érdekesebb életet kéne élnem, csak az a nagyizzadt, hogy nem akarok. ahogy a vágyakozásom is megmarad puszta általánosságnak, klisének. még irigy sem tudok igazánszívemből lenni, amiért valaki milliárdszor több dolgot csinál vagy több helyen van. mert jó nekem itt. néha a legjobb annyira egyedül lenni, hogy berekedjek, mire újra meg kell szólalni.
vasárnap boldogmeghatott voltam, mert írt egy évfolyamtársam (akivel amúgy semmi kontaktom, az elején vidékre járt, szóval pláne alig ismerem), hogy a nagymamája hívta (pedig beszéltek már a héten, de ezt az infót állítólag nem tudta magában tartani), hogy a barátnője mesélte, milyen (pozitív jelzők halmozása kisípolva) orvostanhallgató lány kezelte őt a kardiológián. és ugyan a kezelés kórtermi társalkodásban és némi vérnyomásmérésben nyilvánult meg (oké, tudtam a néni inr-jét is, és hogy mikor megy haza, mert mégse dughatok vattát a fülembe a referáló alatt), azért simogatta a lelkemet a bók. meg annyira sokszor csalódtam elvileg jófejcsodálatos emberekben ("barátokban"), hogy mindig meglep, ha valaki (mint most az évfolyamtársam) mondjuk veszi azt a két perc fáradtságot, és ír egy ilyen miatt, mellesleg madridból, csak hogy örömet okozzon egy majdnemidegennek. elfogult véleményem, hogy jó orvos lesz.
hétfőn meglepett voltam, mert arra értem haza (hagyjukmikor), hogy az állítólagos nevemnapja apropóját felhasználva írt zs., a hogyanlétem felől érdeklődött aztán kisütötte, hogy osszunk élményt élőben. most budán lakik (mocsokmázlista), még főz is nekem, szóval péntek elvileg. kíváncsi vagyok, mi szél fújja.
ma pedig leginkább dühösfrusztrált és megalázott voltam (najóó, és hiperérzékeny), amikor szokás szerint végig kellett furikáznom egy defibrillátoros beteget a vizsgálatokon, és hogy az echóba illik leszólni ilyen pácienssel, és hogy persze, hogy hiába telefonáltam, és hiába csöngött ki, náluk most nincs telefon, és hogy akkor az xy doktor (kezelőorvos) kellett volna, hogy szóljon, blábláblá. namost eleve zavar, hogy nem tudok ezekről a betegekről sokszor semmit, ő például nem is a mi kezünk alatt fut, a kórlapját se láttam, és volt már doki, aki erre is vágta a pofákat, miközben őszinte véleményem, hogy basszameg (oké, az az orvos speciel egy vérbeli arrogáns, és egyébként is vágja a pofákat). másfelől rohadtul méltatlannak érzem (persze diplomával még inkább annak érezném), hogy ott ügetek a betegszállítók mellett, akik az esetek nagyobb hányadában csini csajsziként méregetnek, és ma még a félholt, relatív fiatal beteg is úgy nézett, pedig ne nézzen úgy, elegem van. szóval rám lett ripakodva asszisztensnőileg, nekem meg, nem állítanám, hogy jól esett. mondjuk az rémfura volt, hogy a reakciók szerint már akkor látszott rajtam, hogy ez most túmács, amikor én még nem gondoltam, hogy bármi látszódna, sőt, nem is gondoltam, hogy van bármi látszódnivalóm. nem szoktam így pityogni, általában elismerem, ha valamit hibáztam (hülyekáliumszint, hülyekórlap). csak ezzel épp az a bajom, hogy nem én hibáztam, nem is az én felelősségem, mégis én vagyok kéznél lecsesződni. és még csak védekezni sem tudok, mert nem követtem el hibát, és egyébként is, a túlméretezett igazságérzetem nehezen viseli az efféle ügyeket. kimentem az előtérbe, mert várnunk kellett, és a nő, aki litániázott, már előtte mondta, hogy persze, nem nekem szól, neharagudjonadoktornő. aztán tényleg nagyon érződhetett a dolog (néha jó, ha az ember arca ennyire leplezetlen), mert kijött utánam, épp amikor már rendeztem az időközben legörbült számszélét meg diszkréten kipottyant könnyeket. elmondta még százszor, hogy bocsánat, nem nekem szánta, és tudja, hogy nem az én ügyem, és tényleg ne haragudjak, meg magamra se vegyem, úgyhogy ettől már végképp elkezdtem sírni. a kedvesség baromira tud ám fájni. aztán letörölte a festékes könnycseppeket, kaptam mercicsokit, véletlen az egyik kedvencemből, és a végén már én éreztem magam rosszul, amiért ennyit vigasztal, és ennyire lelkifurdalása van, amiért megbántott, pedig nem is ő bántott meg, csak nem szeretem a nem általam kontrollált és kézben tartott szituációkat. mert nem tartom magam jogosan számon kérhetőnek, hát persze, hogy eltörik a mécses, amikor mégis számon kérnek. aztán az a. is cuki volt délután, ő volt az echós, és ő is előadta, hogy "ami a délelőtt volt, azzal ne törődj, velem is milliószor fordult elő". ettől függetlenül nem szeretnék a héten ráadást.
