toporzékolás helyett.

feléledtek bennem ma némileg az anyai ösztönök, amikor a gyerekklinikán az egyik kétésféléves, amikor választhatott, hogy ki vizsgálja meg (extrovertált kiscsaj volt, mert nem csinált belőle ügyet, én bezzeg bújtam volna anno anya lábai mögé), odasétált a folyosón hozzám a többi fehérköpenyes közt, rámnézett, és azt mondta, te. kissé nehéz volt utána összeszedni magam az elolvadásból, és úgy tenni, mintha valami orvosféleség lennék.

ellenben összességében gyűlölöm a gyerekgyógyot, alig tudtam visszafogni a megvető horkantásom, amikor a doktornő azt fejtegette (a gyakorlati vizsga kapcsán), hogy senki kedvét nem akarják elvenni, többek pillantásából olvastam ki, ami az én agyamból is kikívánkozott, miszerint azt már rég sikerült, kisanyám. mondjuk én tényleg már az első alkalommal rájöttem, hogy bármennyire imádom a gyerekeket, kórházi környezetben köszönöm, nem kérek belőlük.

viszont j. felfedezett egy tökéletes csokizót a fehérvári úton, valami hasonlót szeretnék egyszer én is, csak még több fajta iható csokival. meg persze saját hundertwasser-imitációkkal a falon. a vörösmarty tér pedig egyszerűen meseszép lett, elkapott megint a végzetesen karácsonyi hangulat, főleg, mert ez a csípős hideg is a fahazacipelős estékre emlékeztet.

ja, és a fehér kabátom csak sikerült leforraltboroznom a koncert végére, nem győztem takargatni hazafelé. legközelebb, esküszöm, hallgatok a megérzésemre, és ha nagy az esély arra, hogy aznap piros alkohol közelébe kerülök, akkor stílszerűen hozzáöltözöm inkább. (jótanács kezdőknek.)

meg valaki ajánlhatna valami jó receptet arra, hogy hogyan legyek kevésbé irritábilis.