pedig én.

csomó jódolog van, és mégis. például megyünk novemberben (szülinapi ajándék magamnak, nem is gáz) erre a darabra, ezerszázalék, hogy zseniális lesz, ezt a másikat meg csütörtökön láttam j.tal, innen a cím is. és rendeltem rengeteg izgalmas könyvet, jövőhéten gondolom beléjük is vethetem magam, napoztam a teraszon, olvastam pszichiátriát, néztem veinhageni rózsabokrokat (a novellához képest persze csalódás), kezdenek enyhülni a görcseim, de ez nem elég. valahogy sose, ami van.

pedig én azt hittem, kinőttem már a bipolaritást, hogy először lábujjhegyen táncolok a boldogságtól, két órával később aztán telebőgöm itthon a paplant, másnap meg jön a nihil, a szplín, a mélységesmély semmi. pedig én úgy gondoltam, felnőtt vagyok, hogy uralkodok magamon, hogy mennek majd a dolgok mostantól maguktól. pedig én akár boldog is lehettem volna, akkor ő se menne el, ha mennének a dolgok, és akkor boldog lennék. pedig én tudom, mikor kéne mit másképpen, pedig én tudom, hogy akár boldog is lehetnék.
igaza van. attól még, hogy szép dolog az őszinteség, nem feltétlen muszáj folyton kilátszódnia a teljes belsőmnek. ennyire nem kéne elengednem magam, egyébként is ez a könnyebb út, leereszteni, aztán hagyni, hogy a hangulatok, a komplexusok irányítsanak. azt gondoltam, ez így szép, ez így jó, ha mindig kimutatom (micsoda intimitás), íme a kivétel, ami erősít. nekem is erősödnöm kéne, ez tény. mert abban semmi vonzó nincs, ha valaki ennyire képes gyűlölni magát.

márpedig én megváltozom.