thanatosz.

azt hiszem, én nagyon gyűlölöm a halált. abból kifolyólag lehetséges ez, hogy semmiféle megbékélésre nem vagyok képes, több, mint tíz éve halt meg a mama, és a mai napig álmodok vele. feloldozottan ébredek, puha az arcom a könnyektől, mert általában arról szólnak, hogy van még időm megtenni, amit tizenhárom-tizennégy éves kamaszként elmulasztottam (például a szeretetet ölelésekbe önteni, beszélgetni, kierőszakolni a szüleimtől, hogy bemehessek hozzá a kórházba többet), sőt, igaziból szó sincs meghalásról ezekben az álmokban. emlékszem, az utolsó látogatásaink egyikére, mielőtt befeküdt volna a kórházba, mi tovább maradtunk náluk, és n.val néha ránk tört a versengés, hogy ki üljön a (nagyon is egyszemélyes) fotelba a mama mellé. és emlékszem, hogy aznap én nagyon akartam, valahogy sokkal nehezebb volt az indulás haza (máskor inkább rohantunk folyton), sokkal bújósabb voltam, mint korábban bármikor, és fogalmam nincs miért, hogy miért pont akkor, hogy miért csak akkor. és gyűlölöm, amiért ennyire fáj. soha többé nem akarom elkövetni ezt a hibát.

félni, félni talán jobb lenne, ahogy tegnap esterházy is mondta (igaz, teljesen más kontextusban), de én egyáltalán nem félek. illetve ez sem igaz így, mert a saját halálom közömbös egyedül, a másokétól ellenben konkrét és érzékelhető gombócba szorul a szívem, aztán jönnek a fulladásszerű extrasystolék, ha szerencsém van, és nagyon bele tudom magam élni.

és most kórházban van a nagypapám, és nem magam miatt sírok, még csak nem is konkrétan a személye miatt (ha lehetek kegyetlen és őszinte, nincs több érzelmi közöm hozzá, mint bárki beteg emberhez, akikkel találkozom a gyakorlatokon, mondjuk az néha nem is olyan kevés), hanem apa miatt. azt hiszem, valami furcsa pszichológiai mechanizmusnak köszönhetően az ő veszteségét siratom, azt nem vagyok képes feldolgozni.

és most olvasom, hogy meghalt a garas dezső, és ha eddig bírtam is tartani magam, mostanra fáj már a szám széle a visszafogott bőgéstől. és én tudom, hogy másokkal sokkaldesokkal nagyobb tragédiák történnek, és annyira sajnálom, amiért ilyen gyenge vagyok.

holnapra, becsszó, összébbszedem magam. nem hiszek ugyan a babonákban, de van az, hogy az embernek olyan lesz az egész éve, mint az újév első napja, és tavaly már elcsesztem, mert zs. sértődése miatt zokogtam végig, úgyhogy idén nem fogom. fogadalmakat úgyis csak vizsgák után lesz időm-hangulatom írni. 

és estére is összeszedem magam, a pogácsát már összegyúrtam.

lássam rajtam, hogy élsz.

összegubancolódtak ma a szempilláim, nem mintha olyan rémhosszúak lennének, valószínű inkább a festék volt túl sok. húzok magamnak kontúrt, napról napra erősebbet, én így szabok határokat. valamiben mindenki muszáj, hogy higgyen picit. 

kár, hogy csak részegen van, hogy nincs az a belülkívül döfkölődő hideg. úgy várom a holnapot.

túl.

az életben annyi a fontos dolog.
az életben csak fontosabb dolgok vannak.

hogy lábát vagy fejét törje.

fityiszbe görcsölődtek tegnap éjjel az ujjaim, miközben igyekeztem nagyon álmos lenni, gyorsan széthurkoltam őket, álmomban mégse kéne, meg mi van, ha épp ezen múlik. abban a nagy jódolgomban amúgy se tudom, mihez kezdjek magammal, bekészítettem már az összes plüsst, nagymamám nyaklánca, a másik nagymamám gyűrűje, baglyosfülbevaló, újgyűrű j.tól, újgyűrű n.tól, mint valami óvodás karácsonyfa, olyan leszek holnap. annyira megvetem néha magam, amiért ennyire nyomi vagyok, és mintha az életem múlna rajta. tanítson meg valaki uralkodni a vegetatív idegrendszeremen, de tüstént, mert vállalhatatlan, amit művel velem. művelek magammal.

azon is gondolkodtam (igen, ennyire mélységesen nem kötött le a gasztroenterológia, és ezen a ki-kibuggyanó pánik sem változtatott), hogy talán könnyedebben tudnám venni a dolgokat (most nem elsősorban a vizsgákra gondolok amúgy), ha realizálnám végre, ha akarattal tartanám abban a feneokos fejecskémben, hogy nem rólam szól minden. hogy rajtam kívül senki más életében nem én vagyok a központi szereplő, de most itt (kivételesen) nem az a lényeg, hogy azon sírjak, hogy nem érzem magam senki legfontosabbjának. azt gondolom, mindenkinek mást jelent felnőtté válni, és nekem szerintem ezt kell megtanulnom, ettől vagyok gyerek. nyilván számít majd persze az is, amit szajkóz mindenki, hogy a felelősség így meg úgy, de azt hiszem, azzal nekem nincs bajom. vagy inkább pont, hogy azért van bajom, mert túlzottan is felelősséget vállalok. például amolyan kisherceges módon azokért, akiket megszerettem.

néha úgy szeretnék valaki sokkal kevésbé bonyolult lenni.

hú, viszont kiderült közben, kik lesznek a holnapi vizsgáztatók, csupa gasztrós, naná, ráadásul két nő (igen, nevetségesen pszichoanalitikus módon ütjük egymást a legtöbb női vizsgáztatóval), a harmadik meg j.m., ő csak nem buktatna meg, mégiscsak exgyakvez. és még férfias is, nyami, úgyhogy mostantól reggelig őt szuggerálom, és tudom, hogy minden rendben lesz.

ez a dal meg tegnap éjszaka jutott eszembe, meghallgattam ma párszor, hogy kiverődjön a gyrusaimból (baromi idegesítő, hogy csak úgy, szónélkül beleragadnak cuccok), a képeket nem kell nézni, mert tiszta giccs, de a szöveget (jójó, az is giccs) szeretem, nagyon sokszor van, hogy rólam szól. 

analysing me.

a jung-féle személyiségtesztben van egy olyan eldöntendő kérdés, hogy a megoldáshoz vezető út fontosabb-e számodra, mint maga a megoldás. jó pár éve (inkább bele se gondolok, mennyi, mert elkap az úristen, mikor lettem ilyen öreg- gondolata) megcsinálom néha, azt mondják, érdemes, válthat az ember kategóriát felnőtt(ebb) korában is. én három között szoktam ingadozni, de erre a kérdésre konstans igen a válaszom. olyan ez, mint várni valamire, én azt is ezerszer inkább élvezem, mint a konkrét eseményt. illetve ez így hülyeség, mert például a karácsonyt (a szentestét) is imádom, és teljes valómmal részt veszek benne, vagyis nem igaz, hogy ne élvezném, csak akkorra már elmúlik az a csodálatos feszültség meg izgalom, ami addig betöltött tetőtől talpig. valahogy, ha már benne vagyunk, túl hamar vége lesz mindennek, bizonyára ez is valamiféle téves átélése a világnak. j.tal már beszéltünk egyszer erről, hogy nem szabadna így beleélnem magam előre a dolgokba, nem szabadna, hogy a várakozás szabja meg az életem, írtam már erről itt is, elkerülhetetlen az üresség, ami marad.

ettől függetlenül, nem bánom azt a várakozásteljes túlfűtöttséget, aminek köszönhetően tegnap sikítozva díszítettük a fát, vihogva paníroztuk a hagymát, és ajándékmasnit kötöttünk a hajunkba (pontosabban nekem a homlokomra, kicsit mint egy húszasévekbeli fejpánt), a szívem mélyén picit szeretek én ilyen lenni, az a helyzet. és hogy egy parányit még fényezzem magam, tegnap kétszer is negyvenmilliót nyertem a legyen ön is milliomosban, meg is guglizom mindjárt, melyik bankban váltják be azt a cuki rózsaszín játékpénzt.

holnap pedig netmentes (jesszus, ugye nem csak szerintem vicces ez a szóösszetétel? mert akkor keresek gyorsan egy szakembert.) napot fogok tartani, mert téboly ez az tanulás indukálta unalom indukálta függőség. meg a humorom, az még egy téboly.

borzongósanszomorúboldog.

(szerintem ezt a dalt hallgatva sose leszek egyedül.)

vigaszág.

azt hiszem, ennyi időbe telt, hogy a hároméves agyamnak végképp leessen, azt nem lehet eldönteni, hogy mostantól nem lesznek hangulatingadozásaim. mint ahogy nem (csak) döntés kérdése, hogy akkor innentől boldog leszek. és nem tudom eldönteni azt sem, hogy ne legyen többet egész napos hányingerem, vagy hogy mihelyt a párnára leteszem a fejem, aludjak el azonnyomban. hogy a karácsony legyen fehér, hogy tudjak uralkodni az indulataimon, hogy legyek jobb ember, empatikusabb, megbocsátóbb. hogy akik szeretnek, azok úgy szeressenek, ahogy engem szeretni kell.

ha tegnap írtam volna végül (és mennyire örülök, amiért tespedtem inkább a depresszív motiválatlanságomban), ennyi lett volna a bejegyzés. ma viszont előtört a derűs(ebb) énem, elment kozmetikushoz, sütött almás pitét, méteres kalácsot, elkészítette élete első önálló bejglijét, hozott karácsonyfát apukájával és a húgával, forraltborozott (most először fehér borból), énekelt indulót hazafelé a cipekedés ritmusára (vagy fordítva), örült még annak a hülye hódarának is, és hasonló apróságok. valamint a fentiek mellett rájött arra az örök bölcsességre, miszerint amennyi energiát a bőgésbe bele szokott ölni, ugyanannyit fordíthatna akár valami konstruktívabb érzelem átélésére is. egész termékeny nap volt, na.

a csalódásaimat pedig egész szuperül tudom már kezelni. eleve a legrosszabból indulok ki, és ha beigazolódik, hát juhé, mert igazam volt, ha ellenben mégsem, akkor lehet örömködni, meghatódni, lelkesedni. najó. valójában csak szeretném elhitetni magammal, hogy nincsenek elvárásaim. hogy felnőtt vagyok igazán, és megtanultam veszíteni.

néha fogalmam nincs, nem-e csupán gyávaságból nyelek egy nagyot, dugom a seggembe a büszkeségem, és felejtek el minden sértettséget szó nélkül.

a legjobb lenne kikapcsolni egy időre a telefont, kivonni magam a világból, persze nem merem ezt sem. mert félek, hogy.

és mi van, ha.

i should concentrate.

a szöveget inkább mellőzöm ma.

lassabban.

megkaptam, amire vágytam, akkor is dúdolom, amikor nem szól, de leginkább szól megunásig, állandóan. mást is kaptam, egy csomó ruhát e.től, azt hiszem, azért imádom az ilyen másruhája-dolgot ennyire az extázisig, mert olyankor kicsit mintha a bőrét (személyét) is magamra venném. lehet, hogy nem is a ruháinkat unjuk, hanem önmagunkat?

és megkaptam a havat is, tudom persze, hogy nem azért esik most, mert én úton-útfélen azt hangoztatom, hogy csak karácsonykor van értelme (nélküle viszont a karácsonynak nincs), a megalomán téveszmék egyelőre még távol állnak tőlem, de azért ugrándoztam egy sort, amikor délelőtt azok a hatalmas pelyhek hullottak.

elfogott az utazhatnék most, hogy kikísértem e.t a keletibe (ezúton üzenem a két megkeseredett kisnyugdíjasnak, hogy nem esik le a nyanyakalap a fejükről, ha undok grimaszok helyett inkább mosolyognak egy jót a két majdnem-spárgázó, cuccokkal agyonpakolt idiótán [ezek lennénk mi], ha már nyakunkon ez a mocskos szeretetünnepe), úgy mentem volna én is valahova. eleve imádok vonatozni, ugyanolyan, mint a mosogatás vagy a teregetés (a két házimunka, aminek elvégzéséhez nem vagyok lusta), kikapcsol, vagy összerendezi a gondolataim, ami éppen esedékes. meg az indulás, várakozás, megérkezés, ilyen marhaságok. egyébként viszont tisztára ugyanaz a hangulatom van, mint volt után szokott lenni, mint amikor lezárul egy korszak, csak bőgnék folyamatosan. főleg, mert senkimást nem szeretek így. és senki mással nincs annyira összhangban a biológiai óránk, a mindenünk, hogy még insomniánk is egyszerre legyen. és én ezen most akkor is meg vagyok hatva.

najó. úgy döntöttem, szentimentalizmus és önsajnálat helyett nézek inkább filmet. bár kétlem, hogy a gru-t egyhamar überelni fogja bármi. 

life is difficult, megmondták a nagyok is.

legalább jó magasról eshetek, mondta ma a pszichiáternő a vizsga végén, amikor kifejezésre juttattam, hogy innen már csak lefelé, és tényleg. nyomtatott nagybetűkkel semmi más nem érdekel az idei tantárgyak közül (sem), és a végén már ezt is untam. nem az anyagot, hiszen ezek a világ legizgalmasabb dolgai (mikre képes az agy, a psziché, mindig is lenyűgözött), hanem magát a tanulást, mint olyat. nem ebbe kéne ugyan belehergelnünk magunkat, de teljességgel nonszensz a vizsgaidőszak alatti életmódunk, és frusztráló itt tartani még ennyi év után is. hogy egy-másfél hónapra izolálódunk, a sarki boltnál tovább nem megyünk (nyilván túlzok, mert vasárnap is voltam wampon, pénteken pedig kevésbé koordinálhatóvá ittam magam dürerkertben), mosogatni pedig kizárólag vizsgák után (egy élmény, amikor a pesto és a csokismüzli összebarátkoznak az éjszaka alatt). mindezt egyetlen szóban ki lehet fejezni: unom. mérhetetlenül unom. ráadásul, és ezen pufogunk e.vel félévente, evolúciósan tökéletesen inadaptív az egész szituáció. nem kell túl sok iq ahhoz, hogy leessen, eléggé sehol se lennénk, ha a homo erectus, vagy akár az ókori római leült volna arra a kerek popsijára, és heteken át összenőtt volna a kanapéval a pun háborúk meg a collosseum építése helyett. 

erről ennyit, egyébként meg borzasztó, amilyen teljesítménykényszerem van. van valami gomb a lelkem bugyrában, az van  elcsavarodva rossz irányba, negatívba, naná. mert nekem nem szabad bíznom magamban, nem szabad hinnem a sikerben, hiába reális, hiába tudom, hogy tudom, nem. mert az már elbízás, az már önhittség, túlzott magabiztosság, megbüntet érte az, aki amúgy a mázlimat szokta osztogatni. úgyhogy neem-nem, izguljunk inkább helyette, remegjen kezünk-lábunk, higgyünk a kudarcban, annál szebb a győzelem, hogy ez mekkora hülyeség (pontosabban imbecilitás, muszáj volt leírnom ezt a szót, hihetetlen, hogy régen használták is, tisztára pittoreszk). sürgősen meg kell nevelnem az egómat.

meg kéne valami zene is, mert lassan az összes szerelmem a könyökömön jön ki. 

way up high.

egy az egyben olyan illata volt a mellettem ülő néninek ma a metrón, mint icamama ékszereinek, amikor nagy nehezen kikunyeráltam, hogy vegye őket elő a piros dobozból. főleg púder meg borostyán (igen, tisztában vagyok vele, hogy igaziból nincs illata, de számomra mégis), és szomorú voltam, amiért leszállt az árpádhídnál, de így legalább megúsztam bőgés nélkül. igaz, van rá egy jó módszerem, kigyakoroltam az évek alatt, csak felfelé kell nézni, a kapaszkodókra, és kigördülés helyett egy idő után felszáradnak a könnyek.

ellenben a tegnapi szilveszter éjjelen a vártnál sokkal görcsösebben zokogtam, ilyenkor szoktam rájönni, hogy minden felszínes látszat ellenére, valaholmélyen azért lappang bennem némi boldogtalanság. na, nem eszik olyan forrón a kását, csak az van például, hogy a filmekben valóban megéri kockáztatni, a szívedre hallgatni, mert mi a legrosszabb, ami történhet. semmi. a lány odaér hintón épp időben az éjféli randira, a kisfiúról, aki mással csókolózott, kiderül, hogy valójában mégis little miss sunshine-t szereti, a rocksztár inkább esküvőre megy turné helyett, a vénlányt lesmacizza a futárfiú, és még a liftben sem fogy el a levegő, nem kap pánikrohamot senki, hanem szerelem első látásra. és persze mindenki szép, a sikertelen is sikeres, és nincs tökéletesebb szilveszteri program, mint a haldokló apáddal nézni a kórház tetejéről a gömböt, majd újszülöttek közt tölteni az újév első perceit. a klisésnél is klisésebb volt, a hálivúdinál is sziruposabb, és engem mégis rázott a zokogás, mert holmikormiérthogyanki fogja nekem azt mondani, tökéletes vagy. és nem azért, mintha pont ezt akarnám hallani, hanem az érzés, ami mögötte van. hogy néha elég lenne egyetlen mozdulat. szóval a filmekben az a jó/rossz (döntse el mindenki ízlése szerint), hogy olyan egyszerű és evidens még a megbocsátás is. és miközben nézem, hajlamos vagyok elhinni én is, hogy mindennek jó a vége, meg hogy tulajdonképpen bármi megtörténhet. csak aztán  felkapcsolják a lámpákat, és nem. hát basszameg, könnyű úgy bátornak lenni, ha valaki megírta már előre a forgatókönyved.

amúgy viszont most még erősebb bennem a vágy, hogy eljussak egyszer nyújorkba. de komolyan, ott akarok egyszer szilveszterezni, látni a gömböt leereszkedni én is, részese lenni valami óriási illúziónak arról, hogy részese vagyok valami nálamnál sokkal egyetemesebbnek. és pezsgőzni, és csillogó magassarkúban lenni fekete ruhával, és starbucksban inni a caramel macchiatót a nemtudomhanyadik utcában, és megnézni a billy elliot-ot musicalben. kérhetem ezt karácsonyra?

és jaj, csodálatos élmény a pszichiátria tanulása, pláne, hogy most jönnek a személyiségzavarok, nyamm. négy és fél év óta az első, ami maximálisan leköt, és érdekel, és élvezem (oké, kivétel még az a kevéske orvosi pszichológia meg etika, ami tavaly volt). mindenki beállítódása szerint eldöntheti, hogy ez akkor most örömteli vagy inkább kiábrándító hír. mindenesetre én a magam részéről örömködöm.

azt viszont be se merem vallani, hogy vettem még egy fölösleges ruhát a h&m-ben (a kínosan alakult vizsga után vigaszdíjul). úgy nézek ki benne, mint aki ikrekkel jár a terhessége vége felé, de hát olyan csudagyönyörű mustársárga színe van, és még le is volt értékelve. 

tonight i'm gonna cut it out.

sokadjára van, hogy rájövök, mennyire imádok emberek közt lenni. nem feltétlenül valakivel, elég ha mondjuk, mint tegnap a wampon, csak úgy vannak körülöttem, összemosolygások, nyüzsgés, egymásnakmenés, és mégis feltölt (ugyanaz, amitől máskor sikítok). persze hozzájárult ehhez az ajándékvásárlás mámora, illetve, hogy előtte z.val voltam, igen. annyira nem kéne szerelmesnek lennem belé, verjem már magam fejbe, ne ettől legyek boldog. csak az a helyzet, hogy rettentően élvezek minden pillanatot. amikor zavaromban félremondom a színeket, aztán piroszöld színtévesztőset játszunk, megdicséri a zöld kabátom, és simán átzúz a piroson, hiszen, mondom neki, zöld, vagy amikor elkezdi sorolni, mennyi mindent kell vennie a teszkóban, és cukor és élesztő és sajt és élesztő és cukor..., kapkod a fejéhez, tejóég, meg se lehet jegyezni ennyisok dolgot, én pedig törvénytelen módon vihogok az anyósülésen. jaj, nem kéne így nézni a szemébe, nem kéne hagyni, hogy hozzámérjen, nem kéne, hogy ennyire akarjam.

és sokadjára van az is, hogy ezerszer hallgatok meg egy dalt, ezerszer, hogy i can never leave the past behind, szorítom az ujjam a ripít-gombra, amíg el nem fehéredik, amíg tele nem leszek csordultig. mert lehet, hogy így volt az intelligens, így volt az érett és felnőtt és felülemelkedő, de néha annyira visszakiabálnám (írnám) cs.ra azt a kígyótbékát, amit ő hajigált pár kontinenssel arrébbról énrám. néha azt érzem, bennem reked az összes indulat, küzdősport kéne nekem is, vagy nemtudom, valami szociálisan elfogadható mederbe terelni magamat, ha már a toporzékolós korszakból kinőttem. és az igazi királylányok különben sem toporzékolnak (hanem bokszolnak, köztudomású).

viszont bármi lesz (nemlesz) z.val, azt az egyet tisztáztuk, hogy bármit, csak ígérni ne. nem kell, fölösleges, és óhatatlanul elvárásokat szül. bennem mindenképp, és annyiszor fájt már, ahogy az emberek képtelenek betartani őket, de komolyan, akkor minek ígérnek, mintha kötelező lenne. én meg sírok, csalódok századjára is, és sose tudom eldönteni, bennem van-e a hiba, amiért hiszek nekik, talán én vagyok a nemnormális, talán nekem kéne változnom. kevésbé komolyan vennem a szavakat. 

talán nem is olyan fontosak.

(deigen.)

no light, no light.

deigen, deigen. anya lehalászott egy ősrégi állólámpát a padlásról, úgyhogy most sejtelmes félhomály helyett teljes fényárban mélyülhettem el az igazságügyben. meg főleg inkább a különféle zenékben, ugyanis felfedeztem a florence + the machine (számomra) vadiúj albumát, imádom, annyi erő van a nő egyetlen hangjában, amennyi bennem az elmúlt huszonnégy évben nem halmozódott fel.

a tegnapi woyzeck kicsit csalódás volt, e. jól fogalmazott, a színházigényemet semmiképpen nem elégítette ki az a kurta felvonásocska. különben érdekes volt, hirtelenjében nem igazán tudtam vele mit kezdeni, de utólag átgondolva, volt valami mégis, ami megfogott benne (persze a tomwaits-dalokon kívül, ami mindenképpen megmentette a darabot). furcsa volt a hangulata, filmszerű rémálom, teljesen szaggatott, bár ebben lehet, hogy közrejátszott a kifejlődőfélben lévő migrénem is. 

ahányszor fel akarok kelni a kanapéról, kész zsinórerdőn kell magam átküzdeni, lárákroft is megirigyelné a mozgáskultúrám. de általában inkább nincs kedvem megmozdulni ma. 

ebbe a dalba pedig szokás szerint sikerült magam úgy beleélni, hogy az vállalhatatlan. mentségemre, hogy ténylegtényleg gyönyörű.

és ettől a másiktól, ettől érzem a csontjaimig libabőrözve, hogy élek.

sometimes.

úgy néz ki a fülvédőm, mint egy lenyelt és kiköpködött, ázott vesztikutya, pedig ráérős tízpercemben még hajszárítóztam is, hogy esetleg még kétezertizenkettő előtt újra hordható állapotba kerüljön, nem részletezem, esélytelen. de muszáj volt kimosnom, tiszta pirosító volt már meg alapozó meg pestiszmog, én meg egy igényes picsa leányzó vagyok.

véletlenek nincsenek, ez közhely, mégis azt mondta ma a neurológia tanárom, fatális véletlen. hogy a páciens, akit vizsgáltunk (pontosabban, akin vizsgáztunk) harminckilenc éves korában kapott stroke-ot, és bénult le a fél oldalára. és ahogy az a klisés filmekben meg regényekben szokott lenni, a gyönyörű, hosszúfeketehajú amerikai menyasszonya nem várta ki a számára túl hosszúra nyúlt gyógyulási időt, így végződött a történet. beszél vagy öt nyelven, jobban keni-vágja, hogy wernicke-mann meg babinski, mint mi, én meg szerettem volna kettesben maradni vele, meghallgatni az egész mesét, hogy mi volt aztán, hogy mi van most. de csak a felső végtagi pyramis-jeleket váltottam ki, és ahányszor összenéztünk, rámosolyogtam. és nagyon igyekeztem, hogy abban a mosolyban minden benne legyen, csak szánalom ne.

a szélben sétálva gondolkodtam aztán, melyik is a könnyebb, a túlélhetőbb. hinni a paternalisztikus orvos fatális véletlenjében (kimutatható elváltozás híján számára valóban ez a magyarázat), vagy keresni az okot. miért pont vele, miért pont akkor, miért pont így, miért. szerintem ez az emberi, inkább legyen bármi, mint véletlen. mert akkor az egésznek nincsen onnantól értelme, és az elviselhetetlenebb minden bénulásnál és menyasszonyelvesztésnél.

azért vannak nemszomorú dolgok is, például anya csinált nekem sütőtökkrémlevest. ilyenkor szeretek itthon lakni.

szélcsenden innen.

úristen. muszáj írnom, mert hamarosan rám omlik a házunk teteje, és én még olyan keveset éltem, és alig írtam pár ezer oldalnyi feleslegességet ide-oda. röhögtem mindig azokon, akik félnek egyedül otthon, hát most kezdem őket megérteni, basszus, recseg a teraszajtó a szélvihartól, para van. 

és már csak azt szeretném mondani, hogy szerelmes akarok lenni. tudom, hogy ez nem döntés kérdése, de úgy szeretném megint azt a szárnyalós-szívdobogós érzést, azt az odabújást valakihez. én hiszek a kívánságok teljesülésében (az ablakba is a mikulás maga pottyantotta le a csomagot kedden pont a kedvenc karácsonyi milkámmal, igen, és hozzám hamarabb jött, mint az egy szobával odébb lakó hugimhoz, bibibíííí), és mivel ma amúgy is tiszta méripoppinsz-nap van (frankón többször kitérített az egyenes vonalú egyenletes mozgásomból a szél a dózsagyörgyúton, imádnivaló volt, direkt azért sétáltam, bár a napszemüvegemtől [amit azért tettem föl hogy ne fújja ki a szemgolyóim az orkán] semmit nem láttam), gondoltam, itt az ideje kérni valami igazit.

meg ha már itt tartunk, akkor légyszíves, hadd utáljam már meg a csokoládét. rám férne már egy kiadós csömör.

és most a jódolgokról.

mert igaziból főleg azok vannak. nem tudom, van-e ebben szerepe annak, hogy nem bírtam ki, és a nagypapámtól előre kapott mikuláscsokit magamba tömtem a hétvégén. minden bizonnyal koincidencia csupán, hogy azóta vagyok vidám, összefüggésről határozottan szó sem eshet, különben hamarosan kiakad alattam a mérleg.

szóval, voltunk tegnap e.vel az eltén egy teaesten kulkával, aki annyira egy fantasztikuscukipozitív ember, hogy nem csak e.nek, de mindenkinek egy minimum félig ilyen apuka kéne. kötetlen beszélgetés volt, az esőember kapcsán mesélt például az autizmusról. elment ő is ilyen közösségbe, engem a leginkább az fogott meg, amikor az önfegyelemről beszélt. hogy mellettük mennyire meg kell tanulni visszafogni magunkat, úgy éreztem, ez picit nekem is szól. szép dolog kimutatni az érzéseim, szép dolog őszintén feldobottnak vagy szomorúnak lenni, de néha nem ártana nem ennyire túláradni. aktuálpolitikáról, vagyis inkább helyzetről is esett szó, igaziból megható volt hallani, hogy valaki végre búsmagyarkodás helyett tesz és bízik és hisz. hisz abban, hogy ennél csak jobb lehet (és végül is miért ne, miért kéne feltétlenül rosszabbnak lennie, ki döntötte el, hogy ezt szajkózza mindenki), és hisz bennünk, a mi generációnkban. pirultam kicsit, mert bennem aztán hiába bízik vagy hisz, ülök a popsimon, mert mindenki más is ül, legfeljebb annyival járulok hozzá az optimista jövőképhez, hogy eszem ágában nincs külföldre menni. aktivista tuti nem lesz belőlem, de lendületet és lelkesedést kaptam tegnap este, remélem, egy darabig kitart még. meg egy bókot is kaptam, azt nem kulkától, hanem egy fiútól, aki minden valószínűség szerint mögöttem ülhetett, ugyanis azzal jött oda, hogy gondoltam-e már rá, hogy fotóztassam a hátamat, mivel hogy gyönyörű. a hátam (biztos nem szúrta ki a ceruzahegyet a közepén.). nem nagyon tudtam mit reagálni, vörösödtem illedelmesen, de utólag elgondolkodtam, hogy kicsit tényleg szeretnék az a lány lenni, akinek jól áll, ha fényképezik.

ma pedig folytatódott a lelkesedésem, amikor a sebészet teszt után két évfolyamtársam-lánnyal beültünk egy reggeli-sütire (igen, édesség megint), és kiderült (mily meglepő), hogy nem csak nekem vannak nem orvosi irányultságú igényeim. úgyhogy megyünk majd színházba, csinálunk önképző irodalmi-kört, utánanézek januárban egy rajztanfolyamnak, és most tényleg el is hiszem, hogy ez legalább részben így lesz. lelkes vagyok, na.

egyébként arra is milliomodjára döbbenek rá, mennyire kilátszik a lelkünk tényleg. azt gondolom, nagyjából ugyanúgy nézek ki minden nap, ugyanaz a piros kabát, ugyanaz a mindigszoknya, mégis, ma minden szembejövő rám mosolygott. én meg azt hittem, útbaigazítást akar kérni, amikor lehúzódott a böhöm autójával, és kiszólt az ablakon, pedig a számomra volt kíváncsi.

hübrisz.

két megvilágosodásom volt tegnap. az egyik, a bevallhatóbb, a szokásos sétám alatt történt, sprinteltem a metróhoz, hogy beérjek anesztre (és aztán vizsgázhassak, ami aznap derült ki, hogy lesz - szerencsére teszt volt, és az utcáról berángatott óvódások is megoldották volna kis segítséggel), és már akkor elkezdődött, hogy tisztára tavasz volt a levegőben, de komolyan. picit szemerkélt az eső, de már látszott, hogy a szél elfújja mára a felhőket. és a leggyönyörűbb éppen a szél volt, kigomboltam a kabátom, hátrafeszítettem a nyakam, és akkor. abban a pillanatban értettem meg, hogy nagyon sok napja már, hogy nem veszem igazán a levegőt. mintha valami bura alá tettem volna magam, mintha nem mertem volna a teljes tüdőm elárasztani, mintha féltem volna igazán megélni a lélegzetvételeket. a csúcstól a bázisig megnyitottam az összes alveolust, és tudom, hogy ezt nem lehet így, akarattal, de tegnap úgy éreztem, és az érzésekben általában nem sok racionalitás van, orvosi tudás ide vagy oda.

és talán összefügg ezzel a másik felismerésem, mert ez (a második) az, ami gátolt, amit nem mertem beismerni magamnak se, ez az, amiért picit féltem mostanában a mélységektől. túlságosan sejtettem, mit találnék, hát ezért kapkodtam inkább csak felszínesen a levegőt.

szóval, amit most leírok, már érlelődik bennem jó ideje, csak nem bírtam, nem akartam még felszínre hozni, mert onnantól akkor már szembe is kéne vele (magammal) néznem. megint, ezredjére, nemutoljára. a másik pedig, hogy ha kimondom, attól a perctől számonkérhetővé is válok, a saját szememben mindenképp, és nem voltam benne biztos, hogy azt képes vagyok jelenleg vállalni. a félreértések elkerülése végett, most sem vagyok, sőtmitöbb, csak hát mégse bujkálhatok magam előtt egy életen keresztül. úgyhogy ennyi köntörfalazás után, íme. 

hogy én mindig az adott helyzetekbe voltam szerelmes, soha nem igazán a másikba. az eddigi két alkalommal életemben, mert p.vel már a kezdetektől tudtam, hogy dehogy vagyok szerelmes, és csak azért nem fejeztem be rögtön az első csók után, mert mit fognak gondolni a többiek. a mindenki. tisztában voltam ezzel akkor is, vicces, hogy más dolgokban meg mennyire verem a mellem, hogy leszarom a konvenciókat meg a kívülállók véleményét, és pont ebben voltam gyáva, ami a leginkább csak rólam kellett volna, hogy szóljon.
zs.nál abba voltam valójában szerelmes, hogy én vagyok a drogja. bármilyen terhes (és némiképp ijesztő) volt a rajongása, az úgyszeretlekezése, a legeslegmélyebb lélekbugyraimban imádtam, hogy methadon helyett én voltam a szubsztitúció. hízelgett a megmentő szerepe, hízelgett, hogy bennem látta az isteni gondviselését, annyira erősen, hogy tulajdonképpen, ha pillanatok erejéig, de én is elhittem, hogy varázserőm van.
cs. esetében pedig ismét a szituáció volt a szerelmem tárgya, főszerepben megint a hiúságommal. amit éppen abból kifolyólag ennyire könnyű táplálni, mert valami oknál fogva rémisztően sérülékeny vagyok. állandó külső igazolásokra van szükségem (hogy szép vagyok, hogy szerethető, hogy kívánatos, hogy kellek), és ez, hogy egy általam nagyon jó pasinak (külsejét, kiállását, státuszát tekintve) bejövök, az az én mikrokozmoszomban több volt, mint visszaigazolás. és amíg nem kóstoltam bele, vonzott az életmódja is, az állandó jövés-menés, világfelfedezés, újdonságkeresés, ez evidens. klasszisokkal jobb férfinak gondoltam őt, mint amilyen én vagyok nőben, és azért tulajdonképpen a történtek ellenére is hálás vagyok neki, hogy ebben az állításban most már nem hiszek százszázalékosan. nem ő minősült le (bár bizonyos értelemben, mint személyiség, igen), hanem inkább kinyitotta a szemem a saját értékeimre, már persze ami a mocskos külsőségeket és kisugárzást illeti. persze most nyilván sarkítok, soha nem ilyen egyszerű, és igenis cs. esetében amikor az első hitetlenségen (hogy neki én tényleg kellek, mint barátnő) túllendültem, tényleg szerelmes voltam, de ez a bejegyzés most nem a mentegetésemről szól.
és valójában szégyellem most magam. szégyellem, amiért ennyire befolyásolnak a külsőségek (bár zs. esetében szó nem lehetett anyagi csillogásról, nála egyértelműen a megmentési kényszerem manifesztálódott). szégyellem, amiért ilyen undorítóan jól tudok magamnak hazudni. és főként, szégyellem magam, amiért ezek tulajdonképpen csak szavak, hideg, objektív szavak. ijesztően tárgyilagos tudok lenni, ha magamról van szó.

(fura, mert soha nem fordult még elő, hogy előbb adtam címet a bejegyzésnek. most először voltam biztos abban, amiről írni szeretnék.)

hipnózis.

és most már csak azt kéne elhitetnem ezzel a megátalkodott testemmel, hogy nem is kívánja igaziból azt az istenifinom egészségtelenhízlaló csokit.

dancing with myself.

közkívánatra, de legalábbis j. szmájlikkal megtűzdelt szemrehányó levelére reflektálva úgy döntöttem, a hétvége hátralévő részét termékenyen cseszem el, és írok a Dolgokról, Amelyek A Leginkább Foglalkoztatnak. főleg, amióta intenzív tanulásba fogtam, és minden (de tényleg szószerint minden) érdekesebb, mint a mellkasi és érsebészet.

először is, a sok blogolvasás hatására valamennyire helyrerázódtam lelkiekben. kiderült ugyanis, hogy mások is téli depresszióban szenvednek, mások is előre gyűlölik a januárt (már-már eldönthetetlen, hogy az, vagy a február az év legundorítóbb, legfölöslegesebb hónapja), mások is indokolatlanul fáradtnak/kedvetlennek/ingerültnek érzik magukat. vagyis mégsem vagyok teljesen elrontott, sőt, tulajdonképpen semmi különleges nincs bennem. ettől a gondolattól annyira megnyugodtam, hogy igaziból már nem is vagyok nyomiszomorú. hanem igenis bizakodva nézek az elkövetkezendő hetek elé. amivel viszont az a baj, hogy már megint nem a mában élek (basszameg, aki kitalálta a carpe diemet, horatius volt, vagy hogyhívták?), hanem csak görgetem a napokat szokás szerint, határidőket tűzök ki, köztes célokat, és várom annak a végét (vizsgaidőszak), ami még el sem kezdődött igazán. és anticipációs szorongásom van, hogy megint az lesz, hogy mire végzek, kiüresedem teljesen, és mire felépítem magam újra, már indul is a mókuskerék. ez az igazi circulus vitiosus, nem amikről a kórélettanban magyaráztak nekünk.

a másik visszatérő témám a pénz. most, hogy rémesen közeledik a karácsony, és nem azért, mert muszáj (évek óta nem ajándékozunk igazán vérkomolyan azokkal az emberekkel, akik a legfontosabbak), hanem mert szeretnék, épp ezért rettentően zavar, hogy nincs pénzem (+időm, de ahhoz hozzászoktam az egyetem óta)ajándékokat venni. persze, szeretném hozzá visszakapni a régi kreatív agyam, kitalálni ötleteket, de már az is nagy segítség lenne, ha nem csak a nyálamat csorgathatnám az ikeában meg a vörösmartyn. én is utálom azt a hacacárét, amit gyerekkorom óta a karácsonyból csináltak, de azt elismerem, hogy engem is elkap ilyenkor a vásárlási láz. jut eszembe, az eléggé gyakran kap el egyébként is, terapeuta legyen a talpán, aki egyszer leszoktat majd róla. szóval nyomaszt az üres pénztárcám, és szégyellem magam, amiért néha az a rögeszmés gondolatom támad, hogy nekem tényleg a világ összes milliója nem lenne elég, mert azt is elkölteném ékszerekre meg ruhákra, ahogy a születésnapi pénzemet is fél hónap után eltapsoltam a leggyönyörűbb királylányos vajszínű meg fekete ruhára a zarában. és tudja az én hároméves agyam olyankor, hogy jobb lenne ám tartalékolni, csak a felét elkölteni mondjuk, de a pillanatban mindig győz az eksztázis. meg az úgy van, hogy én már a próbafülkében elképzelem, ahogy az utcán sétálok a ruhában, és akkor, tudjátok, valahogy meg se fordul a fejemben a téli depresszió.

a harmadik (és utána abbahagyom, ígérem) pedig az a komplexus, ami a benedek istván-könyv kapcsán most ismét a felszínemre tört. hogy én sohadesoha nem leszek olyan művelt meg olvasott meg tájékozott, mint amilyennek egy orvosnak szerintem lennie kéne. hogy a fenét sokoldalúság, hogy tudok pötyögni a zongorán pár dalt, írtam régen néhány naplóval összetévesztett novellát-verset, elfelejtettem három félig megtanult idegen nyelvet, járok néha színházba meg koncertekre, nézek sok elvont filmet, hallgatok sok nempopuláris zenét, ismerek pár operát és rahmanyinovot, és talán párezer kortársamnál több regényt olvastam, ezt beismerem, de úristen, hol vagyok én bármilyen műveltségtől. ráadásul tegnap volt egy olyan rész a csinevában, ami arról szólt, hogy tizennyolc éves korunkig gyűjtjük magunkba a legtöbb tudást, a csúcs az érettségi, azután már csupán dementálódunk. ami persze nem aranyba vésett igazság, de mégis. eléggé polihisztor volt a bácsi, tudhatott valamit. ráadásul pszichiáter, úgyhogy triplán nehezedik rám a magam generálta nyomás. 

vagyis úgy döntöttem, nyüszögés helyett januárban (ha tényleg a terv szerint vizsgázom le mindenből) igenis művelődni fogok. még nem kristálytiszta a program, de az biztos, hogy nem az internet előtt fogom elizélni az időm, hogy aztán azon sírhassak, hogy megint nem csináltam semmit, és hogy leszek így benedekistván, egyébként is buta vagyok, és brühühü. vagy akkor fogjam be a szám. majd szóljatok.

ezt a dalt pedig a. küldte ma, tökéletesen eltalálva vele ízlésem achilles-pontját. ha van ilyen.

instead of.

erre táncolni KELL. de becsszóra.

toporzékolás helyett.

feléledtek bennem ma némileg az anyai ösztönök, amikor a gyerekklinikán az egyik kétésféléves, amikor választhatott, hogy ki vizsgálja meg (extrovertált kiscsaj volt, mert nem csinált belőle ügyet, én bezzeg bújtam volna anno anya lábai mögé), odasétált a folyosón hozzám a többi fehérköpenyes közt, rámnézett, és azt mondta, te. kissé nehéz volt utána összeszedni magam az elolvadásból, és úgy tenni, mintha valami orvosféleség lennék.

ellenben összességében gyűlölöm a gyerekgyógyot, alig tudtam visszafogni a megvető horkantásom, amikor a doktornő azt fejtegette (a gyakorlati vizsga kapcsán), hogy senki kedvét nem akarják elvenni, többek pillantásából olvastam ki, ami az én agyamból is kikívánkozott, miszerint azt már rég sikerült, kisanyám. mondjuk én tényleg már az első alkalommal rájöttem, hogy bármennyire imádom a gyerekeket, kórházi környezetben köszönöm, nem kérek belőlük.

viszont j. felfedezett egy tökéletes csokizót a fehérvári úton, valami hasonlót szeretnék egyszer én is, csak még több fajta iható csokival. meg persze saját hundertwasser-imitációkkal a falon. a vörösmarty tér pedig egyszerűen meseszép lett, elkapott megint a végzetesen karácsonyi hangulat, főleg, mert ez a csípős hideg is a fahazacipelős estékre emlékeztet.

ja, és a fehér kabátom csak sikerült leforraltboroznom a koncert végére, nem győztem takargatni hazafelé. legközelebb, esküszöm, hallgatok a megérzésemre, és ha nagy az esély arra, hogy aznap piros alkohol közelébe kerülök, akkor stílszerűen hozzáöltözöm inkább. (jótanács kezdőknek.)

meg valaki ajánlhatna valami jó receptet arra, hogy hogyan legyek kevésbé irritábilis.

heart on fire.

nemsokára áthuppanok ismét a túlsó oldalra, mármint a lóéra, nekem valahogy sose megy a középen ülés, az aranyközépút. egyébként is, félek a lovaktól, túl nagyok hozzám, oldalt van a szemük, és hát a tízéves kori lovastábor sem hagyott bennem túl pozitív nyomokat az utána következő egyhetes kórházi tartózkodással. az volt életem első hosszabb tábora amúgy, leszámítva előtte az erdei iskolát, de ott ugye csillanénivel voltunk, és mindenkit ismertem. anyáék lejöttek látogatóba, de igaziból erre is csak azért emlékszem, mert van fénykép, ülünk a korláton a többiekkel, csupa fonat a hajam, n. lógázza a lábát mellettem, én meg titkon rettentően boldog és megkönnyebbült vagyok. igazi emlékem tulajdonképpen csak egy van, egy nyálszerelmes magyar duett volt akkoriban épp a menő, azt hallgattuk orrbaszájba walkmanen, felváltva, hol fél, hol kétfüllel, persze hangosan énekelve. és amikor az egyik lány totál hamisan virnyákolt, akkor döbbentem rá, hogy ha nem halljuk a hangunkat kívülről, akkor simán lehet, hogy az általunk előadottnak semmi köze nincs a fülünkben szólóhoz. na, onnantól volt, hogy én inkább csak suttogtam a dallamot.

de nem erről akartam írni. hanem, hogy mennyire a feje tetejére tudja állítani az ember hangulatát pár telefonhívás és email. hogy akkor már nincs is kedvem tovább szomorkodni meg egyedülvagyokozni. 

vajon életem során hányszor fogok még spanyolviaszként rádöbbenni, hogy egy impulzuséhes szociális lény vagyok?

aki meg nem vette volna észre, a télnek ezennel vége, közkívánatra itt a tavasz. 

mindhalálig.

hihetetlen, de ennek a dalnak a kapcsán, ami mellesleg fergeteges, eszembe jutott egy másik, amit még cs. mutatott. gyönyörű klipp, gyönyörű színekkel és zenével, és egy lánnyal, akinek nagyon szívesen lennék a helyében. és arra gondoltam, se szerzőt nem tudok, se címet, soha nem fogom megtalálni, direkt illett is a hanglatomhoz az eleve eldöntött kudarc. erre nem ott van a youtube-on oldalt, tudjátok, ahol a hasonló dalok vannak felsorolva? úgyhogy most tessék. már megint szép az élet.

trust in fashion.

ezt a feliratot olvastam ma a körömlakkom kupakján, és én bízom is, csak valaki adjon már, kéremszépen, hozzá elegendő pénzt. úgy megtetszett, hogy méregzöldben pompáznak most a lábkörmeim is, nem mintha bárki látná. karamellás teát iszom vacsora helyett, nincs semmi itthon, amit ehetnék, amióta kizárok pár tápanyagféleséget (lasagne volt ebédre..., köszi).

annyi sok mindent nem csinálok, amit pedig kéne. nem haladok rendesen a sebészettel, kiveti magából az agyam azt a könyvet, hiába értem a szavakat külön-külön, az egész egy értelmetlen blabla. moszkitófogó meg kocher-féle metszés, pfúj. nem megyek tegnap este a koncertre, pedig tudom, hogy jó lenne, csak olyan sok mindent kellene odáig megtennem (kitalálni, mit vegyek fel, felöltözni, sminkelni, cipőt venni meg kabátot meg sálat meg még egy sálat meg kesztyűt meg sapkát, elindulni a jéghidegben, várni a metróra, felszállni rá, eltűrni ismeretlenek pillantását az arcomon, amit nem, most képtelen lennék, úgyhogy inkább bele se vágok), annyi döntést kéne hozni, se erőm, se kedvem. nem próbálom a szépet látni a télben, karácsonyig semmi értelme az egésznek, hideg az orrom állandó jelleggel. (najóó, a mikulást egy picit várom, mert akkorra engedélyeztem, hogy kaphassak a kedvenc milkámból, néha komolyan ez a gondolat éltet.)

annyi sok mindent csinálok, amit pedig nem kéne. tízpercenként nézem, írt-e valaki emailt, miközben nem várok levelet senkitől, nem írok én se senkinek. blogot írok hajmosás közben a fejemben, aztán bosszankodom, hogy mindig akkor jönnek a legjobb mondatok, amikor nem ülök a monitor előtt. mások blogját olvasom, és irigykedem. percenként változtatom a véleményemet azzal kapcsolatban, hogy írjak-e neki azok után, hogy ő írt, viszont a válaszomra már nem reagált. annyira undorító módon hiányzik az a fajta érintés, hogy végig se merem gondolni. vagy írjak másnak, szedjek elő valaki nyárit a kalapból, mert ez lassan elviselhetetlen. és akkor azt olvasom valaki blogján, hogy hétszázharminc napja nem. úristen, lőjetek le, ha odáig valaha (nyolcvanéves korom előtt) eljutok.

úgy szeretnék tudni írni megint. nem blogot, nem naplót, hanem ha lenne legalább pár mondat. amiből aztán lehet (valószínű), hogy semmise lesz, de amikor leírom őket, akkor igenis hiszek bennük. 

magamban.

ez a dal nagyon tetszik tegnap óta.

csillagok kutyaláncon.

naponta meghalok egyetlen szó után. szortíroztam kicsit, megtaláltam valami régesrégi szenvedős bejegyzést az életemet kitöltő várakozásról, skorpió-leírást (magnetikus vagyok, hiú és képtelen ellenállni a kísértésnek, ki gondolta volna, és persze ki hisz az ilyenekben), meg ezeket a ladányi mihály verseket. igaziból elpakoltam végre a kisasztalról az utazásos kacatokat, eredetileg kukába ment volna minden, nem is feltétlen cs. miatt, hanem mert minek (a többi hasonló is zacskókban porosodik a padláson, azt hiszem), aztán a nagy részük mégis beköltözött a ládába, elég lesz kidobni öt év múlva is, úgy döntöttem, adok még időt magamnak. gúnyoljuk mindig anyát a jó leszmégvalamire-hozzáállása miatt, de valójában ebben hasonlítok én is. még mindig a kulcsos fiók mélyén vannak az iskolai levelezések, és mániákusan elrakom az összes mozi-és színházjegyet (meg üdvözlőkártyát meg képeslapot meg múzeumbelépőt meg cuki, ám kifogyott tollat meg édi csokipapírt meg marcipánfigurát, meg nemsorolomtovább), mappákba ragasztgatom őket, nehogy elvesszenek, szóval vannak fura dolgaim, na.

viszont végre olvasok megint (szerintem amióta hazajöttem, inkább csak belekapok könyvekbe, egyszerre hányódik az ágyamon a hajnóczy meg a pinter-kötet és a hó), hetekkel ezelőtt megkívántam a csinevát, most járok az első kötet felénél. tök érdekes, hogy tulajdonképpen mennyire kevés dolgot érthettem belőle gyerekként (a kategorikus imperativuszt biztos nem), amikor olvastam (tizenhárom-tizennégy, ha lehettem), mégis meghatározó élmény. ugyan a vége egyáltalán nem rémlik, de arra tisztán emlékszem, hogy megfogtak a varázskövek, az átok, és a három m betűs nő (főleg messalina és magdaléna), és hogy csineva föra bilet, valahogy misztikus és gyönyörű volt az egész, hát éppen erre a hangulatra vágyom most.

egyébként viszont szégyellem magam. úgy érzem, kudarcot vallottam, amiért nem sikerül boldognak lennem, de legalábbis vidámnak és derűsnek. meg abban is, hogy semmi, de semmi szépet nem látok ebben a hirtelen jött télben. szürke minden, mintha sose lenne teljesen világos, égetem egész nap a lámpát, és szívem szerint ki se dugnám az orrom a paplan alól. belekapok egy csomó dologba, miközben egyikhez sincs igazán kedvem, tövig rágom az ujjaimon a körmöt inkább.

időgépet, azt szeretnék. vagy jósgömböt. attól talán megnyugszom.

oké. beérem egy kiadós havazással is. most komolyan, lécci.

paperdreams.

hosszú ideje ma volt az első nap, hogy tényleg tanultam, (furcsa is volt rettenetesen) majdnem kiolvastam a neurós betegvizsgálat-könyvet délután, és ezzel némileg enyhítettem a személyiségemből óhatatlanul fakadó lelkifurdalásomon, miszerint ha tisztában vagyok vele, hogy fos lesz az utolsó két hét, és közöm nincs a tárgyakhoz, akkor miért nem kezdek el például csinálni valamit. mondjuk azt egyszerűen imádom ezen az egyetemen, hogy holnap vizsgajelentkezés, és se szülészet, se pszichiátria nincs meghirdetve. szeretek ilyen megalapozottan vérmes terveket szőni.

néha kénytelen vagyok azt gondolni, ha nem lennék olyan fene válogatós, nevetséges, milyen könnyen lehetne pasizni. tegnap mentem a pszichiátriára, amikor a zebránál egy srác leszólított, hogy merre van a jánoskórház, mondtam, odamegyek én is, úgyhogy akár mehetünk együtt. közben kiderült, hogy a traumára igyekszik, de most már nem megy busszal (egyébként se hitte el, hogy tényleg megáll ott külön), inkább kísérjem egészen fel. aztán persze elkérte a számom, és én még mindig nem tanultam meg, ezt hogyan kéne kedvesen elutasítani, pedig kellett volna, mert egy másodpercig nem volt kétséges, hogy ha hív, nem lesz kedvem felvenni, ha meg ír, akkor lusta leszek válaszolni, mert minek. csak akkor ugyan minek mosolygok olyan átkozottul kedvesen, és diktálok készségesen, miért hiszem azt, hogy ez kevésbé bántó. a múltkor meg (erről jutott eszembe) a gyógyszertárban álltam sorba a havi betevő neogranormonért (komolyan életmentő tud lenni, ahogy egy nap alatt eltünteti a pattanásaimat), és szokás szerint egy kommunikációéhes néni volt soron épp (tudjátok, aki főleg azért jár háziorvoshoz meg gyógyszertárba, hogy szociális életet élhessen, igaziból engem nem zavar, inkább elszomorít), mi pedig összenevettünk az előttem álló pasival, hárítottam az előreengedős gesztusát még mielőtt végigmondhatta volna, és akkor is ezerszázalékig biztos voltam benne, hogy csak egy hosszabb pillantás, és már nyúlna a telefonjáért. de nekem nem kell, nem kellett ő sem, mert nekem az a valaki kell, aki ma olyan sok nap után írt mégis, pont amikor már letettem róla, hogy lesz bármi. és lehet (valószínű), hogy így se lesz semmise, és abban sem vagyok biztos, hogy igazán akarom, hogy legyen. vagy egyszerűen arról van szó, hogy becsapok mindenkit, magamat a leginkább, amikor azt hajtogatom, hogy dehogy van szükségem mindenáron valakire, és igenis, hogy muszáj kattognom, mert különben mi lesz. mi leszek, mi vagyok, mit várok. variációk egy témára. 

különben is állandó problémám, hogy vannak dolgok, amiket képes vagyok hosszú időn át nagyon várni, előre boldog lenni tőlük, elképzelni, milyen lesz, és ez valóban predesztinál a későbbi nihilre. a mát is iszonyatosan akartam már, mentünk j.tal d.d.hoz, és örömködtem bő egy napja, milyen jó lesz csak fél órára is ott lenni megint, felvettem reggel az új, fekete tündérruhám fehér harisnyával. imádom azt a pasit, imádom, ahogy bánik velem, imádom, ahogy rámnéz, és imádom, hogy már most szervezi, hogy hatodévben nála csinálhassam a belgyógyot. mi ez, ha nem szerelem.

tulajdonképpen jól vagyok ma megint.

because kindness keeps the world afloat.

nálam a hatásvadász videók általában elérik a kívánt effektust, ezen tegnap nagyjából tíz percen át zokogtam, pedig úgyamúgy jól vagyok (háhá). szombaton az oxi ügyeleten láttam michael gambon hasonmását, vasárnap pedig sárgajóska (egyik anatómusunk volt még első két évben, aki ott lakott frankón az intézetben, illetve a közeli kiskocsmában, felváltva,) ikertestvére jött velem szemben újpesten, szegény, nem annyira értette, miért fordulok kétszer is utána (elképzelhetetlenül sokkoló volt, hogy az üllői úttól ily távol eső ponton látom őt felbukkanni, ezért nem moderáltam magam).
tegnap fantasztikus koncerten is voltunk különben a gödörben (fran palermo), az első negyed órában mondjuk menthetetlenül öregnek éreztem magam, főleg, miután kiderült, hogy az énekes fiú is csak most fog érettségizni. a trombitást meg szívem szerint örökbe fogadtam volna a cuki kockás ingében, a rajzolt bajuszával, de aztán némi nehézségek (és háromnegyed üveg fehérbor) árán túllendültem az anyai érzéseken, és csatakizzadtra táncoltam magam. kellenek ezek az élmények, átkozottul szükségem van rájuk, de főleg persze e.re. aki tulajdonképpen az egyetlen, akinek a nyakában kontroll nélkül merektudok sírni, aki előtt azt se szégyellem, amit magam előtt igen. szoktak példálózni, hogy jön majd a munka, a család, és menthetetlenül megváltozik minden, elmúlik a közelség, eltolódnak a hangsúlyok. némi igazság persze biztos van ebben is, de a gólyatáborban anno meg azt mondták a nagyonokosok, hogy az ilyen első napokon szövődött barátságoknak nyoma sem lesz később, és lássam meg, hogy hatodévben mennyire másokkal leszek jóban. hát majd meglátom jövőre.
ellenben, hogy kicsit más témában is csöpögjek, tegnap volt itt g., elhozták d. barátnőjét is, az állítólag félénk és visszahúzódó j.át, aki körülbelül a harmadik percben csimpaszkodott először a nyakamba, majd elkezdte csépelni a zongorát lendületes fenékriszálások közepette. a kedvencem az volt, amikor elmesélte, hogy ő is volt ám frankfurban (a heidit olvastam nekik éppen), de egyéves korában, és dehogy emlékszik belőle bármire, hiszen (és itt élénk fejrázás és gesztikuláció következett, hogy a buta nagylány is megértse), én végig csak a babakocsiban voltam, meg a bébihordozódban, tudod. d. pedig kistestvért szeretne (legközelebb prezentálom is g.nak a kérést), neki mindegy fiú vagy lány, csak kedves legyen. imádnivalóak a gyerekek különben is, d. teljesen levett a lábamról azzal, amikor bejelentette a konyhába menet, hogy de te nem is vagy annyira igazi felnőtt. hadd ne mondjam, hogy bóknak vettem.
meg kell oldjam valahogy, hogy nekem is ilyen szőke kékszeműim legyenek majd.

ten-million and maybe more.

úristen. a vidám és bizakodó bejegyzést csak holnap akartam megírni, de mivel j.tól megtudtam, hogy ma tízmilliószoros nap van (ami semmit nem jelentett számomra, viszont mivel annyira nem érdekel az appendicitis differenciáldiagnosztikája, kénytelen voltam utánaolvasni, és erre tessék, kiderül, hogy minden megnyilvánulásom meg tettem meg izém [érzelmem, satöbbim], ráadásul mindezek következménye ma tízmilliószorosan hat vissza rám), szóval össze kell kapnom magam sebtiben. 

mert igenis derűlátó vagyok (most, hogy pár embernek kiduzzogtam magam telefonon), és ma épp a hasam sem olyan nagy, és karikásan is tetszenek a szemeim, és szeretem a barátaimat, de nagyon. például t. nélkül ezerszázalék (sőt, frappánsan tízmillió), hogy nem bírtam volna ki ezt a hetet meg az ügyeletet meg az egész undorító hangulatot, vele viszont csakazértis. mert lehet együtt puffogni és pezsgőzni ügyelet alatt a jégverem szobában és activityzni mindenféle cikkekből és cuki kisállathangokat kiadni és átmászni a kerítésen (nem részletezem) és egyáltalán, lenni. meg j., akiről tegnap egy kattant pillanat erejéig azt hittem, hazajött, amikor e. behozta az ajándékot (hercegnőskönyv franciául meg cseresznyésalmás fülbevaló). meg e., akinél jobban szerintem soha nem fogok közös nevezőn lenni senkivel, aki otthont ad az ügyeleti éjszakán, akivel annyira tökéletesen illünk egymáshoz, hogy néha képes vagyok ezen nagyonkínosan meghatódni. és még olyan sokan mások, csak jelenleg értük-miattuk vagyok a leginkább hálás.

egyébként pedig szuper volt a gyerekpszichiátria, új életcélom a tárogató lejtőre költözni, és onnan bejárni a vadaskertbe dolgozni. meg az első császár azért rémisztően megható volt, amikor kihúzták az első babát (ikerszülés volt), és felsírt, és vele egyidőben felsírtam én is, nem tudom, miféle hormonok hatására. meg a neonat is tündéri volt, szívem szerint az összes babát kicibáltam volna az inkubátorból egy picit a karomba venni. hihetetlenül jó lesz anyának lenni egyszer.

és amúgy is klassz minden, mert összefutottam hétfőn z.val (őszintén magamba nézve, e félvállról megemlített momentum sem apró szerepet játszott a hét összeomlás és depresszió nélküli túlélésében), voltam operában (rigoletto), holnap r.val ebédelek, picsulok (értsd: elmegyek nézelődni és a szülinapi pénzt költeni), mozizok e.vel, szombaton pedig az oxi előtt találkozom j.tal, az ügyeletről pedig, érzem, olyan hamar el fognak engedni, hogy odaérjek m. koncertjére egy kis szociális életet élni.

mert minden szép, alapvetően gyönyörű.

és holnap, ha kell, úgy fogom elactivityzni az összes akut hasi kórképet, amivel az appendicitis összekeverhető, hogy a pasi a lábaim előtt fog heverni, az fix. úgyis erre edzek titkon hetek óta.

give me a reason.

meg kell tanulnom nem hisztisnek lenni a kimerültségtől, ez most már biztos. szerintem ugyan természetes, hogy használhatatlan vagyok, hogy senkihez nem akarok szólni, hogy fáj a metró és fáj a hajam, hogy irritál a legcukibb előttem totyorgó bácsi is, ha az elmúlt héten (jó, tudom, még nincs vége) átlag két nap alatt aludtam annyit, amennyit úgy különben egy éjszaka alatt szoktam. ó, és köszönöm az egyetemnek, hogy ismét elvette a kedvem a klinikumtól, hogy még egy szak, amihez hiába álltam hozzá várakozásteljes pozitívsággal, az lett belőle, ami. valami furcsa oknál fogva ugyanis azt is természetesnek tartom, hogy huszonnégy éves nő létemre nem szeretem, ha felmosórongynak meg levegőnek néznek. nem is tudom, melyik a felháborítóbb.

négy napja érzem állandó jelleggel, hogy ez téboly. hogy sose lesz vége, hogy legszívesebben bekucorognám magam az ágy sarkába, körülvenném magam zongorazenével, és nem mozdulnék legalább ugyanennyi ideig mostantól. talán szerdán tűnt a legelérhetetlenebbnek, amikor t.nál tanultuk a gyerekgyógyot, komolyan kétségbe voltam esve, amiért a napok elfelejtettek múlni, és soha nem jön el a péntek. mintha abban lenne mit várni, mehetünk a szimpatikus, tökéletesen sztereotíp módon vadállat sebészünkhöz. kicsit unalmas, amit nyújtani tudnak, kicsit elég volt már mindenből.

e. viszont igazi gyakorlaton van, gyerekpszichiátrián (mi is voltunk a vadaskertben a héten egyébként), és ennek kapcsán ismét kiborultam attól, mennyire nonszensz, hogy nincs nekünk (mármint leendő pszichiátereknek) valami külön képzés. mert másfél év múlva ott fogok állni, nulla fül-orr-gége, nulla bőrgyógy, nulla gyerek és nulla nő, a többit pedig nem sorolom inkább, mert nem szeretnék sírni a tehetetlenségtől, ellenben a pszichiáterséghez is totálisan inkompetens leszek. mert amit tudok, ami oda kell (a dsm-diagnózisokon kívül), azt csak magamtól tudom. és ez egy vicc. egyedül annyi a probléma, hogy ez az életem.

nem gondoltam volna, hogy ekkora kérés, hogy bánjanak velünk emberként. vagy hogy ha már kötelezővé tesznek valamit, akkor legyenek szívesek tanítani. aztán elengedni időben.

let's fall in.

csalódtam tegnap a you will meet a dark tall stranger miatt, mert sokat vártam, tőle főleg sok nevetést, ehelyett kaptam klisés karaktereket, és minden mozzanat az unalomig kiszámítható volt. egyedül a pirosruhás lány tetszett, mert gyönyörű volt, és szeretnék egyszer én is elég bátor lenni így öltözködni. meg elég szép is hozzá, persze. viszont ma szépített a bácsi (mármint woody allen), mert a midnight in paris kifejezetten (oké, egyszer, de) nézhető volt, tökéletes helyszínnel, zenékkel, és végre a szereplők is szimpatikusak voltak. és bár banális a mondanivaló, mégis elgondolkodtam, hogy óbasszus, tényleg mindig máshol keressük (keresem) az aranykort, a jelenben eleve benne van valamiféle hiányérzet. én mondjuk más miatt mennék vissza a húszas évekbe (mert imádom a ruhákat, a szipkás cigarettát és a charlestont), de tény, hogy az elvágyódás, a máshol/kor-jobb-lenne érzése szokott bennem motoszkálni. igaz, én inkább a jövőbe szeretnék utazni, néha csak egészen pindurkát, csak túl lenni egy pocsék héten, egy vizsgaidőszakon, csak orvosnak lenni, csak családanyának, mert hiszen két nap, két év, két évtized múlva sokkal jobb lesz minden. ami persze a legevidensebb hülyeség, mert magától soha semmi nem lesz jobb, csak ha én jobbá teszem. és az úgy nem fog menni, ha mostantól átugrálok kisebb-nagyobb intervallumokat (az most mellékes, hogy ilyen egyébként sem lehetséges, mert én a hullócsillagokban is hiszek ugyebár).

és ma megint iszonyúan karácsonyi hangulatom van, talán a vonatozás miatt is (m. azzal ment haza, úgyhogy akkor már én is), arról valahogy mindig a cocacolás karácsonyi reklám jut eszembe, de az a nagyonrégi megható. meg vettem ópiumos füstölőt, égnek a gyertyák, tetszik ez a november.

ez meg a kedvenc dalom a filmből. majd veszek hozzá húszasévekes ruhát, és megtáncoltatom magam.

one foot on the floor.

felébredek minden hajnalban a méhem döfködésére, de azt csak néha kívánom, hogy bárcsak ne (születtem volna meg/lennék nő mégse). sose fogom megtudni, ilyen jól tűröm-e a fájdalmat, vagy valóban túlélhető ez a szint még. egy idő után különben is mindig vissza tudok aludni, és nagyon régen nem fordult már velem elő, hogy tízig aludjak, de ma majdnem. úgyhogy egész kipihent vagyok, bár a szemem alatt sorjázó karikák minta nem lennének hajlandóak erről tudomást venni. sebaj, legalább kevesebbet nézek tükörbe.
legújabb kényszeres időtöltésem, hogy az utazás alatt írt naplómat gépelem át, tudniillik, hogy a macskakaparásom sok évtized múlva is meglegyen olvasható formátumban. érdekes látni, ahogy a hangulatommal, lelkiállapotommal párhuzamban változik az írásképem. most épp kakhetinél (grúz borvidék) tartok, amit szerettem nagyon, leszámítva az első napi migrént, szóval gyönyörűségesek a gyöngybetűim.
meg azon is gondolkodtam, hogy elég nagy a valószínűsége annak, hogy én a hó-t pamuktól már soha nem fogom befejezni. egyrészt nem is tetszik túlságosan a stílusa, másfelől pedig úgy vagyok ezzel is picit, mint az illatokkal. ahogy az ötéves agyamban a balzsam szagához a hajhullásomat társítom, úgy ká, a költő történetéhez azt, ahogy összeszorult gyomorral és mindennel várok a silifkei buszpályaudvaron, úton vagyok majdnem egy napja folyamatosan, sohajobban egyedül, túl két átszálláson, és alig némi reménnyel arra, hogy elérjem a hazagépem antalyában. és persze ott van a tipikus török tea íze is, amit valamelyik cuki férfitől kaptam, meg a dobozos víz, meg a gondoskodó mosolyok, de azért főképpen két napja fürödtem utoljára,  ragadok, nem ettem normálisat az indulás óta, és félek. úgyhogy felőlem akárhány nobel-díjat kaphat még az a könyv, akkor is kimarad a műveltségemből.

negatív szívem, homorú lelkem.

igaza van e.nek, hihetetlen törékeny minden. és csak aligpár kapcsolatom érzem elég stabilnak ahhoz, hogy kibírjon bármit. mondjam, hogy leginkább egyet? meg tegnap kivételesen egy igazán klassz előadás volt a fájdalom-kurzuson, egy pszichológusnő tartotta, aki végig udvarosra emlékeztetett, majdnem ugyanúgy szökdécselt és gesztikulált, mint ő a keddi darabban. szóval szó esett arról, amivel egyébként persze tisztában vagyok, hogy amit kiskorunkban megtanulunk, amilyen kötődést, szerepet akkor a sejtjeink megjegyeznek, azt fogjuk ismételni onnantól mindig. és ha az én gyerekkoromat az a (csak később tudatosuló) érzés kísérte végig, hogy sose elég, amit csinálok, hogy nekem tökéletesnek kell lennem, és hozzá a félelem, hogy senkinek se kellek, és dehogy, dehogy vagyok én ajándék, csupán önmagamért szerethető, akkor ezt a legboldogabb párkapcsolat se képes kilúgozni belőlem. meg persze nem is lesz boldog párkapcsolatom, mert ugyanazt ismétlem, ugyanazt a szituációt, mert a sejtjeim ezt tanulták, ezt ismerik, és végül is ott dől el minden. ezért kerülök újra és újra abba, hogy velem ezt meg lehet csinálni, én bántható vagyok. és hogy mások szeretetéért nem elég lennem, nekem azt ki kell érdemelnem. aztán természetesen ezt be is teljesítem, mert valóban, cs. is addig szerelmes, addig vagyok neki jó, amíg örömködöm minden nap, amíg odaadó vagyok és cukiság és mindigvidám, és mihelyt vagyok másmilyen is (mert senki nem képes konstans kiegyensúlyozottságra, én főleg nem), az már nem oké, és lám, igazam van, nekem valóban csinálnom kell.

