könyvklubos tali lett, a friendsmas viszont sztornó volt ma, mivel milonkáék kisfiához hasonlóan á. is durván belázasodott hajnalban, azzal keltett v., aki az első frontvonalban van most egy ideje, hogy 39 fok felett van a láza a semmiből. a kúp nem is volt elég, beültem vele egy kád langyos vízbe hűtőfürdőzni, és csak remélni tudom, hogy nem fáztam meg, mialatt a pipp és polli összeset adtam elő szegény nyöszörgő gyermekemnek. utána teljesen rámfonódva aludt el, és még ma is szinte egész nap ölben szeretett volna lenni, sosem volt még ilyen elesett, hú, de utálatos ezt átélni, és nem tudni megszüntetni azonnal. az egyetlen mázli, hogy szorongani nem szorongok ilyenkor, mert annyira bízom a kisgyerekek szupererejében, és tudom azt, hogy egyik pillanatról a másikra nemcsak drasztikus romlás, hanem drasztikus javulás is be tud következni. amúgy elképzelni nem tudom, mi ez, mert mi v.-ral jól vagyunk, két vendégség volt az elmúlt másfél hétben (egyszer mi mentünk, egyszer hozzánk jöttek), csupa egészséges résztvevővel, és egyébként direkt zéró közösség az ünnepek előtt. erre az ún. három napos lázra gyanakszom, a tünetek stimmelnek, és annak hosszú a lappangási ideje is. meglátjuk, mindenesetre v. kívánsága, a fehér karácsony már úgyis teljesülni látszik, szóval akkor teljesüljön az enyém is: láztalan karácsonyt mindenkinek!

de hogy ne csak uncsi anyukablog legyek: a könyvklubos tali viszont nemcsak, hogy lett, hanem úgy tűnik, talán újra sikerül életet lehelni magunkba, úgy értem, az eredeti céllal. szóval fogunk megint közösen olvasni, ráadásul egy olyan könyvet, aminek a szerzője egy ismerősön keresztül tőlem kért szakmai tanácsot, hogy a sztorija pszi-szemmel megállja-e a helyét. nagyon lelkes vagyok, hiányzott a közös olvasás és eszmecsere, és úgy látom, a többieknek is.

ja, és vettem egy doboz milka szaloncukrot, titkos bűnöm, hogy ezt még mindig szeretem, pedig annyira elromlott a milka is.

ennyit a rendszeres írásról. ami egyébként tényleg tarthatónak tűnt, egészen addig, amíg ezredjére betegek nem lettünk - annyi változatossággal, hogy most mindhárman egyszerre, és mi felnőttek jól be is lázasodtunk. nyilván nem tudtam dolgozni sem, utána-közben pedig úgy beállt a derekam, hogy minden mozdulat extrémsportnak minősült jó másfél hétig. a szerdai manuálterápia sokat segített, nem mondom, hogy tudok szabadon mozogni, de már nem fél órába telt eljutni tegnap a tíz perc sétára lévő kozmetikushoz, és talán részt fogok tudni venni az ünnepi kéeszülődésben is vasárnap.

közben azért eljutottunk ezerév után moziba is v.-ral, a vendég a francia kastélyban című filmet néztük meg, ami pont olyan volt, amire a lelkemnek szüksége volt: szívmelengető, nagyobb drámák nélkül. évvégi fogadalmam, hogy jövőre kell találnunk időt és lehetőséget a rendszeres mozizásra, mert nagyon hiányzik.

az adventi időszakból a lerobbanásunk óta alig hoztam ki valamit, a nagy tervekhez képest nagyjából nullát. annak viszont nagyon örülök, hogy nem kezdtem el ezen stresszelni vagy szomorkodni, inkább örülök annak, hogy a házat azért feldíszítettük apránként, sütöttünk többször is á.-nal, szereti az újonnan kapott téli tematikájú könyveit, és nagyon cuki dundi fát sikerült találnunk idén is. nálunk a családban évek óta az a megállapodás, hogy nem ajándékozunk (persze, falinaptárat á. fotóival közkívánatra mindenki kap azért, és a nagyszülők nyilván őt is elárasztják tárgyakkal), a kajából sosem csináltam ügyet (kacsamellet fogunk sütni tesómmal, anyukám meg hozza a köretet), és nincs kötelező programterv sem, amihez tartani kell magunkat (a szenteste nálunk lesz, a többit pedig kedvünk- és állapotunk szerint meglátjuk), szóval tényleg chill az egész. a legjobban a fadíszítést várom, annyi gusztustalangiccses csodaszép díszt szereztem az elmúlt hónapokban, hogy teljes lesz a kakofónia végre. 

ma még összejövünk a könyvklubos lányokkal, holnap pedig l. barátnőméknél lesz kisgyerekes friendsmas. all i want for christmas is my life.

nem mondom, hogy életem hete volt ez, olyan nyomott voltam szinte végig, egy éjjel sem sikerült nyugisan-hosszan aludnom (és ezt most nem foghatom á.-ra). azt hiszem, ez a fő baj, ez a hülye alvás, tényleg gyerekkoromtól küzdök vele, és nincs az az autogén tréning vagy meditatív zene, ami segítene rajtam valóban.

viszont! annyira szeretem a feldíszített házunkat, eddig is otthonos volt - szerintem - de a fényekkel és gyertyákkal és cuki házikós mécsestartókkal egyszerűen tö-ké-le-tes. már csak a bekuckózásra kéne lehetőséget teremteni, de lehetséges, hogy ez nem idén valósul meg az örökmozgó-örökdumáló 16 hónapos mellett. tegnap építettünk különben hóembert a teraszon, oké, ez nagyjából úgy nézett ki, hogy én görgettem a havat, á. nyígott, hogy hideg van és vegyem fel (úgyhogy végül beültettem a babakocsiba, és ott röhögött végig rajtam, ahogy bénáztam, de tényleg kinevetett!), majd a végén a kavicsgombok kiválasztásában és behelyezésében azért nagy kegyesen segédkezett. utána főleg bentről szemléltük az új havert, á. néha odarohant a teraszajtóhoz, és elkiáltotta magát, hogy "látti! látti! hóember!" (= látszik a hóember). a mikulás is elvitte a neki sütött kekszet, és hozott helyette marion billet-könyveket (köszi, Mici még egyszer a tippet!) meg az ikeás vonatpályához menő új vagonokat. mára még nem találtam ki az adevnti programot, de lehet, hogy majd főzünk teát együtt, és megteáztatjuk a plüssöket. ez végülis már majdnem kuckózás lenne.

holnap pedig, el sem hiszem, de megyünk n.-val adventi koszorú-készítő workshopra az arbonikás lányokhoz, nem is tudom, hány éve ábrándozom már erről, annyira tetszik az összes termékük. ha még egy virágkötő workshopra eljutok jövőre, akkor gyakorlatilag az összes workshop-álmom valóra válik.

el sem hiszem, de két nap alatt sikerült feldíszíteni a házat kívül-belül, összeraktam az adventi lépegetőt, és a naptárból is készen van annyi, amennyivel tegnap el lehetett kezdeni a visszaszámlálást (állatfigurás borítékokat lógatunk le zsinórokról, amiket mi rajzolunk-ragasztunk - tizenkettő már megvan, a másik felét meg majd jövő hétvégén megalkotjuk. az a koncepció, hogy minden nap együtt rakjuk fel az adott borítékot á.-nal, szóval majd eldicsekszem vele, ha felkerült az összes, szerintem irtó cukker lett). tegnap csillagszóroztunk is, mivel egy fia gyertyám nincs otthon, szóval ez volt az alternatív adventi gyertyagyújtás, talán ma bejutok a pauzába, hogy vegyek utánpótlást, teljesen kiment a fejemből, hogy tavaly elégettük az összes tartalékot. 

és végre apukámék padlására is feljutottam hosszabb időre, az a hely egy komplett memory lane, egyszer jó lenne ott tölteni egy napot majd tavasszal, kicsit selejtezni a kacatok között, a valóban fontosakat pedig rendszerezettebben eldobozolni. mindenesetre megtaláltam az összes furulyámat és a diavetítőt is - ezek voltak a küldetés célpontjai, ráadásnak pedig az üveggolyó-készletemet. utóbbira margaret atwood macskaszem című regényének az elolvasása óta áhítoztam, annyira szépek, és olyan meditatív őket morzsolgatni. 

ma délután snickerdoodles-t fogunk sütni a mikulásnak, nekem tökre tetszik ez a hagyomány, hogy kikészítünk neki valami elemózsiát, ha már ilyen hosszú utat tesz meg a zsákjával, hogy mindenkihez eljusson. á. úgyis imád a konyhában ügyködni, a nagyival a múltkor sütöttek bundás kenyeret nekem, azóta az a mániája, szóval szerintem csinálunk ma azt is, hadd örüljön, én meg tényleg végtelen mennyiséget tudok belőle enni.

úgy megszoktam, hogy amikor á. engem már felébresztett véglegesen, de őt még vissza lehet altatni (mondjuk ma félálomban azt ismételgette, hogy "tapi, tapi", miközben simogatta a melleimet, mert valamelyik nap mondtam neki, hogy ne tapizzon, nagyon nehéz volt nem felröhögni), akkor blogolok, hogy most automatikusan nyitotam meg az új bejegyzést. hiányozni fog mások napi-kétnapi bejegyzése is, én nem olvasok olyan sok embert, hogy ne tudtam volna minden nap elolvasni őket. sokkal interaktívabb is lett, érzésem szerint, a blog-élet (és most nem csak az ide érkező kommentekről beszélek, amiket kösziii), több az egymásra való reflektálás, és ezt is izgi volt outsiderként követni.

ami viszont siralmas, hogy elmentem tegnap a westendbe átvenni egy csomagot (najó, egy massimodutti nadrágot meg felsőt), és gondoltam, hogy nézek valami ruhát a közelgő mindenféle karácsonyi bulikra, nehogymár valami olyanban kelljen mennem, amit mindenki ismer (amióta szültem, konkrét ruhát vagy szoknyát tényleg nem vettem, ami tőlem teljesen szokatlan), first world problem a köbön. és oké, csak a zarába mentem be, de hát az a felhozatal valami siralmas volt. kínomban felpróbáltam azért néhány ruhát, az egyik még egész oké is volt, de aztán észhez tértem, hogy komolyan kiadok-e majdnem húszezret csak azért, hogy valami újban parádézhassak, ami nem is tetszik igazán. micsoda felnőtt gondolkodás, i know.

