karácsonykor nem szokás blogot írni. karácsonykor szeretni illik, meg tömni magunkba dugulásig a bejglit, és nézi a reszkessetekbetörőket meg a csillagszórót felváltva. de nekem most van gyönyörű új laptopom, aminek ki kell próbálni a billentyűzetét, és különben is, nemkarácsony lesz, mire a végére érek. nem arról szeretnék írni, ami nincs, ami éppen ma nincs, hanem valahogy számot adni inkább a van-ról. a tavalyi nyavalygásokkor úgyis elmaradt a szilveszteri évösszegzés (nem mintha korábban szoktam volna), úgyhogy úgy döntöttem, idén inkább előre hozom, mert addigra előreláthatólag be fog kebelezni a belgyógyászat, és megint csak az aktuális szomorúságom és az undor marad meg. és hát tegnap az otthon meg a társ utca előtt a számadó utcában sétáltam (hogy a citadellától a villányi útra hogy jutottam el, csak utólag rekonstruáltam a gugli segítségével, fogalmam nem volt, merre megyek), és hát miért is ne. csak amíg másolódnak életem képei.
és azt kell mondjam, kétezertizenkettő egy tökjó év volt. azt leszámítva, hogy közelebb kerültem (lassan két hónappal) a harminchoz, mint a húszhoz, és elvesztettem a maradék családfílinget is, egy csomó jó dolog kezdődött idén. például a családállítás, amiért sose lehetek elég hálás, és m., ha nem is barátsága, de valami hasonlója. annyit tanulok ott, hogy ha végül nem is lennék családállító soha (de az leszek!), akkor is megéri. és b.ot is ott ismertem meg, és hiába szakítottunk (apropó, idén volt életem első önkezű szakítása - pezsgőbontás!), tőle is sokat kaptam az együtt töltött félév alatt. például, hogy vidéken lenni nem is olyan rossz, oké, ezt r.nak is köszönhetem, mármint hogy nem biztos, hogy olyan elvakultan pesti szeretnék maradni mindörökre. láttam világot, nem is keveset. basszus, most esik csak le, mekkora vehemenciával kéne a formás popsimat a földhöz csapkodnom, annyit voltam már megint szerteszét (a budapest-prága-nürnberg-köln-brüsszel-brugge-cranfield út, aztán a krk-sziget b.tal, és végül a n.hoz tett lyoni kiruccanás, a pofámleszakad). elkezdtem a pszichoterápiát és a hipnózist, megsütöttem egy csomó zseniális sütit, megtanultam az életrevalók és a beginners zenéjét zongorázni, picsultam egy irdatlan nagyot a mango-ban e.vel, elvesztettem a malév bukásával hatvanezer forintot, viszont nyertem a tévében másfélmilliót, úgy döntöttem, pszichiáter helyett gyerekneurológus leszek, de most talán mégis kardiológus, mert annyira tökéletes volt újfent a gyakorlat a gokiban, megismertem legalább két olyan nőt, akikre példaképemként tekintek (m. és h.á.), voltam manikűrösnél életemben először (és nem fájt), elkezdtem hébe-hóba nadrágot is hordani, elköltöztem otthonról ismét, laktam e.vel, a barátságunk kiállta második próbáját, hazaköltöztem, a családom nem állta ki a sokadik próbáját, túléltem életem első paraszolvenciáit, vagy ezer vizsgát és két szigorlatot, megírtam és leadtam a szakdogám, végignéztem a graceklinika nyolcadik évadját, és elkezdtem az elnök embereit, láttam meghalni két embert, és még mindig nincs vége a világnak. elveszítettem egy pár embert (ún. "barátokat"), akiket ennél hamarabb is elveszíthettem volna, megtanultam valóban felülemelkedni sárdobálás helyett, felfedeztem, hogy tényleg tudok megbocsátani, és kaptam néhány olyan embert, akik nélkül most el se tudom már képzelni az életem.
meg macaron-csináló kellékeket is kaptam n.tól karácsonyra, és a képek ugyan még mindig nem fogytak el, de nekem semmi frappáns nem jut eszembe. így összefoglalva egész megirigyeltem magam. speciel kicsit túladagoltnak érzem magam a fejlődésre meg önmagam megismerésére kapott esélyből, de hát ez legyen a legnagyobb bajom.
és bár negyven perccel túlléptem a keretet, azért még (sőt, főleg azért és főleg még) boldogat, szépet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése