nemsokára áthuppanok ismét a túlsó oldalra, mármint a lóéra, nekem valahogy sose megy a középen ülés, az aranyközépút. egyébként is, félek a lovaktól, túl nagyok hozzám, oldalt van a szemük, és hát a tízéves kori lovastábor sem hagyott bennem túl pozitív nyomokat az utána következő egyhetes kórházi tartózkodással. az volt életem első hosszabb tábora amúgy, leszámítva előtte az erdei iskolát, de ott ugye csillanénivel voltunk, és mindenkit ismertem. anyáék lejöttek látogatóba, de igaziból erre is csak azért emlékszem, mert van fénykép, ülünk a korláton a többiekkel, csupa fonat a hajam, n. lógázza a lábát mellettem, én meg titkon rettentően boldog és megkönnyebbült vagyok. igazi emlékem tulajdonképpen csak egy van, egy nyálszerelmes magyar duett volt akkoriban épp a menő, azt hallgattuk orrbaszájba walkmanen, felváltva, hol fél, hol kétfüllel, persze hangosan énekelve. és amikor az egyik lány totál hamisan virnyákolt, akkor döbbentem rá, hogy ha nem halljuk a hangunkat kívülről, akkor simán lehet, hogy az általunk előadottnak semmi köze nincs a fülünkben szólóhoz. na, onnantól volt, hogy én inkább csak suttogtam a dallamot.
de nem erről akartam írni. hanem, hogy mennyire a feje tetejére tudja állítani az ember hangulatát pár telefonhívás és email. hogy akkor már nincs is kedvem tovább szomorkodni meg egyedülvagyokozni.
vajon életem során hányszor fogok még spanyolviaszként rádöbbenni, hogy egy impulzuséhes szociális lény vagyok?
aki meg nem vette volna észre, a télnek ezennel vége, közkívánatra itt a tavasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése