one foot on the floor.

felébredek minden hajnalban a méhem döfködésére, de azt csak néha kívánom, hogy bárcsak ne (születtem volna meg/lennék nő mégse). sose fogom megtudni, ilyen jól tűröm-e a fájdalmat, vagy valóban túlélhető ez a szint még. egy idő után különben is mindig vissza tudok aludni, és nagyon régen nem fordult már velem elő, hogy tízig aludjak, de ma majdnem. úgyhogy egész kipihent vagyok, bár a szemem alatt sorjázó karikák minta nem lennének hajlandóak erről tudomást venni. sebaj, legalább kevesebbet nézek tükörbe.
legújabb kényszeres időtöltésem, hogy az utazás alatt írt naplómat gépelem át, tudniillik, hogy a macskakaparásom sok évtized múlva is meglegyen olvasható formátumban. érdekes látni, ahogy a hangulatommal, lelkiállapotommal párhuzamban változik az írásképem. most épp kakhetinél (grúz borvidék) tartok, amit szerettem nagyon, leszámítva az első napi migrént, szóval gyönyörűségesek a gyöngybetűim.
meg azon is gondolkodtam, hogy elég nagy a valószínűsége annak, hogy én a hó-t pamuktól már soha nem fogom befejezni. egyrészt nem is tetszik túlságosan a stílusa, másfelől pedig úgy vagyok ezzel is picit, mint az illatokkal. ahogy az ötéves agyamban a balzsam szagához a hajhullásomat társítom, úgy ká, a költő történetéhez azt, ahogy összeszorult gyomorral és mindennel várok a silifkei buszpályaudvaron, úton vagyok majdnem egy napja folyamatosan, sohajobban egyedül, túl két átszálláson, és alig némi reménnyel arra, hogy elérjem a hazagépem antalyában. és persze ott van a tipikus török tea íze is, amit valamelyik cuki férfitől kaptam, meg a dobozos víz, meg a gondoskodó mosolyok, de azért főképpen két napja fürödtem utoljára,  ragadok, nem ettem normálisat az indulás óta, és félek. úgyhogy felőlem akárhány nobel-díjat kaphat még az a könyv, akkor is kimarad a műveltségemből.