az jutott ma eszembe sétálás közben, hogy én nemet mondás helyett általában inkább hazudni szoktam. hogy ne bántsak meg, ne utasítsak el, inkább kitalálok valami valótlant, a végén elhiszem én magam is. csak arra nem gondolok, hogy ezzel tulajdonképpen ugyanúgy megbántom a másikat, a különbség csupán annyi, hogy ő nem tud róla, csak én.
állandó napzavarban vagyok a héten, minimum egy nappal előrébb járok folyamatosan. tegnap este például alig hittem el, hogy még csak kedd van, annyira messzinek tűnt a hétfő reggel, az a testekkel teli terem, leginkább, mintha egy más életben történt volna. valószínűleg nem is bírnám elviselni másképp, egészen belejöttem az elfojtásba, kifejezetten praktikus, például, ha az ember igazságügyi orvostan gyakorlatra kényszerül járni.
és szerencse, hogy vannak filmek is, mert bár a hajrá boldogság! szintjét nem éri ugyan el, és sokkal inkább depresszív (a poénok ellenére), de azért nekem ez is tetszett, tegnap a hiroshima mon amour pedig tökéletesen magába nyűgözött. nem is értem, miért nem találták még ki a filmterápiát (vagy igen?). bár, ha magamból indulok ki, akár veszélyes is lehet, egy függőnek mindenképpen. nekem is úgy kell magam visszarángatni a színes valóvilágba olykor.
egyszer majd írok a függőségeimről. hátha attól majd elfelejtek beléjük (mögéjük) bújni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése