wonderful sad tears.

felvettem tegnap a piros ruhát, elindítottam a borozós zenét (the national), és beálltam pohárral a kezemben a ventilátor elé, sose csináltam korábban ilyet (mármint nem a ventilátor elé-állást, hanem a többit), de már a szabadsághídon eldöntöttem, hogy bármennyire maladaptív és megvetendő, ez lesz a ma esti konfliktuskezelési módszerem (de csak mert pénzem már nincs újabb ruhára).
haragszom, oltári módon haragszom, amiért úgy érzem, ilyen háttérrel, ilyen körülmények mellett sose lehetek normális, bármennyit dolgozom magamon, a lényeg nem változik. dühös vagyok mindenkire, mert nem tudnak segíteni. dühös vagyok magamra, mert nem tudok segíteni. akinek szeretnék, aki elé bármikor odafeküdnék, hogy taposson át rajtam, áthatolhatatlan falak veszik körül. visszapattannak a szavaim, elfelejtem az okos mondatokat. igaziból a szeretetem, az pattan vissza, és gyűlölöm, hogy szüksége van rá, mégsem engedi. aki pedig szeretné, akinek kellene a segítségem (a szeretetem), annak ennyi idő után se vagyok képes szívemből nyújtani. kölcsönösen voltunk-vagyunk kiéhezve egymásra, csak kár, hogy ők elfelejtették jól és jókor kifejezni, csak kár, hogy ötéves dacból olyan indulataim vannak, hogy inkább a kezem lett ekcémás megint, mert másként vállalhatatlan, csak kár ez az elcseszett aszinkrónia.
és közben e. szerint nővérnek is iszonyú vagyok, hogy ő gyűlölne, azt mondta, nekem csak az árnyékomban lehet élni. érezhetem magam nem csak anyámmal, de n.val szemben is hibásnak, hátkapjátokbe. úgy unok már rossznak lenni mindig én.
mintha tényleg csak a felszínt lehetne kapargatni. mert igen, elmúlt a viselhetetlen édességvágyam, elmúlt a viselhetetlen elismerés- és szeretetigényem (najó. fogalmazzunk úgy, hogy képes vagyok kordában tartani a kétségbeesésem), oké. és nem gondolnám, hogy egytényezősre lehet egyszerűsíteni bármit. mert nem csak a feltűnésvágy miatt csinálom magam minden nap makulátlanra, van azért ebben normál nőiség is, simán ez is motivál, nem egyedül a hisztrionikus személyiségem. de amit régen az esetleges bukások kapcsán éreztem, hogy nem fogok kelleni, ugyanúgy hiszem most, hogy ha nem csinálom magam elég szépre (vö. százezredik ruha), a végeredmény ugyanaz lesz. mintha csak fullsminkben, kihúzott szemmel, alapozottan, pirosítóval látszódnék. márpedig látszódnom kell.
a túl sok önmonitorozással összhangban mindig gondolkodom azon is, hogy ami nagyon hat rám, annak mi lehet az oka. és talán az ibusárt sem partinagy hihetetlen nyelvi humora meg bírókriszta tehetsége miatt néztem meg tizenötször, és fújom kívülről. hanem mert legbelül én vagyok a sárbogárdijolán. az elhízott, a harmincötéves, a zsíroshajú, a vénlány, a senkineknemkellő kalauznő. és bármilyen gyönyörűnek titulál m. (akinek pedig komolyan számít a véleménye, főleg, mert őt aztán semmi érdek nem fűzi a dicséretemhez, meg mert ő a gyönyörű), én lehet, hogy sosem fogom merni.
ezt a kurva életet sminknélkül.