döbbenet, hogy még mindig mennyire el tudnak vinni a külsőségek, és hogy komolyan agonizáltam ezen, hogy akkor most egy régi rongyomban kell megjelennem. és ami még nagyobb döbbenet, hogy ez mennyire egy reflex nálam, és amikor sikerült jobban beleengednem magam, akkor rájöttem, hogy igaziból semmilyen negatív érzéssel nem járna egy sima nadrágban és szép felsőben megjelennem, mert pontosan tudom, hogy senki nem ezt látja belőlem, ezt csak én látom magamból felnagyítva. 

viszont ami tényleg egy újabb felnőtt mérföldkő volt a héten az életemben (vicces ezeket ilyen nagy számként megélni anyukaként), hogy elvittem a kocsit téligumi-cserére. én, egyedül, egy szervízbe. szerintem lesírt rólam, hogy milyen büszke vagyok magamra, szóval már kezdem érteni a srác kedves-elnéző mosolyát. 

néha gondolkodom, hogy vajon miért gondolom magam kreatívnak, amikor egy csomószor totál ötlettelen vagyok. például itt van a nyakunkon ez az advent-dolog, és van is tervem, hogy milyen naptára lesz á.-nak, de igaziból az a pinterest ötlete, és nem az enyém, és ki lehetne találni hozzá játékos feladatokat-tevékenységeket is, de helyette itt blogolok ülök lustálkodva, kényelmesen kiürült fejjel, és a nemrég befejezett regény (az elieen voltam-ra esett a választásom az új szerzemények közül) körül kalandoznak a gondolataim (de azt sem ilyen kreatív továbbgondolósan kell elképzelni, csak a karakterek fantáziaképét engedem ide-oda sodródni bennem). persze, egy-egy már kitalált ötlettel imádok pepecselni, és minden évben én írom a thanksgiving menükártyákat, minden évben kicsit újféle dizájnnal, de hát ez még eléggé messze van a valódi kreativitástól. miközben úgy szeretnék olyan anyuka lenni, aki mindenféle emlékezetes és cuki dolgokat talál ki - egyelőre azzal nyugtatom magam, hogy a 15 (majdnem 16) hónapos még talán nem ezt fogja hiányként őrizgetni.

tegnap annyira klassz volt a hóesés, szerintem én jobban élveztem, mint á., ő inkább addig lelkesedett csak, amíg az egyik ablaktól a másikig rohangászott, mutatva, hogy minden oldalon esnek a "hópi"-k. elcsúszkáltunk a babakocsival a védőnőhöz (mondanom sem kell, hogy el volt olvadva a gyermektől, én meg konkrétan elbőgtem magam, amikor a végén a védőnő megkérdezte tőle, a jutalommatricára mutatva, hogy és ez mi?, ő meg rávágta - helyesen -, hogy kata = kacsa. teljesen összeszorult a szívem a gondolatra, hogy belőlünk van ez a fantasztikus kedves-okos-huncut lény). hazafelé már akkora pelyhekben esett, hogy azt tényleg lehetett is hónak nevezni, aztán á. egy kertben eltanyálás kapcsán rájött, hogy hát, ez hideg, és akkor megsértődött, és akkor bejöttünk inkább. kesztyűt nyilvánvalóan nem enged a kezére húzni, jó, mondjuk én sem annyira szeretem. 

úgyhogy, helló, december, igaziból eléggé várlak.

ma van az utolsó blogvember nap (illetve én egy nappal később szálltam be, szóval még van hátra egy), és tökre örülök, hogy megláttam i.-nél, és belevágtam. szerintem öt napnál többször nem hagytam ki, amivel teljesen elégedett vagyok - és azzal meg pláne elégedett vagyok, hogy nem törekedtem mindenáron a maximalizmusra (nyilván azon az öt napon is tudtam volna egy pár sornyit firkantani, de nem éreztem a flowt, és ezt megengedtem magamnak). nem tudom, hogy ez a sok év terápiának (és önterápiának) vagy egyszerűen az ún. öregedésnek köszönhető, talán mindkettőnek. nem érzem magam öregnek egyáltalán, és valószínűleg még sokáig nem is fogom (mondjuk hetven éves koromig? - az még majdnem még egyszer annyi, mint amennyit már éltem), de azt nagyon is érzem, hogy mennyivel nehezebb volt huszonévesnek lenni, legalábbis nekem. akkora viharok tomboltak, és annyira sci-fi volt, hogy valaha tényleg békében leszek önmagammal, aztán tessék. a legjobban, azt hiszem, annak örülök különben, hogy a hátam mögött hagytam az önértékelési problémái miatt sokszor kifelé ítélkező, pontosabban, könnyen ítélő énemet. nem mondom, hogy néha nem jelenik meg hirtelen valakiről egy-egy vélemény a fejemben, de ha ilyen van, azt inkább figyelmeztetésnek veszem, semmint készpénznek. ahogy pipp és polli mondaná a mese végén: éljen!

és még nagyobb éljen, hogy ellie újra blogol. bő évtizeddel fiatalabb ő is nálam, mégis, amikor sok évvel ezelőtt a blogját olvastam, nem egyszer volt az az élményem, hogy ezt én is írhattam volna annak idején (ha fióknapló meg depresszív versek helyett blogot írtam volna tizenhét-tizennyolc évesen, ha lett volna ilyen szintetizáló képességem, ennyire tág látószögem). szóval, kicsit nosztalgia, kicsit meg ilyen intellektuális váó-élmény - a legtöbb, amit a blogolvasás adhat, számomra.

azt hiszem, irigykedem kicsit azokra, akik brandet tudnak abból az univerzális élményből építeni, hogy anyák lettek, és a kötődő nevelés iránymutatása szerint igyekeznek élni a mindennapjaikat, közben felfedezve az ezen mindennapokat megkönnyítő varródanit meg ringatót meg adamo hintát meg ikeás kisvonatot - szóval lényegében a saját gyereküket. és itt most nem azokról a - számomra pozitív és kifejezetten hasznos - edukatív oldalakról beszélek, amit olyan (zömében) nők csinálnak, akiknek ez valamilyen formában a szakterületük, és mellette még anyák is, meg nem is az ottannáról, akinek lényegében semmit nem változott a tevékenysége, csak időnként kitesz gyerekkönyves posztokat is (sokszor talán az olvasói lelkesedés hatására). hanem arról, aki előtte még csak ún. influenszer sem volt, vagy aki ugyan az volt, de teljesen más témában, és csak a szülése után nyergelt át, azóta viszont szinte kizárólag gyerekes kontentjei vannak. 

ami ebben számomra irigylésre méltó, az elsősorban a magabiztosság, amivel bíznak abban, hogy a gyerekükkel töltött rögös és csodás kalandjaik érdekelnek másokat. amikor érzékeltem magamban ezt az irigységet-vágyakozást, akkor oda jutottam, hogy bennem valószínűleg meg egy túlságosan ellenkező előjelű hit van azzal kapcsolatban, hogy alapvetően miért érdekelne bárkit á. vagy a közös életünk. és ez bennem nem egy ilyen keserű, hanem egy teljesen természetes és rendben lévő gondolat, hogy attól még, hogy számomra jelenleg (és örökre, i guess) ő a világ közepe, attól még mások számára csak egy hozzám tartozó mellékszereplő. nyilván mesélek róla, ha kérdeznek, abszolút örömmel, de magamtól nagyon ritkán szoktam bárkinek bármit. ebben ott van egyfajta tapintatosság is, mivel a barátnőim többsége nem gyerekes, és vannak köztük, akiknél ez érzékeny téma, szóval ott tényleg mindig kivárom, hogy ők közeledjenek (mármint á.-hoz, a kettősünkhöz, nem pedig hozzám, abban a korábbi önmagamhoz hasonlóan kezdeményező próbálok lenni). ahogy most leírtam ezt, döbbenek rá, hogy mennyire ez a fő ok, ami visszatart a lelkes csacsogástól, és hogy még ebben a témában is mennyire hat rám e., az ő mondatai, amikben felrótta nekem, hogy milyen könyörtelenül részletesen számoltam be neki a terhességemről anno. hogy hiába tudom magamról egészen biztosan, hogy minden porcikám fájt érte onnantól, hogy megéreztem á. létezését, és minden porcikám szerette volna őt megkímélni a fájdalomtól, amiben ő konstans élt, mégis, ő abból a disszociatív tudatállapotban töltött, rettenetes beszélgetésből, amit már nem lehetett egyszerűen hova halogatni, ezt a következtetést vonta le. szóval, azt hiszem, ettől a vádtól védem magam, és védtem már a terhességem alatt is, amiről szintén óvatoskodva beszéltem csak. és egyébként meg mennyire, de mennyire fantasztikus volt, és milyen gyönyörűnek láttam magam, tejóég. igaziból durva, hogy erre most, a blogomon jövök rá frankón, pedig csak egy provokatív posztot akartam írni így a blogvember végén, és nem történt velem semmi említésre méltó tegnap (kivéve, hogy majdnem kimentem n.-ért a reptérre, pedig csak csütörtök éjjel jön).

a másik, amit irigylek, az a számomra teljesen felfoghatatlan tény, hogy ezért mindenféle juttatásokat  lehet kapni, és ha teljesen őszinte vagyok magammal, akkor nagyon tudnám élni, ha én is ingyen kaptam volna meg mondjuk a gyönyörűséges adamo hintánkat, és mások ilyen nyíltan kíváncsiak lennének a véleményemre a termékeikről. 

