nincs is nevetségesebb-agyrémebb dolog, mint nyáron betegnek lenni, de most komolyan, az utca napos oldalára nem tudok átmenni, mert felmegy a lázam a melegtől, váhh. a gyönyörűhátú ruhám meg összement negyvenfokon, a csipke része mármint, kificcen alóla az alsószoknya, debilebben már ki se nézhetne. végső kétségbeesésemben mindjárt kimosom kézzel, aztán nekiállok nyújtani, erősödik legalább a karizmom, hát neeem?!
ultrahangban voltunk ma délelőtt, és minden hitemvesztettség ellenére annyira szeretnék gyereket. de annyira.
közben pedig igyekszem kilépni a megszokott reakcióim ördögi köréből. például, hogy nem baj, hogy fáj, meg nem sajnálni kell magam, amiért basszák meg, hogy ők a szüleim, minek dagonyázzak tovább ebben, micsoda felismerés. m. azt mondta, szokjak hozzá a gondolathoz, hogy van, hogy az ember lelke előrébb tart, mint a szülőké (itt esetemben apukám nemannyira szimpatikus viselkedéséről van szó, ami tényésvaló), ezzel mást, mint elfogadni, tenni nem lehet. vicces volt, mert ugyanazt fogalmazta meg szószerint, amit egy órával azelőtt b.nak én is, hogy ha egy barátról/barátnőről derülnének ki hasonlóan az értékrendembe ütköző jellemvonások, hát az lenne a kalap-kabát. csak pechünkre, hogy családban ez nem játszik.
megint van ez a szokásos latenciaidő az érzés megváltozása és valóságba fordulása között, de azt hiszem, igazán eljutottam végre oda, hogy már az sem bánt, hogy nem azoktól kapom a támaszt és segítséget, akiktől vártam volna (talán joggal, ha azt mondják, szeretnek, ezt speciel változatlanul így gondolom), hanem egészen máshonnan, ahonnan várni se reméltem. és ha meglesz a pénzem ősszel, elmegyek egyéni pszichoterápiába, kell szakmailag is, meg kíváncsi is vagyok rá. és hipnózist is szeretnék, azt tulajdonképpen csak egy alkalommal, nemtudom, lehet-e ilyet, hogy kvázi kipróbálni, az úgyis ezeréve izgatja a fantáziám, meg elvileg jó alany is lennék, kimérték valami kísérletben egyszer régen.
szóval, paradox módon, jól vagyok.
kihasználva ezt a hirtelen lendületet (meg hogy épp kapok levegőt), megyek is ruhát reparálni.
én ilyenkor levágom ollóval a kilógó részt:)
VálaszTörlésha túl rövid, cicanadrággal még akkor is horható:)
na jó, nem ezermesterkedem. nem ezért kommentelek, hanem a magasabb szinten álló lelked miatt.
én közel 6 éve dolgozom azon mindenféle módszerekkel- pszichodráma, egyéni terápia, családállítás- hogy feldolgozzam és elfogadjam ezt.mert nagyon jól látod, hogy amíg nem fogadod el, nem leszel rendben, hiszen uralkodni fog rajtad a harag. ami eleve nem jó, úgy meg plánenem, ha hivatásszerűen akarsz emberek lelkével foglalkozni. úgyhogy nagyon-nagyon örülök, hogy nekikezdesz és szurkolok, és sok kitartást kívánok!
jaj, hát ma vasaltam húsz percet forró gőzösen, és nyúlt valamennyit, a maradékot meg tényleg levágom szerintem, gondoltam már rá én is, csak olyan kis szerencsétlenke lett a tökéletes ruhából...:)
VálaszTörlésezt a lelkes dolgot nekem is egy nagyon okos pszichoterapeuta-családállító nő mondta, korábban ilyenen nem is gondolkodtam, fel se merült, most meg ilyen oltárinagy áhá-élmény. valahol tulajdonképpen megnyugtató, mert onnantól, hogy tudok valamit, lehet elkezdeni az elfogadását is. köszi a drukkolást meg az együttérzést, jólesik nagyon. :)
te meg gyere családállításra még, olvastam egyszer régebben nálad, hogy mentél volna, csak közbejött valami. :)