thanatosz.

azt hiszem, én nagyon gyűlölöm a halált. abból kifolyólag lehetséges ez, hogy semmiféle megbékélésre nem vagyok képes, több, mint tíz éve halt meg a mama, és a mai napig álmodok vele. feloldozottan ébredek, puha az arcom a könnyektől, mert általában arról szólnak, hogy van még időm megtenni, amit tizenhárom-tizennégy éves kamaszként elmulasztottam (például a szeretetet ölelésekbe önteni, beszélgetni, kierőszakolni a szüleimtől, hogy bemehessek hozzá a kórházba többet), sőt, igaziból szó sincs meghalásról ezekben az álmokban. emlékszem, az utolsó látogatásaink egyikére, mielőtt befeküdt volna a kórházba, mi tovább maradtunk náluk, és n.val néha ránk tört a versengés, hogy ki üljön a (nagyon is egyszemélyes) fotelba a mama mellé. és emlékszem, hogy aznap én nagyon akartam, valahogy sokkal nehezebb volt az indulás haza (máskor inkább rohantunk folyton), sokkal bújósabb voltam, mint korábban bármikor, és fogalmam nincs miért, hogy miért pont akkor, hogy miért csak akkor. és gyűlölöm, amiért ennyire fáj. soha többé nem akarom elkövetni ezt a hibát.

félni, félni talán jobb lenne, ahogy tegnap esterházy is mondta (igaz, teljesen más kontextusban), de én egyáltalán nem félek. illetve ez sem igaz így, mert a saját halálom közömbös egyedül, a másokétól ellenben konkrét és érzékelhető gombócba szorul a szívem, aztán jönnek a fulladásszerű extrasystolék, ha szerencsém van, és nagyon bele tudom magam élni.

és most kórházban van a nagypapám, és nem magam miatt sírok, még csak nem is konkrétan a személye miatt (ha lehetek kegyetlen és őszinte, nincs több érzelmi közöm hozzá, mint bárki beteg emberhez, akikkel találkozom a gyakorlatokon, mondjuk az néha nem is olyan kevés), hanem apa miatt. azt hiszem, valami furcsa pszichológiai mechanizmusnak köszönhetően az ő veszteségét siratom, azt nem vagyok képes feldolgozni.

és most olvasom, hogy meghalt a garas dezső, és ha eddig bírtam is tartani magam, mostanra fáj már a szám széle a visszafogott bőgéstől. és én tudom, hogy másokkal sokkaldesokkal nagyobb tragédiák történnek, és annyira sajnálom, amiért ilyen gyenge vagyok.

holnapra, becsszó, összébbszedem magam. nem hiszek ugyan a babonákban, de van az, hogy az embernek olyan lesz az egész éve, mint az újév első napja, és tavaly már elcsesztem, mert zs. sértődése miatt zokogtam végig, úgyhogy idén nem fogom. fogadalmakat úgyis csak vizsgák után lesz időm-hangulatom írni. 

és estére is összeszedem magam, a pogácsát már összegyúrtam.