(amúgy azt azért hozzáteszem, hogy az minden ilyen insta-profilban nagyon szimpatikus ráadásul, hogy a gyerekek nem kerülnek valódi megmutatásra, tehát nem azokról a - jellemzően külföldi - mama-influenszerekről van szó, akik a gyerekükBŐL csinálnak brandet. az egy másik poszt lehetne, hogy az a trend mennyire ijesztő és szomorú számomra.)

valami furcsa lebegésben telnek az órák, nem nagyon tudok számot adni, tegnap is mi volt a munka után. ma a délelőtt kicsit rohanósra sikerült, de végül a terápiámra is odaértem a lerobbant hármasmetró dacára, és á. is megkapta az esedékes oltását. egyre nagyobb dráma kíséri ezeket az alkalmakat, nem is bánom, hogy a következő csak januárban lesz.

szerintem most épp egyikünk sem fertőző, el is kezdtem gyorsan programokat szervezni, olyan jó lesz találkozni emberekkel. a kisgyerekes-lét arra tanít, hogy mindenképpen ragadjam meg ezeket az alkalmakat, különben legközelebb jövőre látok bárkit élőben. közben alakul az ünnepi hangulatom is, a vintedről rendelt csúnya karácsonyi pulcsik férfi-tagja megérkezett a hétvégén, ma á. adventi lépegetőjét is megkaptam, mindjárt megyek, és előkeresem a tavalyi fényfűzéreket, a hétvégén pedig, nagyon remélem, hogy az adventi naptárat is összekreatívkodjuk majd n.-val. persze, szigorúan csak a masszázsom után.

fúú, annyira kíváncsi lennék, kik kezdték el olvasni a blogomat, aminek köszönhetően napi 300-400 közötti, vagy akár több az oldalmegjelenítések száma. én is rákattanok amúgy néha egy-egy blogra, és akkor elkezdem visszaolvasni az előzményeket évekre visszamenőleg, hogy kiderüljön, az illető hogyan jutott el oda, ahol most van. aztán néha elfelejtem lementeni az oldalt, és soha többet nem találom meg, na, az eléggé bosszantó (most pont van egy ilyen, de még nem adtam fel a reményt, hogy visszatalálok). 

különben a taknyosok házában minden jó, tegnap reggel á. teljesen fel volt pörögve, lehetetlen volt fél7-től visszaaltatni, dumált, mutogatott, nem volt mit tenni, indultunk megnyomni a kávégép gombját. egész gyorsan sikerült a parti maradékait eltakarítani - legalább kiélhettem a mosogatás-mániámat (tényleg nagyon szeretek, gyakorlatilag az egyetlen házimunka, amit örömmel csinálok, annyira meditatív). délután kivittem n.-t a reptérre, aztán két pipp és polli között igyekeztem haladni azzal a könyvvel, amit egy pszichológus kolléganőm írt, és irtóra furdalta már az oldalamat a kíváncsiság azok alapján, amiket hallottam róla (a nevét sajnos nem tudom leírni, mert akkor az is kiderülne, hogy én hol dolgozom, és azt nem feltétlenül szeretném). egyrészt nagyon bátornak tartom, hogy írt egy regényt, másrészt kicsit furának tartom a koncepciót, és kezdem érteni, hogy aki kolléga azt mondta, hogy elveszítette a fonalat, az miért is veszítette el. a könyv fele ugyanis "rendes" szépirodalmi mű, két szálon futó cselekménnyel, míg a másik fele egy terápiás folyamat esettanulmány jellegű leírása, nagyjából olyan stílusban, mint ahogy nekünk kellett írni a képzésen a dolgozataink kiemelt ülés című alfejezetében. szóval ez a rész inkább egy önreflektíven megírt terápiás jegyzőkönyv, ami persze izgalmas, csak tudom, hogy mennyi az ilyen szövegekben a terápiás ív kidobmorítása érdekében írt bullshit, valahogy nehezen áll össze egésszé, és hát, túl direktben érződik - legalábbis számomra - az, hogy a szerző itt most valami saját lelki anyagot szublimál épp. mindenesetre, kíváncsi vagyok, hova lyukad ki, aztán egyszer biztosan lesz alkalmam vele is beszélgetni róla, a találgatások meg közepesen rosszindulatú pletykák helyett.

huhh, teljesen elhavazódtam, a héten nekem is annyi szociális életem volt, mint a régi szép időkben, egészen feltöltődtem. ilyenkor kicsit tanácstalan vagyok, hogy tényleg hogyan is kéne nekiállnom önmagam megszeretgetésének, előbb az intro- vagy az extravertált énemet kéne kielégítenem. bár a kettő valószínűleg össze van kapcsolva, és bármelyik kap egy kis muníciót, elkezdem magam sokkal-sokkal jobban (azaz önmagamnak) érezni.

a hálaadás idén is szuper volt, persze, megint aggódtunk egy picit - megint feleslegesen - a kaja mennyiségén. ezt már biztosan írtam valamelyik évben, hogy van egy csomó barátunk, aki szinte az év eseményeként várja ezt a napot, és ez annyira megható és jóleső. á. minden várakozásunkat felülmúlta - teljesen jól elvolt, mindenki nevét megtanulta, és ide-oda sasszézott kíváncsiskodva az emberek között a kis űrhajós szettjében. képet, persze, konkrétan nullát csináltunk, annyira elvisz ilyenkor mindenkit az együttlét, és ez is annyira klassz. az este végén néhányan kikeresgélték a saját hálacetlijeiket a korábbi évekből, 2017-ben volt az első alkalom, már el is felejtettem, hogy olyan régen. és ezt ugyan idén nem írtam fel a hálalistámra, de igazán hálás vagyok ezért a 7 éves hagyományért, és hogy ennyi ember van az életemben-életünkben, akikkel jólesik együtt ünnepelni, és nem szab határt sem a kijárási tilalom, sem a kisgyerekes életmód.

a szerda egy feketelyuk, azon kívül, hogy voltam manikűrön, és megérkeztek a hm-es karácsonyfadíszek, meg az á.-nak vett 92-es ruhák. óriásinak tűnnek ezek a pizsamák csak úgy a kezemben, komolyan, mindjárt egyetemre megy a gyerek. olyan édes, nem magyaros hangsúlyozással beszél, mindig a második szótagokat megnyomva, és naponta bővül a szókincse. kicsit néha elszégyellem magam, hogy nulla fejlődésnaplót (vagy bármilyen naplót) vezetek róla, és jaj, hogy fogom ezt majd sajnálni húsz év múlva, már most fogalmam nincs, mi volt az első szava (de talán a "pa", méghozzá a pandára és a lámpára használva). aztán lehet, hogy nem, mindenesetre próbálok elfogadó lenni önmagammal, amiért ez valahogy nem fér bele a rutinomba. (itt azért megragadom az alkalmat, és megörökítem mindenki nagy örömére, hogy a héten az új kétszótagos szavai az a-pa, ma-mii, pan-daa, ba-ná(n), me-le(g) mellé a mál-naa, ba-ráá(t), di-nóó, hü-ni (= süni), ti-ta (= cica). meg mond még egy csomó olyan kétszótagosat, ami még nem teljes szó, és tényleg gyakorlatilag mindent ismétel utánunk, kis szajkó.)

tegnap egyébként oda-vissza 450 kilométert vezettem, lezajlott ennek a fiatal kollégámnak a temetése a nyírségben, egy nagyon személyes görög katolikus szertartás volt különben. nem igazán vannak szavaim arra, amit átéltem, nem is állok még készen írni róla. ezredkézből az enyém csak ez a fájdalom, mégis, alig elviselhető. néha olyan jó lenne, ha a professzionális falaim magánemberként is működnének. 

és hát, nem tudom, van-e bármi, ami többet ér most nekem annál, hogy mihelyt beléptem az átfagyott lábaimmal az előszobába, már hallottam á. tappancsait, ahogy robogott felém, és követelte az azonnali testkontaktot.

elmondani nem tudom, mennyire várom, hogy kialakuljon a közös családi immunitásunk, tejóég. egyelőre abban a fázisban vagyunk, hogy pattogtatjuk egymásnak ide-oda a kórokozókat, szóval most megint egyel taknyosabb vagyok én is, mint ami jó esne. nyafffffff. persze közben meg, sose legyen ennél nagyobb bajunk, mint hogy beköltöztek a házunkba az őszi-téli vírusok. 

tegnap megjártam a fogorvost is végre, nyár óta húzódott egy kezelés, ha minden jól megy, most már csak két alkalommal kell mennem. minden alkalommal sokkol, hogy mennyi autó van a városban, hogy ennyi ember ingázik napi szinten, vállalva ezt az idegőrlő csúcsforgalmat. hazafele mondjuk már klassz volt, mivel minden alternatívára dugót írt, ezért az általam ismert és kedvelt útvonalon jöttem, át az erzsébet hídon, és aztán végig a pesti rakparton. annyira szeretem a kivilágított budapestet, remélem előbb-utóbb á. is megszereti az autókázást, és akkor lehet vele is krúzolni.

közben megérkeztek a geopenes könyvek, el is kezdtem a nevem lucy bartont, nagyon tetszik eddig. a héten kábé minden nap jön csomagunk, kicsit kezd deja vu-m lenni, tisztára, mint az első covidos időszak, csak akkor a kórházi vizitek alatt kellett állandóan kirohangásznom az újabb ruhaszállítmányért. most legalább könyvek meg gyerekjátékok érkeznek főleg, bár most láttam meg "véletlenül", hogy a massimo duttiban is van black friday. ami egyben azt is jelenti, hogy a hétvégén hálaadááás! (mármint tudom, hogy csütörtökön van az amerikai thanksgiving, csak mi a gyerekes üzemmód miatt szombat délutántól tartjuk n.-val a saját verziónkat.)

végül a barátnőm is lebetegedett, amit egyfelől bántam, mert kinéztem két izgi éttermet is, egy marokkóit meg egy brazilt, másrészt így elmentem helyette moziba, amire már nagyon-nagyon régóta vágytam. a magyarázat mindenre című magyar filmet néztem meg, érdekelt a sztori, plusz egy másik barátnőm statisztált benne, és kíváncsi voltam az ő jeleneteire is. a végén megvártam, amíg megjelenik a neve a filmvásznon, hát, eléggé menő volt. mondjuk amúgy is nagyon szeretek az utolsó feliratig ott maradni a teremben, végighallgatni a zenét, hagyni lecsillapodni az érzéseimet. döbbenetes amúgy, hogy korábban sem voltam egy érzelemmentes valaki, de amióta szültem, brutális erővel tudnak megrázni képek, zenék. volt egy jelenet, amikor a főhős fiú teker éjszaka hazafelé, úgy nagyjából a lakásom környékétől le a rakpartra a bem téren át, aztán végig a duna mellett. na, hát én ott teljesen készen voltam. eszembe jutott az összes ottani biciklizésem, a suhanás, a zene a fülemben, a szabadság, az a teljes és végtelen és alulértékelt szabadság. bár most túloztam, mert nagyon is érzékeltem és értékeltem akkor is a szabadságomat, csak most mégis szíven ütött, hogy vajon lesz-e még ilyen. hogy vajon negyven évesen is lehet-e így száguldani majd egy sportbiciklivel a budai rakparton, elfeledkezve mindenről, ami nem a tekerés, ami nem a patetikus zene a fülemben. egyáltalán, el fogok-e tudni valaha - a jó értelemben - elfeledkezni arról, hogy gyereke(i)m van(nak). 

a másik jelenet az volt, amikor ugyanez a főhős fiú legalább indirekt módon bevallja az apjának, hogy - spoiler - valószínűleg mégsem a zakóján felejtett kokárda miatt bukott meg a töriérettségin, hanem full üres volt a feje és lefagyott. és egyre jobban belelovallja magát abba, hogy semmit nem ért ebből a tárgyból, hogy ő egy buta, hogy ő egy senki. és akkor az apjának is leesik, hogy ez a fiú most nagyon elveszett és meg van ijedve, átöleli, és közben szerintem eléggé meg van ijedve ő is végre a gyűlölködés és externalizálás helyett. nekem a bőgésig összefacsarodott a lelkem a gondolatra, hogy mi lenne, ha á. érezné magát így egyszer, ha ő gyötrődne így, ha ő sodródna a gyötrődése miatt egy hülye hazugságba. és tudom, hogy egy perfekcionista p**** vagyok, könyörtelen magas mércékkel és elvárásokkal, elsősorban önmagam felé - ez biztosan a blogon keresztül is átjön -, de én most mégis azt hiszem-remélem, hogy ha á. fagyna le az érettségin, akkor én arra lennék kíváncsi, hogy ő hogy van, és biztos lehetne a szeretetemben. (tudom, tudom, addig még lesz párezer drámai momentum az életünkben, ahogy én magamat ismerem.)

tegnap megejtettük a szokásos hétvégi látogatásunkat a papáéknál, ráadásul n. argentin pasija egyszercsak megérkezett a napokban meglepetésből, szóval ő is csatlakozott hozzánk, á. pedig megkapta élete első focimezét (éljen). azt leszámítva, hogy apám benyomott, mint az albán szamár (mentségére, hogy pénteken temették el egy nagyon jó barátját, akit én is nagyon szerettem - azon kevesek közé tartozott apám köreiben, akinek fantasztikusan szeretetteli és őszinte kisugárzása volt. nem mellesleg az ő első vizslájuk volt a mi vizslánk barátnője, és ők vállalták be kétszer is a vizslaalmot), tökjó volt, jó érzés családnak lenni, mégha teljesen irreguláris család vagyunk is. á. felfedezte a szekrénybe bújás varázsát, mondtam is neki, hogy ha elege van az emberekből (továbbra sem favorizálja a "nagy" társaságot), oda mindig elmenekülhet.  

este pedig - á. születése óta először - megpróbáltunk a tévén nézni filmet v.-ral. párszor felnyüszögött közben á. (pont a gyerekszobával határos falnál van a készülék), de szerintem az inkább a nátha, és nem a hangok miatt volt. 

szóval ilyen frenetikusan izgalmas dolgok zajlanak az életemben, meg hogy kiolvastam a bartis attila-könyvet, és mindjárt utolérem magam a fotóalbummal is, amit á. születése óta ragasztgatok kitartóan. ma viszont elmegyek vacsizni egy barátnőmmel. már ha ébren bírok maradni addig.

tegnap újult erővel dolgoztam, és most először éreztem azt, hogy mégiscsak el tud kapni ugyanaz a lelkesedés, mint az anyává válásom előtt, nem lesz itt baj. (annyit, de annyit agonizálok ezen, hogy vajon örökre elveszítettem-e a korábbi, szinte mindig 150%-on lobogó, nagyon lelkes, nagyon intenzív és - a jó értelemben - involválódó énem, de most épp arra jutottam, hogy nem, egyszerűen tényleg csak fáradt vagyok.) 

utána elloholtam a hm-be, mert természetesen előző nap elhagytam á. egyetlen sálját, és gyorsan venni akartam egy másikat. senki nem csodálkozik, i guess, hogy hamarosan egy teljesen felesleges lila telefontokkal, két sállal és három kesztyűvel á.-nak, egy garbóval és egy sapkával magamnak, valamint három csomag szépszalvétával gazdagabban távoztam a plázából. ráadásul pár órával később még a geopen könyvkiadó black friday-hirdetése is szembejött instagramon. azt már tényleg nem merem megmondani, hány könyvet vettem kettőnknek. (de a mumminok pl. 600 forintra voltak leárazva, mégis, ki, ki tudna ellenállni?!)

apropó, könyvek. elmondani nem tudom, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy ami kedvenc mesekönyveket á. durván amortizál (pepe, pipp és polli, kisnyuszi, tölgyerdő meséi), azokat ne vegyem meg még egy példányban. azzal áltatom magam, hogy a leendő tesó miatt tennék így, de hát kit akarok becsapni. nem tudom, milyen betegség ez (najó, de).

tegnap á. tornája előtt találkoztunk végre b.-val, amit már jó két hónapja szervezünk, csak valamelyikünknek mindig közbejött valami. most viszont mindenki közepesen egészséges, és időben el  is tudtam indulni, szóval beültünk a lui nevű kis kávézóba. annyira cuki az a hely, meg eleve, az egész szabadság tér-környéket nagyon szeretem a varázslatos szecessziós épületeivel. persze, a kis túrós-vaníliás táskámat végül nagyrészt á. pusztította el - cserébe, ha szakaszosan is, de tudtunk némi felnőtt beszélgetést folytatni. b.-nak nemrég kérte meg a kezét a pasija, most lett kész a gyönyörű jegygyűrűje, és erről mesélt főleg, meg hogy a hétvégén párizsban voltak ünnepelni. ő mostanában a harmadik barátnőm, aki felnőtt fejjel jár először párizsban, és teljesen beleszeret, szóval erősen gondolkodom, hogy mégiscsak meg kéne nézni újra nekem is friss szemmel. májusban lesz az esküvőjük, kifejezetten szűk körben - nagyon cuki volt b., amikor ránézett á.-ra, és leesett neki, hogy ők bizony gyerekekkel sem számoltak. gyorsan megnyugtattam, hogy én is inkább azzal számolok, hogy addigra ellesz egy fél éjszakát a nagyival, és lehet egyet nélküle partizni.

szívemből írt i., milyen jó is nem mindenáron megfelelni a külvilágnak, amellett, hogy továbbra is örülök, hogy a napok többségében eddig sikerült időt találnom az írásra. kedden délelőtt végre eljutottunk á.-nal foglalkozásra, mondjuk ezt kevésbé szeretem, mint a ringatót, több a nagyon állandó elem és ismétlés, és valahogy ennek a foglalkozásvezetőnek sokkal tanultabbnak tűnik a lelkesedése, mint a másiknak. utána megnéztünk egy játszóházat, ahova már m.-nék is jöttek, úgyhogy jól megbeszéltük, hogy szerintünk itt az újabb szeparációs szorongásos hullám, yay. gyakorlatilag csak teljes testkontaktban lehet bármit is csinálni, á. azt találta ki újabban, hogy amikor a földön ülve mesélünk, a lábaimat is beigazítja úgy, hogy teljesen körbeöleljék őt. ez, amennyire szívmelengetően hangzik, legalább annyira fárasztó, tényleg egész nap nincs megállás, és minden egyes elválás királydrámává fajul: nem akar elindulni nélkülem az apjával a játszótérre, nem akar a szobájába bemenni az apjával nélkülem, nem beszélve arról, amikor én csukom magamra a fürdőszoba ajtót vagy mennék el valahova. természetesen mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig, csak minden háromszor annyi energiába (meg időbe) kerül. 

képzelhetitek, hogy az ilyen napok után hatványozottan esett jól tegnap este elmennem fanni új kollekciójának a bemutatójára (annyi pénzt hagytam már nála gyűrűkre, hogy mindig elhív). jött velem n. is, úgyhogy miután a biztonság kedvéért vettem még két gyöngyös gyűrűt, és kellőképpen a fejünkbe szállt a pezsgő, átültünk még a pitpit nevű helyre kajálni. az emúlt egy hétben alig volt étvágyam, ennek köszönhetően most is bőven szint alatt teljesítettem, és az üveg cavából is inkább csak n. ivott, de így is nagyon klassz kulináris élmény volt. az étterem amúgy a padrón gazdáinak a második gyereke, és egy olyan gyönyörű épületben van az ötpacsirta utcában, hogy mindenképpen meg szeretném nézni világosban és kiülős időben is majd.

tegnapra egyébként már á. is elkezdett köhécselni, meg estére hőemelkedése lett kedden és tegnap is, úgyhogy megkértem v.-t, hogy vegyen ki pár nap szabit, mert én zsinórban a harmadik őszi betegséget egyszerűen fizikailag nem bírom végigcsinálni egyedül, pláne úgy, hogy eléggé messze vagyok még én is a gyógyulástól. még jó, hogy eléggé laza a munkahelye, és ő sem az első kisgyerekes években akarja megváltani a világot.

amikor átmegyek apukámék házába, sokszor eszembe jut anyukámnak az a, válás után többször elhangzott mondata, hogy de hát nektek mindig az lesz, ahova hazamentek. és bár ezt továbbra is az ő belső békétlenségével hozom összefüggésbe, teljesen egyetértek vele. sosem jut eszembe (de szerintem n.-nak sem) az ő lakásába "menekülni" ilyen-olyan okokból kifolyólag, pedig a mostani otthonunkhoz még közelebb is lenne, és amúgy szeretem, nagyon szép világos, meleg (az én ízlésemnek persze túlzsúfolt mindenféle mütyűrökkel, de ez részben apáméknál is igaz). és ezt nem lehet csak a kerttel (pláne most, hogy mi is házban élünk) vagy a vizslákkal (mondjuk ők azért elég nagy húzóerő) magyarázni, egyszerűen tényleg az van, hogy a világ legtermészetesebb dolga ott meghúzódni akár csak pár órára. pedig híre-hamva sincs már a gyerekszobáinknak, az enyémből gardrób-raktár lett (tényleg hihetetlen mennyiségű holmit halmoznak fel apukámék, és az emeleten gyakorlatilag állandósult a kupi), n.-éból pedig aktuálisan épp unoka-szoba.

egyszóval, szeretek ott lézengeni, tegnap délelőtt picit zongoráztam is, de főleg a vizslákkal hesszeltem a nagyágyon (ez milyen vicces, hogy még mindig nagyágynak hívom a szülői ágyat, mint kiskorunkban) gyógyulás címszó alatt. amúgy tényleg gyógyultam is, tegnap először nem volt hőemelkedésem! úgyhogy, bár a köhögés továbbra is undorító, talán mégsem kell még nekrológot írni, megmaradok.

a tegnapi egészségügyi sétám az aldiba vezetett, és a tervezett gyümölcslevek és chips (igen, most épp csak ezt kívánom - én nem tudom, miféle kórokozó ez) mellett vettem egy cuki csokor rózsát is. v. szokta mondani, hogy ő azért vesz nekem néha virágot, mert amikor megismert, akárhányszor átjött hozzám, mindig volt virág a konyhaasztalon. szóval most a m.-től kapott liliomok mellett rózsáim is vannak, és nagyon jól esik rájuk néznem.

ugyanez a barátnőm (mármint m., akivel egyébként általános iskola óta vagyunk jóban, és akinek az apukája pedig anyukámmal járt egy osztályba, méghozzá ugyanabban az általánosban) tegnap rámírt, hogy mit mondtam, mikortól is tudok elutazni? (azaz mikor tervezem elbúcsúztatni á.-t a szopizástól.)

úgyhogy az van, hogy valószínűleg megyünk három napra ciprusra január végén. egyelőre kicsit sci-finek tűnik, de azért már elkezdtem nézegetni airbnb-n a szállásokat.

tegnap elvonszoltam magam a közeli plázába, ahová sose gondoltam volna az elmúlt években, hogy valaha fogok még járni, de egyébként ez volt életem első plázája még gyerekként, és akkor nagyon menőnek tűnt, és volt középen a földszinten egy koripálya, ahol szinte mindig kevesen voltak, és lehetett nagyokat siklani. itt sikerült egyszer úgy fenékre esnem, hogy elrepedt a farokcsontom, ami után még évekig sajgott bizonyos testhelyzetekben (amire igaziból baromi büszke voltam, hogy nekem milyen maradandó harci sérülésem van, egy tizenegy évesnek sem volt ilyenje a környezetemben!).

mivel szinte mindent online vásárolok, most szembesültem csak azzal, hogy közeledik a november közepe, azaz a karácsony. mondjuk én tényleg nagyon szeretem ezeket a csöpögős christmas playlisteket, így abszolút megihletődtem a santa claus is coming to town hallatán, vettem is gyorsan pár újabb felesleges és annyira giccses, hogy az már szép karácsonyfadíszt a tigerben. a patikában - ahová tulajdonképpen mentem - felvásároltam a mindenféle szoptatáskompatibilis köhögéscsillapító cuccot, illetve szembemenve azzal az alapelvemmel, miszerint antibiotikumot csak akkor, ha egészen biztos a felülfertőződés, kiváltottam egy dobozzal abból is. beismerő vallomás önmagamnak, hogy meglehetősen meg vagyok ijedve a nulla javulást mutató tüneteimtől. 

testem állapota stagnál, amit napközben egész elfogadóan viselek, éjjel viszont eléggé tudok haragudni. sokkal rosszabb a köhögés miatt nem aludni, mint egy kisbaba miatt, ezt most van szerencsém a saját bőrömön is összehasonlítani.

de ennyit az önsajnálatról, mert mindennek dacára a tegnap tökjó is volt: hosszú idő után először tőlünk homeoffice-olt n., és egyszerűen pocsolyává olvadok, amikor á. azzal kel a délutáni álmából, a szemei még keresztbe állnak, azt se tudja, melyik bolygón van, hogy no, no, és mutogat kifelé, és menni kell megnézni, hogy itt van-e még a nappaliban a nagynénje. volt egy elég hosszú időszak, amikor nehezen fogadta őt el (végül arra jutottunk, hogy a túlzott hasonlóságunk zavarhatta össze, és sokat segített, amikor n. elkezdett szemüveget hordani a velünk töltött idő alatt), és ugyan végig tudtuk, hogy ez csak egy átmeneti fázis, annyira örülök, hogy átléptünk ebbe az újba. mindig is szerettem, amikor két számomra fontos ember kedvelte egymást is - hát ez most egy teljesen új szint.

közben olvasom szorgalmasan a többi blogvembert, és adri bejegyzése kapcsán csomót gondolkodtam a kommentelés jelenségéről. én nagyon-nagyon ritkán kommentelek, és ezen is lehetne agyalni, hogy ha igen, azt mi hívja meg. általában egyébként az, hogy személyesen ismerem az illetőt, vagy ha nem, akkor a téma miatt érzem nagyon megszólítva magam, elsősorban szakemberileg. ahogy visszaemlékszem most, az elmúlt egy évem idegeneknek adott hozzászólásai szinte kizárólag ebből a kategóriából kerültek ki, és nem egyszer pont az előző kommentek váltották ki belőlem a megszólalhatnékot, ahogy azt érzékeltem (persze, ez is szubjektív), hogy harapódzik el egy-egy, amúgy is meglehetősen szenzitív és önfeltáró téma. ez nyilván a saját küldetéstudatomról szól, emiatt tényleg alaposan megfontolom, hogy az illető számára lesz-e hozzáadott értéke. egyébként is, azt hiszem, nagyon nehéz jól kommentelni, és irtó könnyen megy félre a legtisztább jószándék is.

de amin most gondolkodtam, az inkább az volt, hogy vajon hogyan alakul az, hogy egy blog meghívja a kommentelést vagy sem. válaszom nincs, csak azt tudom, hogy például az enyém nem egy kommentelős blog, hiába önboncolgatósak a bejegyzések sokszor, talán túl homályosak, sokszor - főleg régebben - csak egy-egy pillanatot, hangulatot ragadnak meg. bár nem hiszem, hogy ez lenne a kizárólagos ok. talán van olyan, hogy kommentelős olvasótábor és kevésbé/nem-kommentelős olvasótábor (?). talán bennem van valami, ami ahogy irl, úgy itt is azt az érzést kelti, hogy nincs helye egyéb véleményeknek (?). bár ez sem feltétlenül igaz, mert a való életben azért elég sok olyan embert ismerek, aki gondolkodás nélkül eszmefuttat egy-egy döntésem kapcsán. szóval passz. az biztos, hogy a kommentelés számomra egyáltalán nem egy ilyen pozitív-negatív póluson elhelyezkedő dolog, bár tény, hogy nem is tudom, mihez kezdenék, ha hirtelen elkezdenének érkezni a tömeges hozzászólások. 

tegnap reggel még volt valami rekedtes hangutánzatom, aztán délre az is elveszett. á.-t szerencsére nem zavarja, hogy csak suttogva tudok neki mesélni, azt mondjuk kevésbé értette, hogy miért nem éneklem neki a dalokat, amikor kéri. nem tudom, voltam-e már valaha ennyire rottyon, mindenesetre most eléggé sajnálom magam.

viszont ez a blogvember több dologra is ráébresztett. egyrészt, hogy tudok keríteni időt az írásra, ha van motivációm, másrészt, hogy csomó mindenről esik jól így hangosan gondolkodni. arról nem is beszélve, hogy tényleg tökjó látni, hogy mennyien írnak újra rendszeresen, olyan mintha sok-sok netflix-sorozatot néznék egyszerre.

egyébként nonszensz, de amióta beteg vagyok, kábé semmi étvágyam, kivéve az olyan elvetemült dolgokra, mint csokis fánk meg nesquik-müzli. biztos mindkettő tele van vitaminnal.

abszolút túlélő üzemmódban nyomom kedd óta, igaz, még 36 évesen is olyan nehéz felfogású vagyok, hogy simán két napba telik elfogadnom, hogy most tényleg nagyon beteg vagyok, és a tüneteim nem csak az idegek játéka (ahogy z. hívta mindig a különféle pszichoszomatikus panaszokat). valószínűleg nagy ötlet volt a láztalan, közepes közérzetű reggelen felbuzdulva kimenni játszótérre a hatalmas szélben, pláne, hogy á. eleinte teljesen kivolt tőle, és csak bújt hozzám (azt mondanom sem kell, gondolom, hogy rajtunk kívül egy lélek sem volt), úgy hintáztunk vagy húsz percet, hogy ült az ölemben, amíg elénekeltem neki a fél repertoáromat. mondjuk legalább pótoltuk a betegség miatt kimaradt ringatót. aztán persze belejött a rohangászásba, valamiért most a "dombokra" flessel, le-föl, le-föl (csak ő mindkettőt le-nek mondja, mert az f betű még annyira nem megy). mire hazaértünk, természetesen már lázas voltam, de még akkor is próbáltam magam meggyőzni, hogy pikk-pakk elmúlik, és másnap megyünk tornára, a klienseket sem kell lemondani stbstb. 

délután megint jött anyukám tehermentesíteni, ezalatt én letudtam pár telefont. még mindig nehéz elhinnem, hogy nem csak a lázálmaim része, de a főnővérünk felhívott kedd este, hogy meghalt egy kollégánk. egy 26 éves srác, aki évek óta segédápolóskodott az orvosi egyetem mellett, az egyik nagy kedvenc nővérem unokaöccse. évek óta együtt bandáztunk a tiszánál abban a pár napban, talán 2-3 éve volt az, hogy amikor az úttalan köves-kátyús utakon bepánikoltam a jaguárral (én voltam az egyik sofőr, ő a másik, nekem az volt az egyik első komolyabb vezetésem back up nélkül), akkor teljes nyugalommal beszállt mellém, nem engedte, hogy átadjam a volánt, és kihozott - a hisztériámból meg az útszakaszról is. akkor beszélgettünk először hosszabban (előtte szerintem nem mert hozzámszólni, olyan kis csendes, udvarias volt), és mivel kacsingatott a pszichiátria felé, leadtam neki a lelkesítő beszédemet gyorsan. emlékszem, főleg arról kérdezgetett, hogy én hogyhogy szeretem a borderline-okat, arról beszéltünk hosszan, aztán a pszichoterápiákról, áttételről, viszontáttételről - tényleg annyira szeretem ezt a szakmát, na. elég meggyőző lehettem, mert a nagynénje pár hónappal később mondta, hogy most már egyértelműen a pszichiátriát választotta g.. aztán idén augusztusban találkoztunk megint, és nem volt kérdés, hogy valami nagy baj van, kívül-belül megváltozott, tényleg még a mostani egocentrikus világomban is megijesztett. próbáltam kérdezgetni, de csak annyi derült ki, hogy halasztott az egyetemen, és talán majd idén folytatja. nem volt mit tovább feszegetni, se a helyzet, se a mi kapcsolatunk nem engedett több rámenősséget, talán ha ott aludtam volna én is, de hát rongyoltam haza szoptatni. írtam neki utána egy üzenetet, hogy tudom, hogy nem állunk egymáshoz közel, de látom, hogy van valami, és amikor elkezdtem dolgozni, megtapasztaltam pár ilyen nagyon káros félrenézést, és megfogadtam, hogy én ezt nem fogom csinálni. sose nézte meg ezt az üzenetet, és közben a többiektől megtudtam, hogy bármi is van vele, teljes tabu fedi, ő és a nagynénje is elzárkóznak mindenféle kérdések elől. ötleteim vannak, részleteket nem tudok, de az biztos, egészen biztos, hogy ilyennek nem szabadna megtörténnie. gyűlölöm a stigmákat és gyűlölöm a titkokat, és igen, mindez néha túl őszintévé és nyílttá tesz, ami miatt veszítettem már el barátságot, és ami tudom, hogy sokszor nehéz v.-nak is, de egyszerűen nem tudok jobbat. egyetlen nagy titkom volt anno, b., amit ő kért (követelt ultimátumként), és én engedelmeskedtem, döbbentesen hosszú időn át. eléggé tönkre is mentem bele, szóval nem, nem, sosem*.

*: idézet az ibusár című parti nagy lajos darab egyik dalából.

szóval tegnap durva torokfájással ébredtem, aztán már miközben úton voltam a terápiámra, éreztem, hogy megy fel a lázam. valószínűleg nem függetlenül ettől, végigbömbiztem az ülés első felét, néha teljesen reménytelen párkapcsolati analfabétának érzem magam, és közben persze haragszom is magamra, amiért nem tudok nagyvonalúbb lenni, amiért még mindig olyan könnyű benyomni a triggerpontjaimat. 

valahogy hazavonszoltam magam, aztán a nap további részét lázködben töltöttem, szerencsére á.-nak elég volt, hogy mesélek meg a földön játszom vele, aztán jött anyukám is segíteni. az esti rutinban pedig cseréltünk v.-ral, valószínűleg két lépést sem tudtam volna tenni a rámkötött 11,5 kilóval, szóval a fürdetés után nemes egyszerűséggel kivontam magam a forgalomból. ilyenkor nagyon érzem amúgy, hogy mekkora mázlista vagyok, egyrészt, hogy anyukám a munka ellenére is ennyire elérhető és lelkes, másrészt, hogy az elejétől figyeltünk arra, hogy bizonyos rutinok ne csak hozzám kötődjenek, így egy ilyen vis major esetén sincs komoly fennakadás. mondjuk most reggel a szokásosnál is hosszabban bújt á., alig tudtam otthagyni az ágyban, szóval gondolom, ez az ára a tegnap esti "szabadságomnak".

amúgy annyira jó, hogy kedvenc olvasós influenszeremnek egy bő fél évvel idősebb kisfia van, mint á., mert így mindig jönnek a szuper ajánlások. most is fellelkesültem, hogy alábbhagyott a fejfájásom, és gyorsan vettem pár új könyvet. elvileg á.-nak, gyakorlatilag legalább felerészben magamnak. (azt mondtam már, hogy a jelenlegi szókincsében a könyv szó is szerepel? aaannyira odáig vagyok ezért is.)

tegnap csak egy reggeli kliensem volt, úgyhogy utána elmentem reggelizni a panini helyén nyílt noah nevű helyre. ettem már izgibb bundáskenyeret életemben, de á. születése óta mindig szuper élmény egyedül enni nyugiban egy szépen terített asztalnál. 

megpróbáltam délután levágni á. haját, mert már kriminálisan a szemébe lógott - alvás közben még csak-csak hagyta, de amikor ébren szerettem volna rajta igazítani, mintha a bőrét nyúztam volna, úgy visított. úgyhogy a fodrászok egy darabig még biztosan nem belőlünk fognak meggazdagodni. aztán voltunk a fancynek kikiáltott távolabbi játszótéren m.-ékkal, á.-nak elég hosszú idő kellett, hogy az új terepen feloldódjon, de a végére azért sikerült az összes kaput és ablakot legalább ötvenszer kinyitni-becsukni. m. már a második babáját várja (a fiúk egyidősek), és nem mondom, hogy nem irigylem. két éve kábé ilyenkor estem teherbe, szinte hajszál pontosan ugyanígy volt a ciklusom, és meglehetősen sokat álmodoztam már arról, hogy milyen szép lenne, ha most foganna a tesó is. viszont ma olyan brutális torokfájással ébredtem, aztán pár óra múlva megérkezett a brutális láz, hogy tartok tőle, idén tényleg csak a covid-tesztem lehetne pozitív novemberben. 

mintha az immunrendszerem szabadságot vett volna ki. nyaff.

tegnap reggel vasárnapi chill helyett elrongyoltam kozmetikushoz (kivételesen nem ő volt jófej a kisgyerekes időpontegyeztetési nehézségek miatt, hanem neki jött így ki a lépés, és én vállaltam be). valahogy még a zuhogó esőben is szépnek láttam a környéket, a mindenféle színes leveleket, pedig ez ritka, hogy az ilyen napokat tudjam értékelni. mondjuk az kevésbé volt szerencsés, hogy így a fiúk nem tudtak sehova menni, és nem igazán volt olyan egyedül-időm, amire, ugye, baromira ki vagyok éhezve. persze, cuki, ahogy á. minimum tíz percenként kirongyol hozzám a nappaliba odabújni vagy mutatni valamit, de kicsit mérges vagyok közben v.-ra, amiért túl nagy erőfeszítéseket nem tesz a lekötése érdekében. 

belső puffogás helyett, úgy döntöttem, ezt most megpróbálom neki szavakba önteni, mert igaziból visszatérő probléma (értsd: minden este, amikor ő egyáltalán otthon van, és nekem lenne az a kb. egy-másfél óra szabadidőm, az úgy telik, hogy ha nem vonulok el a pár négyzetméternyi hálóba vagy húzok el otthonról - ha kell, ha nem -, akkor végül feladom az olvasást/emailezést/bármit, és megyek tornyot építeni vagy pepe-könyvet nyomogatni. amibe ráadásul ő nem is csatlakozik be, ami számomra annyira érthetetlen, hogy emiatt zavarba ejt, és tök nehezen teszem szóvá). úgyhogy á. alvásideje alatt dumáltunk, amúgy is volt pár dolog, amit szerettem volna átbeszélni. sokszor érzem azt ugyanis, hogy "ügy" van olyan helyzetekből, amikből nem kéne (pl. szólok, hogy adjon overált á.-ra, mert az esős nap végén biztosan vizes lesz a homok a játszótéren). és ezerszer megvitattuk már, hogy ezek zömében az ő belső köreiről szólnak, hogy mintha mindent kritikaként magára venne, de akkor is baromi nehéz, hogy azt érzem, jobb lenne nem szólni (viszont akkor elviszi alulöltözötten az épphogy gyógyult gyereket), mert ha szólok, abból sértődés lesz. néha olyan, mintha két gyerekem lenne, a dackorszak felé vészesen haladó á., és a kamasz-ellenállásban folyamatosan velem harcoló v.. na, most jól idehánytam a szennyesünket, bevallom, jól esett. sokszor úgy érzem, minden maradék energiámat felemészti ez a dinamika, amiben én kezdeményezek, jutnak eszembe ötletek, szólok dolgok miatt, ő pedig személyes támadásnak vesz szinte mindent. pár tényezőt már sikerült korábban átbeszélnünk, hogy mi triggereli különösképpen, csak így meg mintha folyamatos kontrollban levést és nem emberi, nonstop reflektivitást igényelne az, hogy a megfelelő időben és megfelelő módon fogalmazzam meg számára a dolgokat. mindezt egy meglehetősen kiszámíthatatlan és sok spontanetiást igénylő időszakban. de tegnap erről is beszéltünk, és most bízom benne, hogy sikerült megint közelebb hozni egymáshoz az igényeinket.

délután n.-val mentünk agyagozós workshopra, teljes izgatottságban voltam már délelőtt, hogy melyik mintákat válasszam ki az ezerből, amikbe beleszerettem pinteresten. aztán picit csalódás volt, hogy itt most csak lapostányérokat lehetett csinálni, és ez az engobe nevű technika egy csomó mintához nem is volt alkalmas, de aztán belelkesültünk mindketten. szerencsére amorf formájú tányérokat "szabadott" gyártani, és végül én mindre szabad kézzel festettem (a többség - szerintem rajtunk kívül mindenki az ott kapott mintákat használta), és annyira jó volt, hogy picit sem zavart, hogy tökéletlen lett mind. a végén vicces volt, hogy a workshopot vezető csaj visszaküldött mindenkit sorban, hogy még simogassuk le a széleket, amíg tükörsima nem lesz, én meg mondtam, hogy én szeretném megtartani ezeket a hibákat. látszott rajta, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül engednie (a pár évvel ezelőtti énem is sikítozott volna), de hát mégiscsak én voltam a fizetős kliens. olyan felszabadító egy kicsit kevésbé perfekcionistának lenni.

végül 45 perc alatt átértünk apámékhoz, az első 450 métert nagyon ügyesen sétálta le á., aztán egy ponton megunta és sztrájkba lépett, így mondjuk viszont haladtunk. a villamoson végig illedelmes kisifúként ült az ölemben, teljesen elbűvölve ezzel a néniket és bácsikat. ilyenkor nem jön rosszul, hogy meg van illetődve az idegenektől, eléggé parázom ugyanis a nyilvánosan zajló akaratmegnyilvánulásaitól (ki mit fog gondolni, gáz anyának tartanak majd stb. hülyeségek). mindenesetre tökjó élmény volt az egész, annyira klassz, hogy neki még minden kaland, egészen más szemmel ülök így én is a 14-es villamoson.

a papáéknál kaptunk finom rántotta-reggelit, szerencsére á. is imád enni, sőt, igaziból az egész család azon röhög, hogy minden második fotón éppen eszik. aztán megérkezett n., majd délután d. is, és ezek mindig olyan jó hangulatú napok (leszámítva, amikor apám beszólogat a.-nak, de szerencsére ezeket a helyzeteket egyre jobban le tudom pergetni magamról, és már nem érzem feladatomnak megvédeni a.-t). d. nemrég egy nagyon durva fogyáson ment keresztül, amit az elmúlt években sok-sok ezzel kapcsolatos kudarc, és következményes bénultság, önutálat és depresszió előzött meg. mindig ő volt a nemtitkolt kedvencem a családból (mármint a. két fia közül), és annyira jó látni, hogy segít neki a terápia, és jobban érzi magát a bőrében, az életében. persze, most épp mindenféle párkapcsolati zűrökben van benne, erről beszélgettünk főleg tegnap, nem rossz néha férfiszemszögből szemlélni nekem sem a dolgokat, aka a belülről nagyon is logikus női viselkedést. 

este n. hazadobott minket kocsival, és ma először elég volt 25 perc cardio, és utána csak lefeküdtem á. mellé az ágyba, és relaxáltam, amíg azt nem éreztem, hogy most már biztosan mélyen alszik. annyira cuki, már teljesen átállt az új rendre, és a mese után lelkesen követeli a tá-t, azaz a(z altatós) táncot.

tegnap annyira nem indult jól a nap, mert hétfő és péntek délelőttönként nemrég elkezdtem újra magánrendelni, és ez azzal jár, hogy időben el kell indulnom itthonról. pontosabban, minél korábban, mert ilyenkor jut időm jegyzeteket írni az előző heti ülésekről, átgondolni egy-két dolgot, kávézni, reggelizni, picit egyedül lenni (nem csak úgy, hogy én a nappaliban, á. meg a hálószobában alszik vagy v. a gyerekszobában van vele, hanem ténylegesen fizikálisan egyedül lenni a rendelőben, amire brutálisan ki vagyok éhezve). na, de nem emiatt nem volt jó a reggel (hajnal), hanem á. kivételesen később kelt (nem a szokásos 5 és 5:30 között), amikor én már épp készülődni kezdtem volna, ami helyett így szoptatnom kellett (amióta ez a korareggeli visszaaltatós szopi az egyetlen, azóta azt érzem, jobban ragaszkodik is hozzá, hosszabban szeretne rajtam lenni stb.), ami persze nem volt kielégítő hosszúságú, így nem aludt vissza rendesen, így oda kellett adnom v.-nak, aki a gyerekszoba helyett a hálóba vonult el vele, ahová viszont én még benyitottam a cuccaim miatt (nem sejtvén, hogy oda mentek). a végére már jó ideges voltam, szóval erre ki kell találni valami számomra is élhető megoldást. 