sajnos azt nem mondta a nő, hogy mi van akkor, ha az ember ezt tökéletesen felismeri és átlátja. hogy hogyan kell átprogramozni magunkat.

egyébként a gyökérkezelést és az alhasi görcsöket leszámítva jól vagyok. úgy döntöttem, életmódot változtatok, és mivel a hangulataimhoz hasonlóan ebben is végletes vagyok, hétfő óta tényleg nukucsoki, nukukenyér, vagy drasztikusan, vagy sehogy. úgyhogy most várom a csodát, hogy egyszerre jól fogom magam érezni a bőrömben pusztán a létezésemtől, és nem fognak kelleni hozzá mindenféle tekintetek. az előadó tegnap erről is beszélt, állítólag huszonnyolc nap kell ahhoz, hogy egy szokás kialakuljon. vagy gondolom akkor ahhoz is, hogy egy beidegződés (csokievés) kioltódjon. szóval már csak huszonöt nap.

behunyt szemmel az őszt.

boszorkány vagyok ma, helovín volt úgyis, kicsit ugyan lekéstem, de ennyi még igazán belefér. nem állandósult félelem, de picit néha aggódom azon, hogy ha ennyire sikerül folyton, amit elképzelek, de esküszöm, hogy szószerint, mit kell majd vajon adnom cserébe. mert az nem lehet, hogy ennyire összejöjjön mindig a minden.

filmbe illő volt a rakpart, ahogy ültünk a gázláng mellett, a végén már pokrócba csavarva, és egymás után gyulladtak a fények pesten és budán. igazán szerencsés kint az a fiatalember, irultam-pirultam, és csak utólag mondtam ki magamban, hogy lesz, nagyon remélem, hogy egyszer lesz. a szomszéd asztalnál ülő los angeles-i néni szerint pedig az ő korában elég gazdag leszek én is a four seasons-höz. merem remélni, hogy álruhás boszorkány ő is, vagy minimum okleveles jósnő.

a rádióban pedig az szólt, hogy you belong to me. meg hogy when i look on in your eyes then i'll do better. a játszótér (a játszóterünk) mellett. és most akkor próbáljak meg semmit se jelnek venni, mert mindez persze szokás szerint bonyolult, túl sok a körülmény, ahogy az körülöttem lenni szokott. majd igyekszem bánkódni is miatta, de egyelőre inkább így érzem magam még pár napig.

van nekem még vagy három arcom.

hogy a legpicibb dolgoknak is tudok örülni, együtt jár azzal, hogy viszont hasonlóan kicsinységektől szomorú is leszek. nincs most különösebben aktuális, csak szeretném néha, ha függetlenebb tudnék lenni a körülményektől, a másoktól. nem tudom, hogy fogok tudni aludni, túl sok az illat körülöttem, főleg aceton meg körömlakk meg füstölő, elhasználtam a tavalyi maradékot, muszáj volt, annyira karácsonyi hangulatom van már napok óta. 

azt hiszem, egész másképp alakult volna a lelkem világa, ha anno, amikor először olvasom a sétát, ismerem a cocorosie-t hozzá. annyira rések nélkül illik egymáshoz a kettő, hogy közösen még perfekcionistább valakit neveltek volna belőlem. 

mindenkit és mindent szeretek mostanában nagyon. ellenben ijesztő, mennyire képtelen vagyok csinálni bármit. a futás nem csinálás, se a körömlakkok kiselejtezése, pedig már arra is csak hosszú napok alatt beszéltem rá magam. nem is maradt egy pirosom se, utalhatnák végre a novemberi ösztöndíjat. bár j. szerint nekem nem áll jól a piros a körmömön, kurvás leszek tőle, csak ő szebben fogalmazott. most világoskék meg zöld, illik a pizsamámhoz, nem is öltözöm át reggel (annál később kelhetek). szóval nem mennek a dolgok, ma is a teraszon fetrengtem órákon át, pokrócokba csavarva, tiszta davos-dorf, én meg vagyok madame chauchat. csak én nem kéretném magam annyit. najóó, még áthúztam az ágyneműmet, és hajat mostam, és megszültem e.nek az eötvösös levelet (k. szerint "királyat rittyentettem"), de arra is minimum fél órát készültem lelkiekben. és félreértés ne essék, nem zavar ez engem egyáltalán, csak kicsit aggódom, mi lesz vizsgaidőszakban.

oké, kivételesen túloztam, mert eszem ágában nincs aggódni, addig még túl sok minden lesz, amit tudok (színház és opera és parov stelar), és (izgulizgul) még több, amit egyelőre csak remélek. de azt nagyon.

felnőttjáték.

(j.tól loptam, ő is valaki mástól, nincs is jobb vasárnapdélutáni elfoglaltság.)

1. nevezzek meg öt dolgot, amit látok, anélkül, hogy felkelnék a helyemről.

gyertya az íróasztalon, zongora, szülinapivirág rajta, milliárd nyaklánc a falamon (ha ez nem számít egynek, akkor a bambis, mert az a kedvencem), mackuty, bár ő meg nem dolog, hanem mackuty.

2. hogyan hordom a hajam.

hullámosan kiengedve, kontyban a fejem tetején, oldalfrufruval, hátracsatolva, hullámcsatokkal feltűzve, oldaltrózsával (fehér vagy piros), féloldalrafonva. de amióta ennyire kihullott, a hajammal kapcsolatban leginkább csak arra tudok gondolni, hogy könyörgöm, ne essen ki az összes.

3. mit viselek most.

futócuccot, mivel lusta voltam átöltözni eddig. fekete cicanadrág, fekete ujjatlan, narancssárga-szürke csíkos kapucnis pulcsi, szemüveg. ez utóbbi nem a futós kellékek közé tartozik, a félreértések elkerülése végett, viszont nélküle még több betűt ütnék félre. ja, és zoknit. lyukassarkút.

4. mi a foglalkozásom.

figyelem az embereket, és sokat igyekszem mosolyogni rájuk. ha pedig ez egy kérdőív lenne, akkor egyetem.

5. sokat alszom-e.

mindenesetre szeretnék a hétközben megengedett hat-hét órámnál többet. az átlaghoz képest talán sokat még így is. hétvégén kilenc-tíz órát, ilyenkor pótolom a közbeeső napokat.

6. milyen volt életem legjobb csókja.

z.val volt egyszer az az álomszerű éjszaka, amikor hintáztunk a játszótéren, feküdtünk a padon, és akkor történt egyszerre, hogy megcsókolt. nem emlékszem, milyen volt, hogy jobb-e, mint bárki mással. a túlszép dolgokat néha lehetetlen igazán fejben tartani. csak a szívem dobog most is gyorsabban. pedig ez csak játék.

7. mi az aktuális mániám/szenvedélyem. 

nekem nem aktuálisak vannak, hanem életvitelszerűek. ilyen a zenehallgatás, a naplóírás, a könyvek. és persze a filmek, talán ez mostanában a legerőteljesebb szenvedélyem. nem is tudom, menne-e filmnézés nélkül a levegőt venni. és persze az édesség.

8. mit ettem ma legutóbb. 

milkacsokit. de holnaptól megpróbálok radikálisan életmódváltoztatni, mert ez a jelenlegi édességfüggőségem (lásd előbb) se a testemnek, se a lelkemnek nem tesz jót. hétlakat alatt leszek tartva és önkontrollálok mostantól.

9. mi volt az utolsó sms, amit kaptam.

z. üzenete, még pénteken, amiben kéri, hogy ne haragudjak, és tegyük át máskorra.

10. melyik weboldalakat látogatom meg mindig, ha felmegyek az internetre. 

gmail, fészbúk, youtube, blogok.

11. mit vettem legutóbb. 

ez fogós kérdés, mert szerintem igazi dolgot kifejezetten rég vettem bármit is, neogranormonon, kontaktlencsén meg hajgyógyszeren kívül. talán a mesekönyvet b.nek.

12. mit hallgatok most. 

megy a lejátszási listám vége ma ezredjére is, az előbb lisa mitchell, most pedig a cocorosie. aztán majd florence+the machine, soap&skin, oh land, russian red, sarah blasko és angus & julia stone. ha valaki unja a zenéit, válogasson kedvére, mert mindegyik tökéletes.

13. mire szoktam gondolni elalvás előtt. 

kiskoromtól bevett „álmodozásom” volt, hogy ismerős és ismeretlen embereknek segítek. amikor nem ment aludni, órákon át képzeltem el magam olyan fiatal lánynak, mint aki most vagyok, és tettem jót az összes kedvenc tanárommal, cuki öreg nénikkel meg bácsikkal. mostanában nem csinálom ilyen specifikusan, de például olyanra szoktam gondolni elalvás előtt, ha másnap találkozom valakivel, akit szeretek, hogy az majd milyen lesz. de leginkább úgy vagyok ezzel is, mint az álmaimmal, hogy nem emlékszem rájuk. najó. néha el szoktam képzelni, hogy gyerekeim vannak, vagy terhes vagyok.

14. milyen cédét vettem utoljára.
évekkel ezelőtt lehetett, hogy bármilyen lemezt vettem. talán j.val párizsban a véronique sansont és françoise hardy-t, meg a többi szép franciát, amiket aztán agyonhallgattunk a loire-völgyében. de lehet, hogy csak azért ez jut most eszembe, mert nézegettem a képeket, amikor e.nek kerestem a szépfalszínt.

15. milyen a kedvenc időjárásom, és miért.
evidens, hogy a napsütéses nyár, nekem a negyvenfok is megfelel, legyek a világon bárhol. oké, azért az iráni sivatagi hőség engem is megviselt, de azt a farmerre meg a kendőre fogom, amiket itthon nem annyira aggatok magamra, még hűvösebb idő esetén sem. és azért ez, mert nehezen tudok tökéletesebbet elképzelni, mint amikor a sugarak simogatják a csupasz bőröm. meg sokkal szabadabb érzés kisszoknyában és ujjatlanban sétálni, mint csizmában-kabátban. még akkor is, ha ez a kabát a legszebb piros a föld kerekén. de különben idén tényleg elhatároztam, hogy az összes évszakot szeretni fogom, úgyhogy jelenleg tetszik még a reggeli köd is.

16. ha tudnék játszani egy hangszeren, melyik lenne az. 

zongorázni tudok, és azt hiszem, ha nem tudnék, akkor ez lenne az első választásom, mert gyönyörű a hangja, és nagyon könnyű rajta szép dallamokat kitalálni. egyébként pedig szívesen tanulnék meg gitározni vagy csellózni vagy hárfázni. és karmester is szeretnék lenni egyszer, bár az nem hangszer, csak a zenéről jutott eszembe.

17. hogy vagyok. 

annyiszor mondtam már az utóbbi hetekben, hogy jól, hogy tulajdonképpen kénytelen vagyok én magam is így gondolni. ha magamat nem is, de az életem nagy részét szeretem.

