hogy becsaptuk magunkat,

megint egyedül. és undorítóönző módon olyan jó így. és nem, ezt nem írhatom a tanulás számlájára, mert, amikor nincs minor-vizsgaidőszak, akkor van helyette (és volt és lesz) mindig más, ami privilegizált, mert egy törtető ***** vagyok. akinek fontosabb, hogy ezer helyen, és lehetőleg tökéletesen teljesítsen. persze, ha szerelmes lettem volna, állítólag úgy rögtönmindjárt más. de nem voltam, ismét nem, becsapott csak a kémiám, és a kezdeti meghatott hála, hogy végre egy normális. aki se nem nárcisztikus, se nem drogos, és olyan tiszta és jó, hogy biztos nem fog megbántani. meg aztán az elején mindenki nyújtja a legjobb képet önmagáról, és egyébként is, a lelkem mélyén annyira naiv vagyok, és a lelkesültségem hónapokig képes különösebb utántöltés nélkül ezerfokon égni. 

aztán kiderül mégis, hogy mégse. és nincs kedvem tovább a dominánsnak lenni, nekem felnézni van kedvem, egy férfira, és nem egy fiúra, aki ő volt mellettem. kevés volt, kevés volt hozzám, legalábbis amennyit adni-mutatni tudott magából, az nagyon kevés. hősnőnek nevezett, hogy te hősnő típus vagy, azt mondta. zs. meg cs. királylánynak hívtak, igazuk lehetett, bármennyire is kikértem a dolog negatív aspektusát magamnak. de hát ha egyszer tényleg képtelen lennék a mellékszereplésre.
mentségemre (mármint b.tal kapcsolatban), hogy tényleg azt hittem, ez most szerelem, az elején legalábbis, különben bele se megyek, ahogy általában nem megyek bele, és amiért általában egyedül vagyok. magányos hősnő, hát fasza. mondjuk irtóklasszul el vagyok a saját világomban, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez feltétlenül jó jel.
r. szerint annyi csak a baj (és más is mondta már ezt), hogy nem találkoztam még vele. de majd fogok, biztos fogok, miért pont én ne találkoznék. hát helló, ezúton közlöm az univerzummal, hogy helló, lehet küldeni.
hogy gyere már.
i am a hungry bone.

ő meg annyira tehetséges és szimpatikus és szerény, hogy hiába régi kedvenc, muszáj megmutatni.