juj, dejóó volt szombaton a péterfybori, tuti sznobpicsa vagyok, ahogy j. egyik ismerőse titulálta a rajongókat, mert én nagyon szeretem. többször kéne ilyen élmény, meg amikor előtte iszogatunk a duna lábánál (vagyhol), olyan jó szédülni egy kicsit. ennek örömére elcibálom magam ma meg holnap is koncertre, jövőhéttől úgyis TÉNYLEG jön a tanulás (meg anyukám szerint a rosszidő, amitől nekem köztudottan antiszocialitásom lesz).
a bulizáson kívül újrakezdtem a héten az olvasást is (szégyengyalázat, hogy a kevin óta nem olvastam semmi regényt), ezeréve búklájnoltam magamnak marguerite duras-tól az oroszlánszájat. szeretem a többit is, amit eddig láttam-olvastam tőle, ez meg egy gyilkosságról szól, három rövid interjú, mégis hihetetlen izgalmas és költői, szóval tetszik.
j.val megvolt szombaton a nagy egymásratalálás, mondtam is neki, hogy amíg nem volt itt, nem is engedtem magamba a hiányát, és most érzem csak, mennyire rossz volt nélküle. e. visszatért a nyaralásból, r. is volt pesten az infekthét miatt (ahova még kevésbé kell bejárni, mint hittük [mondjuk az az egyetlen alkalom is túmács volt azzal a leírhatatlanul visszataszító, elhízott, felfuvalkodott orvosnővel], ezért is naplopok itthon [tanulok elvileg, nyiiiilván, csak a méhem közbeszólt, és ha már tesióráról nem kaphatok felmentést, adok magamnak én a tételkidolgozás alól]), úgyhogy megosztottam kis lelkem ciháját mindenkivel, és hálás vagyok megint nagyon a barátaimért.
szombaton pedig kaptam megint állítást m.tól, aki még nálam is nehezebben viselte, ahogy amortizálódtam lefelé az elmúlt hetekben a dolgok állásától. volt nagy sírás, rádöbbenés és áháélmény, aztán hétfőn megmondtam b.nak, hogy sajnálom, de tévedtem, és ne lakjon itt mégsem. nem tartok most még itt, és bennem a kapcsolatunk sem tart itt. és ha két hét alatt ilyen szinten felőrölt az, hogy ennyire látványosan nem vagyunk egy szinten jelenleg életútilag (nekem van egy minden napos kötelességem, az épp aktuális gyakorlat, ahol a maximumot nyújtom, pláne, ha élvezem is, amit csinálok, és még azután jön a többi kötelezettség, a dolgaim, amivel haladnom kell, és szeretnék is, plusz a barátságaim, akikről szintén képtelen lennék lemondani, vs. az, amit ő csinál, és amennyi dolga neki van), akkor jobb még az idegösszeroppanásom előtt véget vetni ennek. másfelől pedig vissza kell valahogy találnom oda, hogy fel tudjak rá nézni megint, hogy férfinak, és ne fiúnak lássam, hogy a jó nője legyek, és ne a rossz anyja, aki b****gatja folyton, hogy haladjon már valamerre. ezek most a rövidtávú célok.
ugyanakkor állandó jelleggel mocorog bennem a bizonyossággal párosult pánik, hogy ez örökre így lesz. hogy nekem mindig a hivatásomban való tökéletesség lesz az első, hogy ugyanígy fogok igyekezni mindig megtalálni az adekvát hangot a mindenkivel (a beteggel, a hozzátartozóval, a kollégákkal, a felettessel, a nővérekkel). és ugyanígy ki fogok purcanni a nap végére, és ugyanígy kelleni fog az a pár óra magány, ami után képes leszek újra nyújtani bárkinek bármit. és folyamatosan defektesnek érzem magam, és félek, mégis közben folyamatosan tudom azt is, hogy én ezt csakis így akarom csinálni.
hát váhh.
a bulizáson kívül újrakezdtem a héten az olvasást is (szégyengyalázat, hogy a kevin óta nem olvastam semmi regényt), ezeréve búklájnoltam magamnak marguerite duras-tól az oroszlánszájat. szeretem a többit is, amit eddig láttam-olvastam tőle, ez meg egy gyilkosságról szól, három rövid interjú, mégis hihetetlen izgalmas és költői, szóval tetszik.
j.val megvolt szombaton a nagy egymásratalálás, mondtam is neki, hogy amíg nem volt itt, nem is engedtem magamba a hiányát, és most érzem csak, mennyire rossz volt nélküle. e. visszatért a nyaralásból, r. is volt pesten az infekthét miatt (ahova még kevésbé kell bejárni, mint hittük [mondjuk az az egyetlen alkalom is túmács volt azzal a leírhatatlanul visszataszító, elhízott, felfuvalkodott orvosnővel], ezért is naplopok itthon [tanulok elvileg, nyiiiilván, csak a méhem közbeszólt, és ha már tesióráról nem kaphatok felmentést, adok magamnak én a tételkidolgozás alól]), úgyhogy megosztottam kis lelkem ciháját mindenkivel, és hálás vagyok megint nagyon a barátaimért.
szombaton pedig kaptam megint állítást m.tól, aki még nálam is nehezebben viselte, ahogy amortizálódtam lefelé az elmúlt hetekben a dolgok állásától. volt nagy sírás, rádöbbenés és áháélmény, aztán hétfőn megmondtam b.nak, hogy sajnálom, de tévedtem, és ne lakjon itt mégsem. nem tartok most még itt, és bennem a kapcsolatunk sem tart itt. és ha két hét alatt ilyen szinten felőrölt az, hogy ennyire látványosan nem vagyunk egy szinten jelenleg életútilag (nekem van egy minden napos kötelességem, az épp aktuális gyakorlat, ahol a maximumot nyújtom, pláne, ha élvezem is, amit csinálok, és még azután jön a többi kötelezettség, a dolgaim, amivel haladnom kell, és szeretnék is, plusz a barátságaim, akikről szintén képtelen lennék lemondani, vs. az, amit ő csinál, és amennyi dolga neki van), akkor jobb még az idegösszeroppanásom előtt véget vetni ennek. másfelől pedig vissza kell valahogy találnom oda, hogy fel tudjak rá nézni megint, hogy férfinak, és ne fiúnak lássam, hogy a jó nője legyek, és ne a rossz anyja, aki b****gatja folyton, hogy haladjon már valamerre. ezek most a rövidtávú célok.
ugyanakkor állandó jelleggel mocorog bennem a bizonyossággal párosult pánik, hogy ez örökre így lesz. hogy nekem mindig a hivatásomban való tökéletesség lesz az első, hogy ugyanígy fogok igyekezni mindig megtalálni az adekvát hangot a mindenkivel (a beteggel, a hozzátartozóval, a kollégákkal, a felettessel, a nővérekkel). és ugyanígy ki fogok purcanni a nap végére, és ugyanígy kelleni fog az a pár óra magány, ami után képes leszek újra nyújtani bárkinek bármit. és folyamatosan defektesnek érzem magam, és félek, mégis közben folyamatosan tudom azt is, hogy én ezt csakis így akarom csinálni.
hát váhh.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése