt pedig teljesítmény-fronton. mert én effektíve letérdelnék szívem szerint mindenki elé könyörögni, hogy ne gondolja, hogy én mindig ötöst kapok attól még, hogy mindig ötöst kapok.
amúgy meg annyira túl vagyok spannolva, hogy insomniám a tetőfokára hágott ismét. szóval kérem vissza a tízigalvás áldásos képességét, mert ez így tűrhetetlen.
viszont.
voltam tegnap e.ék fejlődéspszichológia előadásán, ahol az énképről, és főként az identitásról volt szó. tetszett igaziból az egész (rájöttem megint, hogy kéne nekem ezt a pszichológiát is tanulni), de két momentuma fogott meg a leginkább. az egyik, hogy - spanyolviasz - én mennyire durván azzal a szereppel definiálom magam, hogy leendő orvos. de hogy tényleg nagyon. azt nem tudom, ez jó-e, rossz-e, mindenesetre tény, és azért elgondolkodtató. a másik pedig az volt, amikor arról beszélt a szabólaura, hogy általában ugyan az az érdekünk, hogy felfelé kerekítsük magunkat, pláne morálisan, és nem fogunk direkt csaknegatív tulajdonságokat magunkra aggatni, mégis van, amikor egy-egy pozitív esemény/teljesítmény/bármi kapcsán inkább arról magyarázkodunk, hogy ez mennyire nem mi vagyunk. merthogy hosszútávú kapcsolatokban az is szempont, hogy nehogy a másik hamisan magas elvárásokat támasszon, vagy valami ilyesmi. és ez meg azért vicces, mert én folyamatosan ezt csinálom. egyrészt kapcsolatokban, mert például a fülemben cseng a hangom, ahogy cs.nak vagy b.nak ecsetelem, hogy nem vagyok ám én mindig ilyen kiegyensúlyozott-vidám, istenments, hogy ezt higgye bárki, én egy kiállhatatlan hangulatlány vagyok, csak épp jó passzban fogtatok ki, meg hát a szerelem. másrészt pedig teljesítmény-fronton. mert én effektíve letérdelnék szívem szerint mindenki elé könyörögni, hogy ne gondolja, hogy én mindig ötöst kapok attól még, hogy mindig ötöst kapok.
amúgy meg annyira túl vagyok spannolva, hogy insomniám a tetőfokára hágott ismét. szóval kérem vissza a tízigalvás áldásos képességét, mert ez így tűrhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése