ésismét.

meghallgatásra találtak fohászaim, és finom belga csokit kaptam (épp tömöm magamba, hadd nőjön, aminek nőnie kell), ugyanakkor még mindig hüledezem, hogy tényleg vette a fáradtságot, hogy megkeressen, pedig becsületszavamra rendesen eldugtam magam. persze egy másik nénit nem úsztam meg, hiába vetettem be ezúttal sokkal erőteljesebb ellenkezésáradatot. azt meg mégse lehet (pechemre), hogy kifussak a kórteremből úgyseérutol-alapon, bárhogy diktálná ezt a szívem meg a lábam. g. persze nem ért, nem érti a kínlódásom, neki nincsenek ilyen problémái, tulajdonképpen irigyelhetném is. de én inkább szégyellem magam, biztos próbálkozhatnék ügyesebben, nyomatékosabban. anyukám mondjuk azt mondta tegnap, tényleg sértő lenne nem elfogadni (amit a nénik is mindig mondanak a tukmálós körök közben), és hogy ő nem hiszi, hogy nekem azért adnák, mert azt hiszik, azért vagyok kedves, hogy adjanak, és elvárom, hogy honoráljanak. és ő és j. is egyetértettek abban (egymástól függetlenül), hogy nem célozhatok valaminek a visszautasítására, aminek az esetleges adására előtte nem céloztak. már ha ez így érthető. hátnemtudom, mindenesetre én ma is bőgve jöttem el. és az a bajom, hogy már most az van, hogy nem merek annyiszor bemenni érdeklődni a betegeink hogyléte felől, ahányszor a habitusom szerint mennék, mert mi van ha azt hiszik, azért csinálom. meg hát ha elkerülöm a cuki szívemcsücske néniket, akkor adni se tudnak, logikus.

najó. lezárom a témában való nyünnyögéseim, mielőtt túlságosan belemelegednék. úgy döntöttem most különben, hogy jövő héten, ha lesz alkalmas pillanat, akkor megbeszélem valamelyik fődokimmal, úgy érzem, életbevágó lenne. majd ápdételek.

j.val pedig moziztunk végre, reality volt a film címe, eléggé elgondolkodtató. meg az is elgondolkodtató, hogy bezárják a kino-t (mikor én még alig szoktam meg, hogy nem a szindbádba megyek), háthovajutezazország.