olyan akarok lenni, mint egy linn ulmann-könyv. nem is egyszerűen olyan, hanem a történet maga. skandináv erdő akarok lenni az összes szomorú fájával, szürke és szeles sziget, és minden titokzatos szemű, szótalan lakója, aztán nyomtalanul eltűnni az engem ölelő karok közül.
és most direkt nem olvasom el a végét, meghagyom desszertnek a koncert utánra.
zs. ugyanúgy tud leigázni most is a bizonyosságaival, mint amikor még úgy éreztem, tétje van. nem magyaráz, nem monologizál, még csak nem is az észt osztja, hanem egyszerűen kinyilatkoztat. és sohadesoha ott nem jut eszembe azt mondani, hogy az csak a te rendszered, ahol nem számít az érzelem oka és miértje. az csak a te rendszered, hogy mindegy, azért fáj-e épp az összegubancolódott myocardiumom, mert rájöttem, hogy azt szeretném, hogy az apám az anyámat válassza. az csak a te rendszered, hogy kit érdekel, mit akarok én. azért amikor azon sajnálkozott, hogy ő is szeretne már végre valakit, aki ugyanígy megmutatja az ő tévedéseit, kikívánkozott belőlem egy horkantás. azt jelentette volna, hogy amíg az istennel napi szinten társalkodó, felsőbb intelligenciájú kiválasztott vagy, az életed csupa jelekkel kikövezve, addig ne várj semmit. nem is tudom, miért nem horkantottam. talán mert úgy érzem, mindegy. talán mert túlságosan lefoglalt a hála, amiért mégis tudok felejteni.
és tudom-tudom, az eredeti verzió. de nekem most ez ragadt be a jútyúbon:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése