hübrisz.

két megvilágosodásom volt tegnap. az egyik, a bevallhatóbb, a szokásos sétám alatt történt, sprinteltem a metróhoz, hogy beérjek anesztre (és aztán vizsgázhassak, ami aznap derült ki, hogy lesz - szerencsére teszt volt, és az utcáról berángatott óvódások is megoldották volna kis segítséggel), és már akkor elkezdődött, hogy tisztára tavasz volt a levegőben, de komolyan. picit szemerkélt az eső, de már látszott, hogy a szél elfújja mára a felhőket. és a leggyönyörűbb éppen a szél volt, kigomboltam a kabátom, hátrafeszítettem a nyakam, és akkor. abban a pillanatban értettem meg, hogy nagyon sok napja már, hogy nem veszem igazán a levegőt. mintha valami bura alá tettem volna magam, mintha nem mertem volna a teljes tüdőm elárasztani, mintha féltem volna igazán megélni a lélegzetvételeket. a csúcstól a bázisig megnyitottam az összes alveolust, és tudom, hogy ezt nem lehet így, akarattal, de tegnap úgy éreztem, és az érzésekben általában nem sok racionalitás van, orvosi tudás ide vagy oda.

és talán összefügg ezzel a másik felismerésem, mert ez (a második) az, ami gátolt, amit nem mertem beismerni magamnak se, ez az, amiért picit féltem mostanában a mélységektől. túlságosan sejtettem, mit találnék, hát ezért kapkodtam inkább csak felszínesen a levegőt.

szóval, amit most leírok, már érlelődik bennem jó ideje, csak nem bírtam, nem akartam még felszínre hozni, mert onnantól akkor már szembe is kéne vele (magammal) néznem. megint, ezredjére, nemutoljára. a másik pedig, hogy ha kimondom, attól a perctől számonkérhetővé is válok, a saját szememben mindenképp, és nem voltam benne biztos, hogy azt képes vagyok jelenleg vállalni. a félreértések elkerülése végett, most sem vagyok, sőtmitöbb, csak hát mégse bujkálhatok magam előtt egy életen keresztül. úgyhogy ennyi köntörfalazás után, íme. 

hogy én mindig az adott helyzetekbe voltam szerelmes, soha nem igazán a másikba. az eddigi két alkalommal életemben, mert p.vel már a kezdetektől tudtam, hogy dehogy vagyok szerelmes, és csak azért nem fejeztem be rögtön az első csók után, mert mit fognak gondolni a többiek. a mindenki. tisztában voltam ezzel akkor is, vicces, hogy más dolgokban meg mennyire verem a mellem, hogy leszarom a konvenciókat meg a kívülállók véleményét, és pont ebben voltam gyáva, ami a leginkább csak rólam kellett volna, hogy szóljon.
zs.nál abba voltam valójában szerelmes, hogy én vagyok a drogja. bármilyen terhes (és némiképp ijesztő) volt a rajongása, az úgyszeretlekezése, a legeslegmélyebb lélekbugyraimban imádtam, hogy methadon helyett én voltam a szubsztitúció. hízelgett a megmentő szerepe, hízelgett, hogy bennem látta az isteni gondviselését, annyira erősen, hogy tulajdonképpen, ha pillanatok erejéig, de én is elhittem, hogy varázserőm van.
cs. esetében pedig ismét a szituáció volt a szerelmem tárgya, főszerepben megint a hiúságommal. amit éppen abból kifolyólag ennyire könnyű táplálni, mert valami oknál fogva rémisztően sérülékeny vagyok. állandó külső igazolásokra van szükségem (hogy szép vagyok, hogy szerethető, hogy kívánatos, hogy kellek), és ez, hogy egy általam nagyon jó pasinak (külsejét, kiállását, státuszát tekintve) bejövök, az az én mikrokozmoszomban több volt, mint visszaigazolás. és amíg nem kóstoltam bele, vonzott az életmódja is, az állandó jövés-menés, világfelfedezés, újdonságkeresés, ez evidens. klasszisokkal jobb férfinak gondoltam őt, mint amilyen én vagyok nőben, és azért tulajdonképpen a történtek ellenére is hálás vagyok neki, hogy ebben az állításban most már nem hiszek százszázalékosan. nem ő minősült le (bár bizonyos értelemben, mint személyiség, igen), hanem inkább kinyitotta a szemem a saját értékeimre, már persze ami a mocskos külsőségeket és kisugárzást illeti. persze most nyilván sarkítok, soha nem ilyen egyszerű, és igenis cs. esetében amikor az első hitetlenségen (hogy neki én tényleg kellek, mint barátnő) túllendültem, tényleg szerelmes voltam, de ez a bejegyzés most nem a mentegetésemről szól.
és valójában szégyellem most magam. szégyellem, amiért ennyire befolyásolnak a külsőségek (bár zs. esetében szó nem lehetett anyagi csillogásról, nála egyértelműen a megmentési kényszerem manifesztálódott). szégyellem, amiért ilyen undorítóan jól tudok magamnak hazudni. és főként, szégyellem magam, amiért ezek tulajdonképpen csak szavak, hideg, objektív szavak. ijesztően tárgyilagos tudok lenni, ha magamról van szó.

(fura, mert soha nem fordult még elő, hogy előbb adtam címet a bejegyzésnek. most először voltam biztos abban, amiről írni szeretnék.)