paperdreams.

hosszú ideje ma volt az első nap, hogy tényleg tanultam, (furcsa is volt rettenetesen) majdnem kiolvastam a neurós betegvizsgálat-könyvet délután, és ezzel némileg enyhítettem a személyiségemből óhatatlanul fakadó lelkifurdalásomon, miszerint ha tisztában vagyok vele, hogy fos lesz az utolsó két hét, és közöm nincs a tárgyakhoz, akkor miért nem kezdek el például csinálni valamit. mondjuk azt egyszerűen imádom ezen az egyetemen, hogy holnap vizsgajelentkezés, és se szülészet, se pszichiátria nincs meghirdetve. szeretek ilyen megalapozottan vérmes terveket szőni.

néha kénytelen vagyok azt gondolni, ha nem lennék olyan fene válogatós, nevetséges, milyen könnyen lehetne pasizni. tegnap mentem a pszichiátriára, amikor a zebránál egy srác leszólított, hogy merre van a jánoskórház, mondtam, odamegyek én is, úgyhogy akár mehetünk együtt. közben kiderült, hogy a traumára igyekszik, de most már nem megy busszal (egyébként se hitte el, hogy tényleg megáll ott külön), inkább kísérjem egészen fel. aztán persze elkérte a számom, és én még mindig nem tanultam meg, ezt hogyan kéne kedvesen elutasítani, pedig kellett volna, mert egy másodpercig nem volt kétséges, hogy ha hív, nem lesz kedvem felvenni, ha meg ír, akkor lusta leszek válaszolni, mert minek. csak akkor ugyan minek mosolygok olyan átkozottul kedvesen, és diktálok készségesen, miért hiszem azt, hogy ez kevésbé bántó. a múltkor meg (erről jutott eszembe) a gyógyszertárban álltam sorba a havi betevő neogranormonért (komolyan életmentő tud lenni, ahogy egy nap alatt eltünteti a pattanásaimat), és szokás szerint egy kommunikációéhes néni volt soron épp (tudjátok, aki főleg azért jár háziorvoshoz meg gyógyszertárba, hogy szociális életet élhessen, igaziból engem nem zavar, inkább elszomorít), mi pedig összenevettünk az előttem álló pasival, hárítottam az előreengedős gesztusát még mielőtt végigmondhatta volna, és akkor is ezerszázalékig biztos voltam benne, hogy csak egy hosszabb pillantás, és már nyúlna a telefonjáért. de nekem nem kell, nem kellett ő sem, mert nekem az a valaki kell, aki ma olyan sok nap után írt mégis, pont amikor már letettem róla, hogy lesz bármi. és lehet (valószínű), hogy így se lesz semmise, és abban sem vagyok biztos, hogy igazán akarom, hogy legyen. vagy egyszerűen arról van szó, hogy becsapok mindenkit, magamat a leginkább, amikor azt hajtogatom, hogy dehogy van szükségem mindenáron valakire, és igenis, hogy muszáj kattognom, mert különben mi lesz. mi leszek, mi vagyok, mit várok. variációk egy témára. 

különben is állandó problémám, hogy vannak dolgok, amiket képes vagyok hosszú időn át nagyon várni, előre boldog lenni tőlük, elképzelni, milyen lesz, és ez valóban predesztinál a későbbi nihilre. a mát is iszonyatosan akartam már, mentünk j.tal d.d.hoz, és örömködtem bő egy napja, milyen jó lesz csak fél órára is ott lenni megint, felvettem reggel az új, fekete tündérruhám fehér harisnyával. imádom azt a pasit, imádom, ahogy bánik velem, imádom, ahogy rámnéz, és imádom, hogy már most szervezi, hogy hatodévben nála csinálhassam a belgyógyot. mi ez, ha nem szerelem.

tulajdonképpen jól vagyok ma megint.