a szárnyakat lecsatolni.

még pontosabban, az angyalszárnyakat kell lecsatolni, ez volt ma az egyik nő mondata az állításában, ami hidegrázósan megfogott. nem azért, mintha én olyan tűzönvizenát angyali jóság lennék, viszont elgondolkodtam, hogy ami miatt nekem a leginkább lelkifurdalásom szokott lenni (az anyukámmal való kapcsolatomon kívül), az az, hogy nem vagyok képes mindenkivel szimpatizálni és szeretni. és akkor szoktam finnyogni meg pletykálkodni, utána meg jön az önostor. erre nem kiderül ma, hogy ez a normális, ez az elviselhető? akkor meg mi a francért akarok mindig olyan átkozottul jó lenni. (m. mondott még egy klassz füst milán idézetet is, hogyaszongya "nem értem, miért utál engem az az ember annyira. nem tettem én vele semmi jót." és tényleg. biztos, hogy mindenki tudja a saját bőrén, milyen, amikor kérés nélkül szeretnék megmenteni.)

ma olyan szomorkás vagyok különben. pedig eldöntöttem, tetszeni fog az ősz, de valahogy az nekem mindig a kifelé meg a szakítások, eszembe is jutott a metrón hazafelé mindenféle (najó. igaziból már önmagában a félórás metrózás ténye lehangolt). és nem tehetek róla, hogy kifolyik a könnyem, amiért túl hideg a szél.

telve vagyok nonszensz keserűségekkel, amiket olyan görcsösen vágyom, hogy megcáfoljanak. bizonygassák, hogy túlvékony vagyok, miközben kövérnek látom magam. hogy hiába rettegek attól, hogy oké, van annyi iq-m, hogy összeszedetten leírjak állításokat, és titkárnőnek pótolhatatlan vagyok, de sose leszek én családállító, mégis, m. mondja el újra és újra az ellenkezőjét, hogy micsoda érzékem van hozzá. persze, nem kérem, röhejes lenne, épp elég, hogy kétszer kimondattam vele, és szívem szerint fejbe kólintanám magam, hogy ha annyira adok a véleményére, amennyire, miért csak épp magammal kapcsolatban nem hiszek neki mégsem. mint ahogy b.tól is legszívesebben hisztérikusan megkérdezném minden alkalommal, amikor szépnek mond, hogy hülyül-e, vagy miezmost.
egy pozitívat viszont mégiscsak írok a végére (és utána, ígérem, egy életre lezárom a blogon az elvesztett iker-témát). tudniillik, hogy én tényleg mindig megmagyarázhatatlanul egyedül éreztem magam. kivétel olyankor, amikor valakivel annyira össze voltunk cuppanva, hogy elsőévben a j.val, vagy később e.vel, vagy gimi alatt j.val (vagy általános iskolában a m.vel, oviban a nemtudomkivel). de mellettük is csak azokban a konkrét pillanatokban volt betöltve az űr, amikor fizikálisan voltunk együtt, de legalábbis sűrű levélváltásban. és amióta volt az ikres állításom, ez a szorongató másra utaltságom múlt el. elvágódott az összes köldökzsinórom, van értelmem csaknekem is (ugyan arra még nem jöttem rá, hogy pontosan mi), hát valahogy így.
második pozitívnak pedig sütöttem triplacsokis-pudingos muffint (csak azért, hogy valaminek a tetejére végre rárakhassam a b.tól kapott mályvacukrot), és fincsi lett. pont úgy tocsog a csokiban, ahogy szeretem.