ma van az utolsó blogvember nap (illetve én egy nappal később szálltam be, szóval még van hátra egy), és tökre örülök, hogy megláttam i.-nél, és belevágtam. szerintem öt napnál többször nem hagytam ki, amivel teljesen elégedett vagyok - és azzal meg pláne elégedett vagyok, hogy nem törekedtem mindenáron a maximalizmusra (nyilván azon az öt napon is tudtam volna egy pár sornyit firkantani, de nem éreztem a flowt, és ezt megengedtem magamnak). nem tudom, hogy ez a sok év terápiának (és önterápiának) vagy egyszerűen az ún. öregedésnek köszönhető, talán mindkettőnek. nem érzem magam öregnek egyáltalán, és valószínűleg még sokáig nem is fogom (mondjuk hetven éves koromig? - az még majdnem még egyszer annyi, mint amennyit már éltem), de azt nagyon is érzem, hogy mennyivel nehezebb volt huszonévesnek lenni, legalábbis nekem. akkora viharok tomboltak, és annyira sci-fi volt, hogy valaha tényleg békében leszek önmagammal, aztán tessék. a legjobban, azt hiszem, annak örülök különben, hogy a hátam mögött hagytam az önértékelési problémái miatt sokszor kifelé ítélkező, pontosabban, könnyen ítélő énemet. nem mondom, hogy néha nem jelenik meg hirtelen valakiről egy-egy vélemény a fejemben, de ha ilyen van, azt inkább figyelmeztetésnek veszem, semmint készpénznek. ahogy pipp és polli mondaná a mese végén: éljen!

és még nagyobb éljen, hogy ellie újra blogol. bő évtizeddel fiatalabb ő is nálam, mégis, amikor sok évvel ezelőtt a blogját olvastam, nem egyszer volt az az élményem, hogy ezt én is írhattam volna annak idején (ha fióknapló meg depresszív versek helyett blogot írtam volna tizenhét-tizennyolc évesen, ha lett volna ilyen szintetizáló képességem, ennyire tág látószögem). szóval, kicsit nosztalgia, kicsit meg ilyen intellektuális váó-élmény - a legtöbb, amit a blogolvasás adhat, számomra.