és most a jódolgokról.

mert igaziból főleg azok vannak. nem tudom, van-e ebben szerepe annak, hogy nem bírtam ki, és a nagypapámtól előre kapott mikuláscsokit magamba tömtem a hétvégén. minden bizonnyal koincidencia csupán, hogy azóta vagyok vidám, összefüggésről határozottan szó sem eshet, különben hamarosan kiakad alattam a mérleg.

szóval, voltunk tegnap e.vel az eltén egy teaesten kulkával, aki annyira egy fantasztikuscukipozitív ember, hogy nem csak e.nek, de mindenkinek egy minimum félig ilyen apuka kéne. kötetlen beszélgetés volt, az esőember kapcsán mesélt például az autizmusról. elment ő is ilyen közösségbe, engem a leginkább az fogott meg, amikor az önfegyelemről beszélt. hogy mellettük mennyire meg kell tanulni visszafogni magunkat, úgy éreztem, ez picit nekem is szól. szép dolog kimutatni az érzéseim, szép dolog őszintén feldobottnak vagy szomorúnak lenni, de néha nem ártana nem ennyire túláradni. aktuálpolitikáról, vagyis inkább helyzetről is esett szó, igaziból megható volt hallani, hogy valaki végre búsmagyarkodás helyett tesz és bízik és hisz. hisz abban, hogy ennél csak jobb lehet (és végül is miért ne, miért kéne feltétlenül rosszabbnak lennie, ki döntötte el, hogy ezt szajkózza mindenki), és hisz bennünk, a mi generációnkban. pirultam kicsit, mert bennem aztán hiába bízik vagy hisz, ülök a popsimon, mert mindenki más is ül, legfeljebb annyival járulok hozzá az optimista jövőképhez, hogy eszem ágában nincs külföldre menni. aktivista tuti nem lesz belőlem, de lendületet és lelkesedést kaptam tegnap este, remélem, egy darabig kitart még. meg egy bókot is kaptam, azt nem kulkától, hanem egy fiútól, aki minden valószínűség szerint mögöttem ülhetett, ugyanis azzal jött oda, hogy gondoltam-e már rá, hogy fotóztassam a hátamat, mivel hogy gyönyörű. a hátam (biztos nem szúrta ki a ceruzahegyet a közepén.). nem nagyon tudtam mit reagálni, vörösödtem illedelmesen, de utólag elgondolkodtam, hogy kicsit tényleg szeretnék az a lány lenni, akinek jól áll, ha fényképezik.

ma pedig folytatódott a lelkesedésem, amikor a sebészet teszt után két évfolyamtársam-lánnyal beültünk egy reggeli-sütire (igen, édesség megint), és kiderült (mily meglepő), hogy nem csak nekem vannak nem orvosi irányultságú igényeim. úgyhogy megyünk majd színházba, csinálunk önképző irodalmi-kört, utánanézek januárban egy rajztanfolyamnak, és most tényleg el is hiszem, hogy ez legalább részben így lesz. lelkes vagyok, na.

egyébként arra is milliomodjára döbbenek rá, mennyire kilátszik a lelkünk tényleg. azt gondolom, nagyjából ugyanúgy nézek ki minden nap, ugyanaz a piros kabát, ugyanaz a mindigszoknya, mégis, ma minden szembejövő rám mosolygott. én meg azt hittem, útbaigazítást akar kérni, amikor lehúzódott a böhöm autójával, és kiszólt az ablakon, pedig a számomra volt kíváncsi.