18. van-e valami, amit most rögtön szeretnék elmondani valakinek. 

egy szentimentális köszönöm-öt szívesen mondanék, de nem kifejezetten valakinek, hanem csak kiállnék a teraszra, és belemondanám a csillagosholdas égboltba. és akkor az egy kicsit olyan lenne, mint a tengerben úszva énekelni a big in japan-t. meg z.nak, hogy örömmel venném, ha hívna. vagy írjon. ma. vagy holnap. vagy csak csináljon valamit, mert már megint átkozottul dobol a szívem.

szerelem

az, amikor annyit és annyira gondolunk a másikra, hogy néha a levegőt is elfelejtjük venni? mert én olyannak szeretném.

töretlen.

napok óta keverednek bennem az évszakok. hétfőn például ahányszor kinéztem az ablakomon, meglepődtem, amiért nem havazik, mert előtte a resnais-filmben (coeurs - annyira nem izgi, hogy írjak róla, ráadásul tíz perc után rájöttem, hogy már láttam, csak arra nem emlékszem, miről szól) a hóesés volt az átvezetés a jelenetek között. és tegnap este is, amikor kijöttünk a moziból (ezt viszont ajánlom mindenkinek), kézzelfogható volt az a csípős, igazitéli hideg, és én tartottam is a tenyerem hazafelé, de csak nem hullottak bele a pelyhek. a szerda délután pedig tiszta tavasz volt, rövidujjúban meg pöttyösszoknyában mentem a kórház felé, és majdnem olyan volt, mint amikor kleopátrát nem előzi le a hetesbusz a nyugalomban, pedig akkor még nem is volt nálam a lufivirág. közben, persze, tudom, hogy ősz van, hibátlan november, látom a színeket mindenütt. ma hajszál híján elkezdtem a faleveleket szedegetni a földről, és végül egyedül az tartott vissza, hogy pont most találtam a könyvben egy kétezernyolcas vonatjegyet, ami szerencsig szól, biztos valami átszállásos volt a keletiből, akkor fontosnak tűnt elrakni, ráadásul éppen ebbe a könyvbe, most viszont fogalmam nincs, merre vitt a vonat szerencsről (az előbb megnéztem legalább, hogy a térképen hol van, meg kell mondjam, nem kerültem közelebb a megoldáshoz így sem. szerintem még az életben nem jártam ott.). vagyis levontam a régóta a lelkem zegzugában érlelődő következtetést, hogy talán mégsem olyan lényeges az összes kacatot és izét megtartani, mert az emlékezésben cseppet sem segít egy darab papír, és jó se lesz semmire már, ha tele van nyomtatva a hátulja.

fölösleges fények nincsenek.

megint egy évvel. és remélem, hogy nem csak öregebb (ráncosabb), hanem (bár kifejezetten rühellem halász judit szülinapi dalocskáját, amit ilyenkor minimum egyvalaki kötelezőnek gondol elküldeni) bölcsebb is talán. mindenesetre az biztos, hogy történt sok minden, ami edzett, ami önvizsgálatra kényszerített, és j. is azt mondta hétfőn, hogy csak azóta, amióta ő ismer, is sokat változtam. én meg automatikusan úgy értettem magamban, hogy természetesen pozitív irányba.

a tegnapot pedig szerettem nagyon, és idén csak alig páran halottaknapjázták le a mindenszenteket, ami azért (az én érzékeny fülemnek) mindenképpen jobban hangzik. volt istenitömény marcipános-csokis tortám, családi activity (ahogy apa a trafikost rajzolta meg a lánchidat, az felejthetetlen - egyszer kiállítást fogunk még neki rendezni), n.tól kaptam két gyönyörűséges nyakláncot (kulcsosat meg órásat), anyáéktól egy murakami-könyvet (tánc, tánc, tánc - majd mesélem, milyen, csak egyelőre nyugalmazok), j.tól még előtte nap baglyos fülbevalót, d. pedig hozott nekem kutyás-házas rajzot, mert még át sem lépték a küszöböt, de tudom ám, hogy születésnapod van!. olyan kis cuki, bár most csalódást kellett neki okoznom, mert rohantam a koncertre, és mesélés helyett annyit látott belőlem, hogy kenem a körmeim, kenem a szemem, kenem az arcom, húzom a harisnyám, tűzöm a hajam. g. pedig csak végigmért, miközben a kabátom vettem, aztán inkább lesütötte a szemét. be kell valljam, kifejezetten szeretem apukám barátait.

a verdi requiem a müpában sem okozott csalódást, kobayashi ken-ichiro vezényelt, akinek már a neve is annyira tetszik, hogy muszáj volt megjegyezni. az én kedvencem egyértelműen a dies irae, ahányszor visszatért az a téma, a fejem legbúbjától a kislábujjamig futott a testemen végig a borzongás.

és annyian köszöntöttek meg, hogy az hihetetlen. igaz, picit úgy vagyok ezzel a fészbúkkal, mint az óraátállítással, kissé ambivalens hozzá a viszonyom. mert örülök, hogy reggel hétkor nincsen vaksötét, viszont utálom, hogy délután ötkor már hideg és szürke minden, hát a fészbúkos köszöntések is valami hasonló érzelmeket váltanak ki belőlem. hogy egyrészt boldogságos látni, hogy mennyien gondolnak rám, másfelől ellenben nem egy nagy kaland, ha oldalt mindenki láthatja, hogy xy-nak ma születésnapja van, köszöntsd fel, hát váó. persze megcsinálhatnám akkor, hogy nem írom ki, úgy hány embernek jutok eszébe. a novemberegyet még meg is lehet jegyezni.

de a legmélyebb lélek-és szívbugyraimban azért repesek nagyon, és túlteng bennem a boldogság miattatok. meg mert írt z. de ettől legfeljebb zárójelben merek röpködni.

ettől

meg olyan tinilánynak érzem magam mindig.

our heart are in the blossoms.

és ma rá kellett jönnöm, hogy az összes nyomiságommal együtt sincs bennem semmi különleges. ez most cseppet sem negatív, önsajnálkozó felismerés, sokkal inkább a megkönnyebbülés beszél belőlem. hogy mással is van az, hogy benne van egy kapcsolatban, ami tökéletes (már amennyire bármi lehet tökéletes, de szóval még egy magamfajta perfekcionistának is a kedvére való), mégis képes más férfiak figyelmére áhítozni, mégis igényli, mégis flörtölne, mégis örül a más bókjainak. és nem egyedi az sem, hogy kényszerűnek érzem sokszor a hűséget, hogy játszom, mi lenne ha, és hogy máshoz, egészen máshoz beszélek gondolatban, amikor hazafelé sétálok.

és önző módon sóhajtok egy  félmosolygósat, hogy nem csak velem esik meg, hogy pofára esek. hogy mások is választanak rosszul, és kerülnek hasonlóan megalázó szituációkba. és igen, ez nem örömteli, de valahol azért megnyugtató (ismétlem, esendő és önző vagyok). mások mellől is lépnek le problémamegoldás-megbeszélés helyett. mások is élik túl, mások is szomorúak. 

mások is boldogok.

mesés.

azért onnan sejtem, hogy mégsincs minden rendben, hogy amikor b.nek olvastam ma szerafino, a sündisznócska történetét, alig bírtam fegyelmezni a hangom, annyira folytak a könnyeim. mentségemre elárulom, hogy a mesében a sántító sündisznócska elmegy a félelmetes, óriási hegyre megszerezni azt a csodabogyót, ami az ő lábát is meggyógyítaná, de ő  nem saját magának hozza (azért el se indulna, hiszen akkora hőstett lenne, amire ő nem tartja magát úgyse képesnek), hanem hogy szofi, a barátja ne legyen beteg.

aztán micimackót olvastunk, amiből kiderült, hogy adni jó, főleg titkos barátként, amikor direkt nem várod a viszonzást. ezen már csak hüppögtem.

és akkor hol vagyunk még a kis gyufaáruslánytól. hogy mi lesz velem, nem tudom.

bright side.

huszonnégy éves vagyok (majdnem), és mondhatnám, hogy megint egyedül. és mondhatnám azt is, hogy ez fáj, hogy szomorúsággal tölt el, mondhatnám, csak nem lenne őszinte. egyelőre nem tudom eldönteni, ilyen jól megy az elfojtás tényleg, vagy valóban a pozitív oldalát látom. az izgalmat, hogy szabad vagyok újra, félig-meddig legalább szabad, és mostantól megint bármi lehet. kár lenne azon agyalogni, vajon miért érdemlem ezt. valamiért biztos, valamiért így lett, ennyi az egész. mint ahogy azon is kár lenne nyűglődnöm, hogy ősz van, amit utálok, mennyivel jobban jár mindenki, ha inkább megszeretem. ahogy hullanak a levelek, ahogy ezerszínűek a fák, ahogy lehet esernyő alatt összekarolva sétálni, a takaró alá bújni itthon. és lesz ma désbuli, pénteken eötvösös gólyabál, és b.re is vigyázok előtte, és annyi jófej embert ismerek meg, bárhova vetődöm. miért is ne lennék boldog.

megyek, megkeresem a furulyát a padláson.

just do.

sose értettem, hogy lehet, hogy vannak napok, amikor egyszerűen bármitől (mindentől) képes vagyok boldog lenni. tegnap a széllel kezdődött, kitárt karokkal mentem végig az utakon, és néha percekig elfelejtettem lefelé nézni. délután pedig még az esőnek is örültem, de annyira, hogy egy bácsinak megálltam a királyutcánál részt venni valami felmérésben, kérdezte is, miért vagyok ilyen készséges. különben tanulság: megéri kedvesnek lenni, mert egyáltalán nem kizárt, hogy kapsz utána milkacsokit. oké, persze nem ezért kell kedvesnek lenni, de valljuk be, hogy nem egy utolsó szempont. ráadásul kekszes milka.

ma a nagy örömömben vásárolhatnékom is támadt, vettem newyorkeres nyakláncokat, bambi és fa helyett leértékelt nyulat kalapban meg pávát meg telefont n.nak, és mától fogva elkezdem gyakorolni a gondolatátvitelt, hátha sikerül elérnem, hogy a többi cukiságot is olcsóbban árulják. mert tényleg gyönyörűek. meg gyűrűket is vettem, és csatot és fekete sálat a h&m-ben, ennyit az ösztöndíjamról, de hát kénytelen voltam megjutalmazni magam, ha már vasárnap óta ilyen ügyesen pozitív vagyok megminden.

mondjuk van azért még hova fejlődnöm, mert ahogy régen a piroscipőnek, most a fülvédőnek meg a piros kabátomnak tulajdonítok mágikus hatalmat. és én ezt komolyan is gondolom.

azért a biztonság kedvéért egy nemolyanvidám dal a végére, mert az ízlésem nem változik, és mert gyönyörű:

és most megyek, és kifestem a körmöm kékre meg szürkére. este meg majd utálom magam, amiért nincs milyen ruhát felvennem ezekhez a színekhez. na ezért kell vásárolnom, látjátok.

darkness of heaven.

my head up to the sky.

az jutott ma eszembe sétálás közben, hogy én nemet mondás helyett általában inkább hazudni szoktam. hogy ne bántsak meg, ne utasítsak el, inkább kitalálok valami valótlant, a végén elhiszem én magam is. csak arra nem gondolok, hogy ezzel tulajdonképpen ugyanúgy megbántom a másikat, a különbség csupán annyi, hogy ő nem tud róla, csak én. 

állandó napzavarban vagyok a héten, minimum egy nappal előrébb járok folyamatosan. tegnap este például alig hittem el, hogy még csak kedd van, annyira messzinek tűnt a hétfő reggel, az a testekkel teli terem, leginkább, mintha egy más életben történt volna. valószínűleg nem is bírnám elviselni másképp, egészen belejöttem az elfojtásba, kifejezetten praktikus, például, ha az ember igazságügyi orvostan gyakorlatra kényszerül járni. 

és szerencse, hogy vannak filmek is, mert bár a hajrá boldogság! szintjét nem éri ugyan el, és sokkal inkább depresszív (a poénok ellenére), de azért nekem ez is tetszett, tegnap a hiroshima mon amour pedig tökéletesen magába nyűgözött. nem is értem, miért nem találták még ki a filmterápiát (vagy igen?). bár, ha magamból indulok ki, akár veszélyes is lehet, egy függőnek mindenképpen. nekem is úgy kell magam visszarángatni a színes valóvilágba olykor.

egyszer majd írok a függőségeimről. hátha attól majd elfelejtek beléjük (mögéjük) bújni.