a munka maga klassz, egyre klasszabb, kezdem érezni, ahogy visszatér az agyamba az élet. a régen legendás memóriámon még van mit dolgozni (ezért is vagyok most rendesebb a jegyzetekkel - remélem, kitart a stréberségem sokáig), de hétről hétre érzem, ahogy formába lendülök. hálás vagyok, amiért úgy alakult, hogy néhány régi kliensem pont bejelentkezett, így velük indultam el, és most kezdenek csak jönni az újak, így volt időm kicsit akklimatizálódni. az első alkalommal szinte szürreális élmény volt, hogy ott vagyok a rendelőben, és mindjárt terapeutát kell játszanom. ez az imposztor-fíling azóta teljesen elmúlt, és á. is szuperül elvan a bébiszitter-lánnyal (aki mellesleg pszichológus-hallgató), szóval már tényleg csak annak kell kiderülnie, hogy anyagilag megéri-e ez nekem.

rendelés után sprinteltem haza altatni, csupamosoly (és cseppet sem álmos) kisfiú fogadott. a délután nyugisan telt, főleg pipp és polli társaságában (szerencsére ezeket a meséket én is annyira imádom, hogy ha ötvenszer szeretné, akkor ötvenszer játszom el teljes átéléssel, ahogy pipp a kék szörny jelmezében morog). gyurmázni is próbáltunk megint, á. továbbra is a dobozok pakolgatását élvezi inkább, én meg próbálok közben kreálni egy-két figurát neki, amíg ki nem kunyerálja a kezemből - mindig az a legizgibb, ugye, ami nálam van. nekem néha random beragad valamelyik vers-mondóka, tegnap weöres sándor volt a porondon, úgyhogy á. biztatására a tó vize, tó vize csupa nádszál kezdetű ment végtelenített verzióban, aztán a csiribiri-csiribiri zabszalmán röhögött nagyokat, és azt kérte újra meg újra. hihetetlen, hogy hogy emlékszik a mesék és mondókák szövegére, csomószor van, hogy előmondja nekem a következő mondat (első szótagját). annyira odáig vagyok érte, na. 

amíg az apjával játszótereztek, én befejeztem a tegnapi blogvembert, és olvastam kicsit. aztán két másodperc múlva már jött az esti rutin, mese, cardio-altatás, ágybaájulás. ma apukámékhoz megyünk kettesben, és az a tervem, hogy mivel a kocsi szervízben, elsétálok vele a villamoshoz (mármint babakocsi nélkül), legalább ezt is gyakoroljuk. két hete elmentünk így a közeli patikába, az pont félúton van a ház és a villamosmegálló között, és szerintem kb. negyedóra volt csak a 350 méter, szóval ebédidőig biztos odaérünk újpestre. majd beszámolok.

(mivel általában á. reggeli ébredése előtt vagy a délutáni alvása alatt lesz időm írni, ezért én az előző napról fogok inkább mesélni mindig, és akkor lesz egynapnyi blogcember is, vagy hogy lehetne ezt frappánsan hívni.)

tegnap elmentünk á. életének első kiállítására, renoirra a szépművészetibe. egyrészt, rájöttem, hogy nekem már nem tetszik renoir stílusa, emlékszem, gyerekkoromban teljesen odáig voltam a zongorázó lányokért, gyönyörűnek láttam őket, most meg szinte az összes kép kiábrándítóan giccsesnek és valószerűtlenül puhának hatott. a tájképek tetszettek egyedül, úgy látszik, öregszem, vagy mi. másrészt eléggé kiábrándító volt, hogy mennyire nem voltak segítőkészek ebben a kisgyerekes kiállításnézősdiben összességében. persze, mindenki cukin mosolygott, hogy jaj, de édi á., de a ruhatárosbácsi azt mondta, hogy nem hagyhatom ott a babakocsit, mert úgyis kötelező abban tolni végig (én nem tudtam ilyen szabályról, de nem is olvastam utána, így nem álltam le vitatkozni), fent az első jegyszedő néni azt mondta, hogy nem kötelező, de inkább vigyem, mert ki tudja (??), és csak a kiállítás végén mondta egy másik néni, hogy jaaa, amúgy nem lett volna muszáj magunkkal hozni. mert persze á. egy másodpercet nem akart a benne ülni, és az egyetlen eszköz (=kaja), ami ilyenkor beválik, nem volt bevethető a múzeumi szabályok miatt. szóval finoman szólva is felemás volt az élmény, viszont megvettem ezt a csodát á.-nak (najóó, meg magamnak), és utána jót szaladgáltak a nagyival a hősök terén. 

utána az átlagnál nehezebben aludt el délután, de aztán csak sikerült letennem, úgyhogy volt időm enni (még mindig a szülinapi kajákból), olvasni (margaret atwood: macskaszem) és picit szunyókálni is, mielőtt indultam volna át b.-hoz (anyukámnak őszi szünete van a héten, szóval maximalizáltuk a bébiszitteri kapacitásait). most már kevésbé intenzíven, de még mindig elkap néha egy furcsa érzés, amikor á. nélkül megyek valahová. nem is tudom, mihez hasonlítsam, egyfajta elveszettség ez, mintha két létállapot között ragadtam volna. már nem vagyok, aki á. előtt voltam (olykor nem is tudom, ki voltam, biztos olyan voltam-e, mint amilyennek hittem magam), de nem vagyok az a nő sem, akit teljesen kitölt az anyaság. közben viszont a legtöbb engem korábban definiáló dolgot - átmenetileg persze, de tényszerűen - elveszítettem, szóval akkor ki is vagyok én, amikor épp nem kötik le az összes porcikámat a vele kapcsolatos teendők.

b.-nál tulajdonképpen egy barátnőjével találkoztam, aki egész életében küzdött egyfajta depresszivitással, és mostanában rosszabbul van, így kitaláltuk, hogy beszélgessek vele egyszer. egy valaha nagyon szép nőt kell elképzelni, akinek most is klassz humora van, és minden elkeseredettsége ellenére árad belőle az életkedv. amikor valaki rám bízza a titkait, még mindig elfog az a kislányos öröm, amit először is éreztem, tényleg gyerekként, amikor nálam jóval idősebbek megnyíltak előttem. büszkeséget érzek ilyenkor, ugyanakkor elfogódottságot, amiért erre méltónak talál a másik. zs. esetében ez hatványozott volt, mert szerintem tök nagy szó az, hogy bízik abban, hogy a titkait megőrzöm, a b.-val való szoros kapcsolatom ellenére.

valamivel fürdetés előtt értem haza, játszottunk még picit á.-nal, aztán a szokásos rutin körök és mese után jött az újabb altatás. negyedik vagy ötödik napja csináljuk szoptatás nélkül, ami a vártnál egy fokkal szerintem könnyebb (az első két este volt nagy sírás, azóta semmi, egyszerűen átállt az új rendre), ugyanakkor fizikailag nagyon megterhelő (sajnos semmiféle simogatás, éneklés, együttfekvés, egymásonfekvés stb. nem használ, hanem marad a hordozó, és azzal intenzív mozgás - konkrétan beteszem a fülest, és táncolok vele bő fél órán keresztül, néha még tovább. a végére úgy izzadok, mint anno egy kiadós spinning edzésen). utána másra sem vágyom, mint letusolni minél gyorsabban, bekapni valamit, hogy ne hajnali kettőkor ébredjek iszonyatos éhségre, és aztán kidőlök. tegnap még gossip girlt sem néztem, annyira zombi voltam. (nem mondom, hogy nem örültem volna, ha az elalvókáját nem tőlem örökli a gyermek, na.)

blogvember

láttam i.-nél ezt a blogvembert, és egyrészt remélem, hogy ő fog írni, másrészt, gondoltam, hogy megpróbálom én is, úgysem ártana valamivel a befoldozi a korábbinál is szitább önéletrajzi memóriám lyukait.

tegnap szülinapom volt, ami a második volt á. anyukájaként (és ezerszer jobb, mint az első, amikor én még szerintem a nemtudomhanyadik trimeszter hormonőrületében voltam, és minden olyan hihetetlenül bonyolultnak és megugorhatatlannak tűnt, és épphogy belefértem a terhesség előtti szoknyáimba, ami elkeserített, miközben tudtam, hogy épp szörnyen türelmetlen vagyok magammal). reggel leautóztunk n.-val a nyaralóba, levinni pár cuccot, és soha nem hittem volna, hogy egyszer lesz ilyen, de annyira szeretek már vezetni, hogy nem is bántam, hogy n. ujja megsérült a pakolás alatt, és visszafelé is én ültem a volánnál. megálltunk szokás szerint a kedvenc rétsági kávézónkban (kicsit izgultam, hogy nyitva lesznek-e - az ünnepnapos szülinapok átka), kaptam minifánkokat a latte mellé, és nagyon jó volt a bőrömben lenni. gyönyörű őszi színek vannak mindenfelé, a napsütés pedig a legnagyobb ajándék nekem (már amikor el tudok épp vonatkoztatni attól, hogy mit is jelent az a bolygó szempotjából, hogy november elején még 20 fok van). várom, hogy á.-t is jobban be tudjam vonni ezekbe az élményekbe, de ő így 15 hónaposan még inkább a sárgöröngyöket és botokat-kavicsokat-gesztenyéket élvezi, semmint a mindenféle színű faleveleket. 

délután jött anyukám egy 10-15 fős családnak elegendő kaja kíséretében, meg b., kaptam tortát, amire a nagyi és á. együtt potyogtatták ("po! po!") rá az áfonyákat, szóval értelemszerűen életem legszebb tortája volt. kellő mennyiségű pezsgő elfogyasztása után pingpongoztunk a kertben, és csak kicsit voltam mérges, hogy n. győzött. (de egy kicsit tényleg az voltam.)

szóval ez egy nagyon klassz szülinap volt, és annyira, de annyira jó látni, hogy a kisfiam így ragaszkodik a nagyihoz meg n.-hoz. konkrétan őket keresi (újabban főleg n.-t) az összes fotóalbumban, amiket állandóan le kell venni, és megmutatni benne a baba-n.-t meg a pici-n.-t. mondjuk, az ultimate kedvencem, hogy bárki elmegy vécére, akkor azonnal elkezd mutogatni, és kiabálni, hogy "pi pi pi be pi!", hozzátéve az illető nevét is. ennyit a diszkrécióról. 

újabban csoda történt, és amióta napi egyet alszik á., le tudom tenni közben az ágyba (eddig nappal kizárólag a hordozóban tudott aludni, jó esetben elég volt maga a függőleges pozíció, rossz esetben végig sétálgatni is kellett vele), és van időm olvasni. csomó könyvvel végeztem azóta, mondjuk olyan telhetetlen-mohó iramban, hogy a nagy részükből semmi nem fog megmaradni hosszútávon (szerintem már most keverem a két legutóbbi murakami-regényt, bár a kurblimadár ezerszer jobban tetszett, mint a világvége).

ma a jó anyák iskoláját olvastam ki, ezt is rohamtempóban - de ezt most inkább azért, mert nagyon-nagyon reménykedtem a happyendben, annyira kiborító volt az egész történet. az járt közben a fejemben, hogy vajon minden anyuka eljut-e egyszer arra a pontra, hogy kis híján valami tényleg ijesztőt tegyen (a történetbeli nő több, mint két órára egyedül hagyja a gyerekét a járókában, amíg ő elmegy a lakásból), amit soha ép ésszel, kipihenten, nyugodtan, feltöltődve nem tenne meg. vagy inkább megfordítom: vajon van olyan anyuka, aki soha nem jut el semmiféle ijesztő, szégyenteli gondolatig? a konkrét tettet nehéz a magaménak éreznem, de simán bele tudom magam élni abba a lelkiállapotba, amiben frida egyszerűen semmi mást nem érzett megoldásnak, csak azt, hogy elmeneküljön - csak fél órára, szólt az eredeti terv - otthonról, a sírás elől, a mindig-kell-valamit-csinálni elől. szinte minden nap van olyan pillanat, amikor azt érzem, hogy ha most egy kicsit nem lehetek önmagamé, akkor szétrobbanok. (néha robbanok is, ilyenkor csattanva repül pár játék a dobozába, mert általában rámolással vezetem le a feszültségem.) 

és minden nap van olyan pillanat, amikor úgy érzem, semmi másra nem vágyom, csak itt lenni ennek a kisfiúnak, és ahogy látom a nagyobb gyerekes barátnőimet, a következő nemkevés évben még ugyanezen a hullámvasúton fogok ülni.

egy éves lett a héten á., a nekem legtökéletesebb kisfiú. már több, mint egy hónapja futok utána, a házban,  a játszótereken, a kertben. egyre több mindent értünk egymásból, ő az apró feladatokat, én a szótagkezdeményeket. a kedvenc plüsse a panda ("pa!"), a kedvenc gyümölcse az eper ("pe!"), a totemjátéka pedig a locsolókanna ("ta!"). szeret biciklizni és szereti a szép nőket (a kedvencem, amikor a tavalyi nőklapja elején meglátja az ikrekkel állapotos borbély alexandrát, majd lelkesen sikongat, majd zavarba jön és az állát leszegve szégyenlősködik. annipanni nagyjából ugyanezt a rekaciót váltja ki, szóval egyelőre lehet szőke vagy fekete, nem válogatós). 

lövésem sem volt egy évvel ezelőtt, hogy ez ennyire pokoli nehéz lesz. mondjuk aztán eléggé hamar leesett, és most néha már azon csodálkozom, hogy még mindig életben vagyok. valószínűleg épphogy annyit alszom az elmúlt másfél hétben, hogy ezt abszolváljam (legalább kinőhetnének egyszerre ezek a fránya fogak, bele se merek gondolni, mennyi van még hátra). 

folyamatosan a két véglet között vagyok kifeszítve: egy hónapot (évet) szeretnék egyedül és felelősség nélkül, egy pillanatra sem tudom elképzelni nélküle az életem.

ma először hiányzott úgy igazán á.. egészen pontosan fogalmazva, ma először kaptam arra lehetőséget, hogy eltöltsek annyi időt nélküle, hogy hiányozni tudjon. ott ültünk a kabinban apámékkal, és azt éreztem, haza szeretnék menni a fúkhoz - haza is mentem, amúgy is csak a vizslákat szerettem volna megsimogatni. á. épp a kertben sikoltozott meg totyogott össze-vissza, még mindig hihetetlen, hogy már jár, részeg kispingvin, minden alkalommal meghatódom tőle. 

az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy előtte öt órán keresztül meg sem álltam a nyaralóban, takarítottam, pakolásztam, szanáltam, szortíroztam - egyszóval kiéltem a lappangó ocd-met -, mégis, olyan volt, mintha egy ötcsillagos wellnessben lennék. gyanítom, hogy ennek ahhoz van köze, hogy öt órán keresztül senkiért nem voltam felelős, csak önmagamért. már el is felejtettem, mennyire könnyű érzés ez, mintha súlytalan lennék. vezetni pedig egyre jobban szeretek, ez a bánki út, a nagy kanyarjaival legalábbis évről évre tökéletesebb. (ma eszembe jutott, hogy milyen hosszúnak tűnt gyerekkoromban - oké, akkor nem is volt még az autópálya-szakasz, tehát tényleg hosszú volt -, és hogy vajon milyen élmény lesz majd á.-nak ugyanez, ő milyen emlékeket fog majd őrizni erről később. úristen, de szeretem ezt, hogy a tanúja lehetek annak, ahogy felfedezi a világot.)

meg hát az sem volt rossz, hogy nem gryllus vilmos szólt a hangszórókból. 

vajon honnan van a gyerekeknek ez a tűpontos képessége arra, hogy kiválasszák a nem-rendeltetésszerű használatra legkevésbé alkalmas tárgyat? a kisfiam konzekvenesen hagyja figyelmen kívül a márkátlan, pár ezer forintos napszemüvegemet, hiába próbálom az orra alá dugni nap, mint nap - lekenyerezés gyanánt, amikor nélküle szeretnék pisilni vagy minimalizálni a pelenkázás közben bemutatott átfordulási kísérletek számát. ellenben a brand new izipizire a másodperc törtrésze alatt megy rá, és rágcsálja lelkesen a szárát. 

stílus van, minden van.

az énidő fogalmának újradefiniálása: két átszállással eljutni a nőgyógyászom rendelőjébe, és közben kizárólag bambulni magam elé, nem ügyeket intézni a mobilon. mondjuk a magamra kötött á. nélkül furcsán meztelennek éreztem magam (és egyébként sem szeretem az énidő-kifejezést, kicsit hasonlóan maníros számomra, mint a nejem vagy a párom). 

zs.-nak köszönhetően elültettem az elmúlt hetekben a magról kihajtott paradicsomokat, három rózsabokor-tövet és két dáliát. úgy éreztem, kell valami új, időben elérhető hobbi, ez lett most a kertészkedés. érdekes megfigyelnem magamon, hogy mennyire vonz a teremtés, és mennyire untat a karbantartás (eddig sokkal állhatatosabbnak hittem magam). 

tegnap apukám összevásárolt ötezer játékot á.-nak a regióban (minden észérvem és kérésem ellenére, szóval azt hiszem, ebben a témában is elengedem a szüleim átnevelését, bár anyukámmal legalább az megbeszélhető, hogy könyveket vegyen vagy hasznos ruhákat, ha már mindenáron el szeretne halmozni minket). ehhez képest a gyerekemet a fűzfa lehullott levelei és gallyai izgatják mindenekfelett. nyilván.

a héten pszichoterapeuta lettem, kamaszkori vágyaim ezennel teljesülve (oké, nem írtam regényt, de nem is vagyok benne biztos, hogy azt tényleg szerettem volna, vagy csak jól hangzott, ha már úgyis írtam állandóan a naplómat meg a drámai novellákat-verseket). egyelőre leginkább lóg a levegőben az egész, annyira más most a fókusz, örülni is főleg annak örülök, hogy újra á.-nal töltöm a napjaim (az utolsó hétre v. szabit vett ki, és főleg ő volt vele, ami a végére már nagyon-nagyon nehéz volt mindhármunknak). egyre cukibb, egyre több szót ért, kiakad, ha háromnál kevesebb mesét olvasok neki egyhuzamban, kapaszkodva mászkál nagy büszkén a bútorok mentén, lelkesen barátkozik, és akárhova megyünk meghódítja a női szíveket a szégyenlős vigyorával. naponta leszek irtó mérges rá valamiért, amiért nyilván nem kéne, és naponta döbbenek rá, hogy elképzelhetetlen lenne nélküle az életem. 

jó lenne egy érzelmi nagytakarítást tartani nekem is, ahogy i. írta egy ősrégi posztjában (elkezdtem behozni az altatások alatt a blogolvasós lemaradásaimat, juhúú). mert egyfelől, igen, született bennem-belőlem valaki új, másrészt, tökre meghaladott régi mintáimhoz regresszálok újabban. a viharaim többségét a hormonokra fogom, talán nagyrészt joggal, mert fizikailag is érzem a hullámokat (remélem, a klimax ennél egyel kíméletesebb lesz), de mindent azért nem magyarázhatok a biokémiával (pláne most, hogy terapeuta lettem). az biztos, hogy e. viselkedése meglehetősen ütős sebet ejtett az önbizalmamon, már ami a barátságokat illeti. mivel a kiindulási fájdalmát létjogosultnak gondolom, nem igazán tudok rá haragudni, és elfogadom, hogy ahogyan bánik velem, azt érdemlem. viszont ha ezt érdemlem, akkor nem vagyok jó barát, akkor valamit vétettem ellene (a teherbeesésen kívül), és mivel nem tudom, hogy mit és mikor, még annál is rosszabb vagyok. és bár az önérzetem és nárcizmusom a háttérben fel-felhorkant időnként, alapvetően össze vagyok zavarodva. ezt onnan tudom, hogy sok más barátommal is totálisan bizonytalanná váltam, de annyira, mint utoljára a húszas éveim elején. csak most nem azon agonizálok, amikor valaki nem válaszol a kérdéseimre, hogy nem vagyok szerethető (szóval ennek akár örülhetek is), hanem hogy vajon ő is gyűjt-e valami fájdalmakat velem kapcsolatban, és várja-e az apropót, amikor faképnél hagyhat. és a legkínosabb, hogy még rákérdezni sem merek, mert az meg milyen egocentrikus viselkedés már, egy teljesen közömbös vagy tőlem független tettbe önmagamat látni. amúgy is hallom visszhangként, hogy mit mondanék bármelyik kliensemnek, aki hasonlókon rágódik, hányezerféle egyéb ok lehet egy kérdés megválaszolatlanul hagyása mögött. szóval érdekes, hasított helyzet ez: egyfelől a legnagyobb teljesség és bizonyosságtudat, másfelől totális kamaszkori érzelmi káosz és önmegkérdőjelezés. jó lenne valami építkezőset kihozni belőle. 

addig is, elkezdem megvalósítani a szokásos vizsgaidőszakos mit-szeretnék-csinálni-ha-túlleszek-rajta-listám tételeit.