inkább kitalálom, mit sütök csütörtökön b.nak, és még utoljára átkorrektúrázom a szakdogám. BEKÖTÉS előtt. juhúúúú!
vasárnap boldogmeghatott voltam, mert írt egy évfolyamtársam (akivel amúgy semmi kontaktom, az elején vidékre járt, szóval pláne alig ismerem), hogy a nagymamája hívta (pedig beszéltek már a héten, de ezt az infót állítólag nem tudta magában tartani), hogy a barátnője mesélte, milyen (pozitív jelzők halmozása kisípolva) orvostanhallgató lány kezelte őt a kardiológián. és ugyan a kezelés kórtermi társalkodásban és némi vérnyomásmérésben nyilvánult meg (oké, tudtam a néni inr-jét is, és hogy mikor megy haza, mert mégse dughatok vattát a fülembe a referáló alatt), azért simogatta a lelkemet a bók. meg annyira sokszor csalódtam elvileg jófejcsodálatos emberekben ("barátokban"), hogy mindig meglep, ha valaki (mint most az évfolyamtársam) mondjuk veszi azt a két perc fáradtságot, és ír egy ilyen miatt, mellesleg madridból, csak hogy örömet okozzon egy majdnemidegennek. elfogult véleményem, hogy jó orvos lesz.
hétfőn meglepett voltam, mert arra értem haza (hagyjukmikor), hogy az állítólagos nevemnapja apropóját felhasználva írt zs., a hogyanlétem felől érdeklődött aztán kisütötte, hogy osszunk élményt élőben. most budán lakik (mocsokmázlista), még főz is nekem, szóval péntek elvileg. kíváncsi vagyok, mi szél fújja.
ma pedig leginkább dühösfrusztrált és megalázott voltam (najóó, és hiperérzékeny), amikor szokás szerint végig kellett furikáznom egy defibrillátoros beteget a vizsgálatokon, és hogy az echóba illik leszólni ilyen pácienssel, és hogy persze, hogy hiába telefonáltam, és hiába csöngött ki, náluk most nincs telefon, és hogy akkor az xy doktor (kezelőorvos) kellett volna, hogy szóljon, blábláblá. namost eleve zavar, hogy nem tudok ezekről a betegekről sokszor semmit, ő például nem is a mi kezünk alatt fut, a kórlapját se láttam, és volt már doki, aki erre is vágta a pofákat, miközben őszinte véleményem, hogy basszameg (oké, az az orvos speciel egy vérbeli arrogáns, és egyébként is vágja a pofákat). másfelől rohadtul méltatlannak érzem (persze diplomával még inkább annak érezném), hogy ott ügetek a betegszállítók mellett, akik az esetek nagyobb hányadában csini csajsziként méregetnek, és ma még a félholt, relatív fiatal beteg is úgy nézett, pedig ne nézzen úgy, elegem van. szóval rám lett ripakodva asszisztensnőileg, nekem meg, nem állítanám, hogy jól esett. mondjuk az rémfura volt, hogy a reakciók szerint már akkor látszott rajtam, hogy ez most túmács, amikor én még nem gondoltam, hogy bármi látszódna, sőt, nem is gondoltam, hogy van bármi látszódnivalóm. nem szoktam így pityogni, általában elismerem, ha valamit hibáztam (hülyekáliumszint, hülyekórlap). csak ezzel épp az a bajom, hogy nem én hibáztam, nem is az én felelősségem, mégis én vagyok kéznél lecsesződni. és még csak védekezni sem tudok, mert nem követtem el hibát, és egyébként is, a túlméretezett igazságérzetem nehezen viseli az efféle ügyeket. kimentem az előtérbe, mert várnunk kellett, és a nő, aki litániázott, már előtte mondta, hogy persze, nem nekem szól, neharagudjonadoktornő. aztán tényleg nagyon érződhetett a dolog (néha jó, ha az ember arca ennyire leplezetlen), mert kijött utánam, épp amikor már rendeztem az időközben legörbült számszélét meg diszkréten kipottyant könnyeket. elmondta még százszor, hogy bocsánat, nem nekem szánta, és tudja, hogy nem az én ügyem, és tényleg ne haragudjak, meg magamra se vegyem, úgyhogy ettől már végképp elkezdtem sírni. a kedvesség baromira tud ám fájni. aztán letörölte a festékes könnycseppeket, kaptam mercicsokit, véletlen az egyik kedvencemből, és a végén már én éreztem magam rosszul, amiért ennyit vigasztal, és ennyire lelkifurdalása van, amiért megbántott, pedig nem is ő bántott meg, csak nem szeretem a nem általam kontrollált és kézben tartott szituációkat. mert nem tartom magam jogosan számon kérhetőnek, hát persze, hogy eltörik a mécses, amikor mégis számon kérnek. aztán az a. is cuki volt délután, ő volt az echós, és ő is előadta, hogy "ami a délelőtt volt, azzal ne törődj, velem is milliószor fordult elő". ettől függetlenül nem szeretnék a héten ráadást.
inkább kitalálom, mit sütök csütörtökön b.nak, és még utoljára átkorrektúrázom a szakdogám. BEKÖTÉS előtt. juhúúúú!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése