hála & egészségügy.

nem tudom, hol kezdjem, mert igaziból megbeszélni lenne jó valaki olyannal, aki átélte, aki tanácsot adhatna, hogyan kell jól működni ezekben a helyzetekben, de persze nem hiszem, hogy túl sok orvos szeretne velem erről eszmét cserélni. semmi nagy dráma, másnak biztos meg se kottyan, de ez nekem ma nagyon fájt, a tegnapinál is jobban. mostanában (ld. előző bejegyzés) úgy látszik, tényleg ilyen gyomorszájon-vágósan érnek amúgy is az érzések, úgyhogy jó negyedóráig erős kétségeim voltak, hogy valaha is képes leszek metróra szállni. 

egyrészt vannak az elveim, tényleg vannak. például arról, hogy az embereknek ne kelljen a jó (kedves, odafigyelő, személyre szabott, intelligens) ellátásért fizetniük. pontosabban, ne kelljen azt érezniük, hogy ezért fizetni kell. másrészt én tényleg imádom ezt csinálni, és szívből vagyok kedves. én szeretem a betegeket, érdekel, amit mesélnek az anginájuk történetén kívül is, és eszembe sem jut, hogy ők azt gondolják, ezért nekem valami jár. mert mellesleg nem is jár, mert ez olyan, mint valaki orvosi hibából elkövetett halálát kifizetni, hogyan is lehetne emberéletet, emberséget pénzben. és oké, hagyom a doktornőzést, mert valahogy szólítaniuk kell, de általában lefektetem a tényeket, hogy legfeljebb majdnemdoktornő vagyok. és én azt szeretném, ha mindig lenne annyi pénzem a munkámból, hogy ne kelljen elfogadnom. hogy ne fogadjam el, és hogy ne kelljen aztán disszociálnom, miközben mégis abból a párezer forintból rendelem meg a vacsorámat. én nem akarom ezt a kognitív disszonanciát, basszameg, minden porcikámmal érzem, hogy tönkre fogok menni bele.

szóval én ezt a nénit tényleg szívemből kedveltem, és nyilván, hogy megnyugtattam és leültem mellé, amikor láttam, hogy fél. igaziból ijesztő fényt vet az egészségügyre, ha ennyire nem magától értetődő ez a fajta bánásmód, mert rendben, egy főorvos ambulanciás meg intenzíves meg kitudjamilyen párhuzamos működéseibe lehet, hogy (munkaidőben) nem fér bele, de azért csak nem mindenki főorvos. viaskodtam magammal picit, amikor láttam a lányát beszállni a liftbe, hogy most akkor odamenjek-e, de felelősnek éreztem magam érte. ráadásul tudtam, hogy a főorvos már elment (kivételesen, mert amúgy ügyelet utáni napon is estig, ami egy másik vicc), és mégse menjenek már úgy el, hogy a néni kezébe oda lett adva a záró, és biztos el is lett mondva, csak mégis vannak formaságok meg udvariasság, amire azok az orvosok, akikkel én dolgozom követendő módon adnak. úgyhogy mindenfajta egyéb szándék nélkül odamentem, és elmagyaráztam a helyzetet, teendőket, a néni cuki volt, mert már előtte, amikor elköszöntem tőle mondta, hogy mindenkinek mesélni fogja a kedvességem, és most felíratta a nevem egy cetlire, ez még úgy rendben is volt. aztán a lánya elkezdte kérdezni, hogy bent leszek-e másnap, én mondtam, hogy naná, semmi lógás, mire ő, hogy akkor találkozunk, mert most hirtelen kellett jönnie, és nem volt idő, bláblá. én meg mint egy ötéves sóbálvány, ahelyett, hogy elkezdtem volna szépfinoman ellenkezni, hogy tisztázzam, ha arra megy ki a játék, amire gondolom, hogy kimegy, akkor erre semmi szükség, szóval csak álltam ott feneketlen zavaromban, tehetetlenül, gyanútlanul, aztán már csak lefagyva. 

azóta már persze kitaláltam a megfelelő mondatokat a visszautasításra (mert muszáj visszautasítanom, ha tényleg), a szomorúság utáni dühömben falba tudtam volna verni azt az okos fejem. igaziból abban reménykedem, ezt mondtam e.nek is, hogy (1) nem jön végül be, vagy nem talál meg, mert valójában másik emeleten vagyok, (2) csokit hoz vagy virágot vagy kisautót, komolyan, bármit, csak pénzt ne.

pedig amúgy olyan szuper lenne, és annyira boldoggá tesz az egész. miért nem evidens, hogy elég nekem a szavakból sugárzó visszaigazolás, hogy nem távoznak rossz szájízzel? miért nem evidens, hogy igaziból én vagyok hálás?