méregtelenítés.

szóval, hogy én annyira vastagon sznob pesti voltamvagyok, hogy még büszke is voltam rá. hogy én soha máshol élni, nemhogy falun, de városban sem vidéken (mindezt azzal a bizonyos hangsúllyal kijelentve). aztán a gyökérvesztettségemmel együtt elkezdtem nem ragaszkodni a fővároshoz sem, jött b., és az ő vidékük, most hétvégén pedig r.éknál vendégeskedtem, ráhúztam még egy estét, annyira nem akaródzott visszajönni. arra már egyébként is rájöttem, hogy amit pestben szeretek, azt pont úgysem használom ki, mert színházra nincs pénzem, nívósabb koncertekre nincs pénzem, bulizni, ciki-nemciki, de kibuliztam magam annyira a másod-harmadévben, hogy mostanában szökőévente kívánjam csak meg, és ha egyszer lesznek gyerekeim, tutibiztos, hogy nem itt szeretném, hogy felnőjenek. és hogy simán el tudom képzelni, hogy felépítek egy házat, földig érő üvegablakokkal, óriási terekkel, műteremmel, nagykerttel, nagykonyhával, megtanulom az összes rimóci süteményt a kissnénitől, feljárok pestre családállítást tanulni, egyébként meg jöjjön hozzám mindenki, másfél óra kocsival. hollókőre minden nap át lehet biciklizni, tegnap is teljesen eksztázisba estem a lejtőn száguldástól (a kaptatós részek már kínosabbak voltak, dártvéder a fújtatásomhoz képest, mondhatni, szolidan szuszog), akkor legalább a seggem se nő a túróslepénytől akkorára.
mindenki annyira kedves volt különben, annyira nyitott és befogadó, hogy felért egy terápiával ez a hétvége. r.tól pedig megtanultam, hogy nem ártana az illetékessel megbeszélni, amikor éppkonkrétan nyomja valami a kisszívem, tudom én ezt, csak valamiért blokkolódom általában. és hogy nyugodtan oda lehet menni az idegen nőhöz és férfihez, akik lesifotóznak minket, mert nemhogy nem küldenek el melegebb éghajlatra, hanem csinálnak rólunk szép, biciklivel-templommal pózerkedős képeket. ráadásul utólag még az is kiderül (mire nem jó a fészbúk), hogy álruhás fotósok. szóval akár még címlaplányok is lehetünk.

jaj, el nem tudom mondani, mennyire nem akarok itt lenni újra.