play for love.

ma hazafelé a metrón ült velem szemben egy kislány, kétévesforma lehetett, végig utánozni próbált, irtó helyes volt. kért inni nagypapájától/apukájától (kitudja, a mai világban), amikor ittam, és folyamatosan azon erőlködött, hogy ugyanúgy keresztbe rakja a lábait. persze a nagy igyekezetben az ülésre kerültek a cipői, apuka-nagypapa rászólt, mire metrózajt és ipodot túlharsogó hangerővel érdeklődött, hogy de a néni (ti., hogy én) miért tud úgy ülni. hát, mert a néni már néni, és leérnek a lábai.

reggel pedig megint láttam azt az nőt meg a sérült fiát, akiket csomószor szoktam a moszkván, a hatvanegyessel jönnek ők is. szeretem figyelni az embereket, a szépeket meg pláne, és ez a nő szép, legalábbis valaha igazán az lehetett, és mindig nagyon elegánsan van felöltözve a finom ruháiba, valahogy olyan nagyon budai és jómódú, és egészen tökéletes a kép, amíg rá nem nézek a fiára. aki hol dülöngél előrehátra, hol motyog, hol valami kifacsart mozdulatsort ismétel századjára is. engem már gimis koromban nagyon érdekeltek, nem is a fiúk, hanem az anyák. akik elhatárolódtak mindenkitől, mint valami burában, úgy utaztak, nem néztek a gyerekre, se más szemébe nem, ők ott sincsenek, az egészhez semmi közül, és én sose tudtam elítélni őket a kívülállóságukért. legtöbbször éppen abból jöttem rá, kihez tartoznak azok a fiúklányok, hogy ki nézett a leginkább nemoda. 

ma akkor vettem csak észre őket, amikor annál az ajtónál szálltak le, ahol álltam én is. könnyes volt a nő szeme, elkezdett gördülni már lefelé egy csepp, látszott, hogy éppencsak tartja magát. a férfi mögötte, figyeltem, ahogy figyeli az anyját, figyeli, ahogy szomorú, ahogy sírni fog. nem tudom, mit mondhatott neki, nem tudom, mit tud neki egyáltalán mondani, de ahogy elindult a villamos, láttam, hogy átkarolja a vállát, úgy mennek, a nő közben már zokogott, és az olyan szép volt.

az állításon meg folyton megkaptam a néni (ti. a házasság előtti/előző fontos kapcsolat) szerepét, hurrá, most, hogy végre nem képviselem a saját apám nénijét. biztos nehogy túl éles legyen az átmenet. najóó, túlzok, mert voltam pszichotikus anyuka is, az izgi volt. 

meg klassz, úgy az egész nap.