a szerda egy feketelyuk, azon kívül, hogy voltam manikűrön, és megérkeztek a hm-es karácsonyfadíszek, meg az á.-nak vett 92-es ruhák. óriásinak tűnnek ezek a pizsamák csak úgy a kezemben, komolyan, mindjárt egyetemre megy a gyerek. olyan édes, nem magyaros hangsúlyozással beszél, mindig a második szótagokat megnyomva, és naponta bővül a szókincse. kicsit néha elszégyellem magam, hogy nulla fejlődésnaplót (vagy bármilyen naplót) vezetek róla, és jaj, hogy fogom ezt majd sajnálni húsz év múlva, már most fogalmam nincs, mi volt az első szava (de talán a "pa", méghozzá a pandára és a lámpára használva). aztán lehet, hogy nem, mindenesetre próbálok elfogadó lenni önmagammal, amiért ez valahogy nem fér bele a rutinomba. (itt azért megragadom az alkalmat, és megörökítem mindenki nagy örömére, hogy a héten az új kétszótagos szavai az a-pa, ma-mii, pan-daa, ba-ná(n), me-le(g) mellé a mál-naa, ba-ráá(t), di-nóó, hü-ni (= süni), ti-ta (= cica). meg mond még egy csomó olyan kétszótagosat, ami még nem teljes szó, és tényleg gyakorlatilag mindent ismétel utánunk, kis szajkó.)

tegnap egyébként oda-vissza 450 kilométert vezettem, lezajlott ennek a fiatal kollégámnak a temetése a nyírségben, egy nagyon személyes görög katolikus szertartás volt különben. nem igazán vannak szavaim arra, amit átéltem, nem is állok még készen írni róla. ezredkézből az enyém csak ez a fájdalom, mégis, alig elviselhető. néha olyan jó lenne, ha a professzionális falaim magánemberként is működnének. 

és hát, nem tudom, van-e bármi, ami többet ér most nekem annál, hogy mihelyt beléptem az átfagyott lábaimmal az előszobába, már hallottam á. tappancsait, ahogy robogott felém, és követelte az azonnali testkontaktot.