perfect sense.

két napja, hogy láttam ezt a filmet, mégse tudok kiszakadni belőle azóta sem. azt a szerelmet, azt az egymással levést várom, mint ott, pedig ez rajtam is múlik. főleg rajtam. kivételesen nem a negatív oldalt fogtam meg, hogy na lám, négy érzékszervünket kell ahhoz elveszítenünk, hogy igazán tudjunk szeretni, hanem pont, hogy úgy is lehet. amikor egymás kezeinek érintésén kívül semminkse marad. 

és tényleg nincs idő az (ön)áltatásra, nincs idő arra, hogy a most helyett hónapokkal előrébb járjunk a fantáziánkban, majd ha hétvége lesz, majd ha tavasz, és visszajön, aki még el sem ment.

járom a várost, nem bírok egy-egy megálló kedvéért felszállni a metróra, annyira unom már. igaz, a föld felettieket is unom, új utakra lenne inkább szükségem, felfedezni, látni, szagolni, érezni, amíg lehet. ugyanakkor megint az ambivalencia: délutánokon át szeretnék feküdni, begubózva magamba, és ahogy olvasom a sok-sok ember blogját, akik most mind külföldön élnek, megborzongok, annyira nem tudnám elviselni azt a fajta (túl)intenzitást most. lehet, hogy máskor se, lehet, hogy soha, lehet, hogy csupán ezzel takarom a gyávaságom.
pici gyerekek szokták így, elrejtik a kezük mögé az arcukat, azt hiszik, ha nem látják a többieket, azzal ők is láthatatlanná lesznek a számukra, hát valahogy így vagyok ezzel én is. ha nem mondom ki a problémákat, ha elbújtatom a vágyakat, akkor tulajdonképpen nincsenek is. akkor lehet úgy tenni, mintha nem lenne más, csak a zene a fülemben meg a szerelvény zakatolása.
az egész világ hogy lenne elég nekem, amíg magamnak se vagyok elég.